Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gáspár Ferenc

Városligeti álmok, avagy mire gondolt a hetedik vezér az arkangyal alatt?

— Húzódjál mán lejjebb, nem látom az Andrássy utat! Legalább azt a rohadt sapkát vedd le a fejedről, nem igaz, hogy meleg nyárban is ilyen szarban kell itt álldogálni!
— Mi a tökömér akarod te látni az Andrássy utat?
— Há', ott gyünnek a tüntetők, cseszd meg! Én meg itt állok hátul már száz éve, és nem látok semmit!
— Kitől tanulod te ezeket a szlenges káromkodásokat? — pislantott hátra Huba vezér, pontosabban a szobra.
— Görkoriznak erre elegen — vonta meg a vállát Tas vezér, és köpött egy nagyot.
— Nyomhatnál egy kis tökmagot Töhötöm — fordult most jobbra. Unom már a szotyolát.
Töhötöm morcosan mozdult, de aztán átnyújtott némi tökmagot.
Tas nem köszönte meg. Az éjszakai száguldásokra gondolt, azokra a ritka alkalmakra, amikor olyan szörnyű köd szállt le, hogy orrukig sem láttak a turisták, ráadásul a hideg mind otthon tartotta őket, esetleg szélvihar tombolt, jégeső, orkán, s ők akkor vártak egy kicsit, s bár a lovak már nyerítettek, visszafogták magukat, s mikor az ítéletidő a tetőpontjára hágott, s cserepek repültek a háztetőkről, riadt és törtszárnyú madarak kétségbeesett sivítozása közepette; s a villámok kísérteties fényében úgy tűnt, hogy mindjárt felrepül a fejük felett az arkangyal szobra — nos, akkor nekieresztették a gyeplőt. Először csak óvatosan lelépdeltek a talapzatról, aztán végigszáguldottak az Andrássy úton. Az Akadémia előtt álltak meg először. Nézték a fenséges épületet meg a Dunát. A Lánchíd oroszlánjai felmordultak, amikor átlovagoltak közöttük. (Szerették a lóhúst, talán azért? Ki tudja?) De az alagútba nem mentek be. A Clark Ádám téren néhány elkésett autós vagy taxis, akiket még nem borított a folyóba a szélvihar, s nem vakított el teljesen a folyamatos villámlás látta a sziluetteket, amint Árpád intett a kardjával, hogy gyerekek, irány a szerpentin, innen fölfelé megyünk, egyenest a várba, de mindnyájan azt hitték, csupán a képzeletük játszik velük az ítéletidőben.
Ha mégis túlzottan meresztgette a szemét valamelyik vakmerő, akkor Huba meglengette az orruk előtt a kacagányát, s abból olyan fojtott ezeréves bűz tört elő, hogy a kíváncsiak rögvest elaléltak. A feltekert autóablakok ellenére, a motorháztetőn keresztül támadott a fertelmes szag, s ha szerencséje volt a sofőrnek még idejében lefékezett, s úgy tört rá a csipkerózsika-szerű álom, melyben csak másnap találták meg a mentősök óriási forgalmi dugók és végtelen dudaszó közepette.
Ők meg felcaplattak a várba, nézték a panorámát, s cukkolták Savoyait.
„Hé, öreg, nem jössz velünk kirándulni? Csak ide megyünk, a Budai hegyekbe!"
De Savoyai morcosan nézett, összehúzta a ráncokat a homlokán, s nem válaszolt. A hét vezér felkacagott, s már száguldottak is Bécsi kapun keresztül le a várból, át a Moszkva téren a Hűvösvölgy felé.
Tas idáig jutott az álmodozásban, de ekkor egy rakás tökmaghéj szóródott a fejére valahonnét elölről, ráadásul egy balkáni gerle is rátelepedett a vállára, hogy megtisztelje. A tökmaghéj elölről érkezett, talán Árpád felől, a gerle viszont mintha Gábrieltől szállt volna egyenesen ide.
— Idefigyelj, Dzsibril — szólította meg direkt arab nevén az arkangyalt —, ez nem volt szép tőled, aki állítólag az igazságot és a reményt képviseled. De Gábriel nem válaszolt, csak meredten bámulta az Andrássy utat, mint akit nagyon érdekel az ott gyülekező tömeg, mely tényleg egyre hangosabban éltetett valakit vagy valamit, hogy mi az, azt nem lehetett hallani. A szél néha felkapott egy-egy szófoszlányt és hozzájuk vágta, de ezekből nem sült ki semmi értelmes. Tas viszont dermedten érzékelte, hogy az átkozott gerle, amelyik az előbb csupán nekikészülődött, mostanra már az ötödik piszkát nyomja ki a vállára, melytől kisebb szürke halom keletkezett a kacagányán, s mindez nem volt elég, mert japán turistacsoport gyűlt hirtelen köréjük, nevetve mutatták Tas vállán, az ő vállán! a gerleszart, és egymást túllicitálva kattogtatták legújabb márkájú digitális fényképezőgépüket.
Tas behunyta a szemét és képzeletben visszaálmodta magát a száguldásba, képzeletében csapkodtak a villámok, őrjöngve csavarta ki a fasor évszázados fáit az orkán, s ők heten akadály nélkül repültek át Hűvösvölgyön, hogy aztán a Hármashatár-hegy felé vegyék az irányt. Ellovagoltak Mátyás király egykori vadaskertje és a forrás mellett, melyből a nagy király ivott egykoron, s megállapította, milyen finom, hideg vize van ennek a kútnak; elügettek az Oroszlán-szikla előtt, fel az Árpád-kilátóba.
„Pupákok" — állította meg lovát a főnök, „pupákok, van rólatok kilátó elnevezve?" és kacsintott hozzá.
— Papa, szarik a galamb! — Tast gyermekhang ébresztette az álmodozásból.
— Nem galamb, kisfiam! Gerle! Így hívják!
— Galamb! — rikácsolt a gyerek és megpróbálta eltalálni a madarat a rágógumival, melyet a szájából vett ki az imént. A repülő gumi azonban elkerülte a gerlét, és bármily sajnálatos, de Tas vezér bal szemén landolt, eltakarva ezzel az Árpád és Huba közötti kilátást a sugárút felé.
— Ho csi jen csücsuji! — visított fel az egyik japán kisfiú, és egyik kezével a hasát fogva, a másikkal Tas rágógumival beragadt fél szemére mutatott, miközben szinte rángatózott a nevetéstől. Tas hátán hideg veríték csurgott végig, ő maga jéggé dermedten figyelte az egyre gyorsuló eseményeket. A rágógumit dobáló gyerek apja ugyanis éppen egy hatalmas pofont készült lekeverni haszontalan kölykének, ám ekkor a tömeg hirtelen begyorsult, az eddig lazán lengetett zászlók fenyegetően meredtek az égnek, s Tas egyszerre csak ott találta magát az Árpád-kilátóban.
A lovakat kikötötték, s nézték, hogyan tördeli az ágakat a szél, áztatja a vihar a várost. Majd Árpád megint csak felemelte a kardját, s ők követték. Hang nélkül suhantak a Vihar-hegy felé, hogy megcselekedjék a szertartást. A gerincen már várta őket Torda, a táltos.
Puff! Tas tényleg elég régóta szobrozott itt a Hősök terén, de ilyen csúfság még soha nem esett meg vele! A vállára tisztesség ne essék szólván szarkupacot növesztő gerle ugyanis mórikáló mozdulatokkal csámpázott át a feje tetejére, s onnan pottyantott újabb galacsint — ezúttal a jobb szemére! Tas ezáltal ideiglenesen teljesen megvakult, s ezután nem látott semmit az elkövetkező percek rohanó eseményeiből. Pedig tényleg nem mindennapi volt, ami ekkor következett. Az apa ugyanis lekente a pofont, a gyerek bőgött, a japán turisták most már nem csak a hét vezért, hanem a fiát püffölő apát is fényképezték, vadul kattogtatva masinájukat. Közben a tömeg fenyegetően közeledett, majd mikor a japcsik a legvadabbul fotóztak, hirtelen elözönlötte a teret. Egyúttal Torda felemelte a kését, hogy beledöfje a fehér ló szügyébe. Az eső ködfüggönyén át is megvillant a tőr, fénylett a mén ezüst lószerszáma. A japánokat elsöpörte az áradat, Tas próbálta kérdezgetni, hogy mi történik most, mi történik, de az óriási hangzavarban a többiek sem hallották a kérdéseit. A tömeg ugyanis bőszen üvöltött, nem lehetett tudni mit, a felzaklatott budapestiek csikorgatták fogaikat, szemük vérben forgott. Tas nem látta, csak érezte, hogy hamarosan valami szörnyű dolog fog történni. A zúgás energiahullámai atomjaiban rengették meg sejtjeit, s egy pillanatra azt hitte, rögvest szét fog hullani lovastul, mindenestül. S a zúgás egyre csak erősödött, tenger hullámai borították el a teret, a sós lé benyomult az orrába, fülébe, s a rémséges mocsokból már csak az oszlopok álltak ki. Tas kiáltani akart, de a szennyes áradat benyomult a szájába, már-már azt hitte miden elveszett, mikor valahonnét nagyon messziről suhogást hallott. Az arkangyal meglebbentette a szárnyát. Torda ebben a pillanatban döfte le a fehér lovat, nyerítésére megrepedtek a kövek az Oroszlán-szikla fölött. A szenny viszont eltűnt, s eltűnt a tömeg is, a rémes áradat. Tas a helyén állt, szemét nem takarta sem rágógumi, sem madárgalacsin. Szemben viszont ott álltak a japánok. Mosolyogtak és kattogtatták a masinájukat.