Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mészöly Miklós

Egykor

Vidékre estem — mondták
a rettenetes szomszédok

lugasos tornácukon a mustszag
megikrásodott a pohárban

éjszaka erős, barna lovak nyerítettek,
a főispánnak a feje fájt,
a patkányok a korzót sem kímélték

így jöttünk mi egykor a világra

aztán,
míg félkézzel a szoknyák alatt
a forróbb égövek csapásán —
mégiscsak, akárhogyan is,
a háború lett a felejthetetlen

Állatok, emberek

Tikkadt volt az idő, a Séd partján mozdulatlanul hajoltak meg az akácok, leveleiken ujjnyi porréteg szürkült. A távoli dombokat egyetlen felhő sem árnyékolta be, a zöld és sárga színek egybeolvadtak a vakító fényességgel. A falu a dombok alján húzódott meg, szikmarta nádszálként kiemelkedő templomtornyával. Hetek óta nem esett, a kutak áporodott, nehéz szagot árasztottak, s ha húztak belőlük, a víz nyúlósan csöpögött le a vödrök aljáról. A verebek pilledt rebbenésükkel is port kavartak a bogáncsos huppanók alján; a vakondtúrások kupacai a legkisebb szellőtől is gyöngyözve hullottak szét. A csend, a fény, a fátyolosan ragyogó ég a tücskök idegesítő cirpelésétől lüktetett. A dombok lábánál hatalmas rét terült el, bokros sivatag. Egyhangúságát csak elvétve élénkítette egy-egy csőszház fehéren villanó fala, szalagnyi megsárgult kukoricatábla, távol egy jegenyés major szétszórt épületcsoportja. Még távolabb, a majoron túl, sűrű porfelhő úszott a levegőben. Első pillantásra mozdulatlannak látszott, egy helyben vibráló fénytömegnek — pedig mozgás volt mögötte, lassú és örvénylő mozgás: tehenek, borjak és ökrök száza taposta a kiégett füvet, kotorta patájával a szikes homokot. Szemük nedves gömbje előtt bogarak milliója zizegett, ellepve a szemaljak ráncos árkait, beleragadva az izzadságmarta sebhelyekbe, befeketítve a rózsaszín tőgyeket. Hiába csapkodtak a szarvaikkal, a bogarak fölrebbentek arasznyit, majd ismét visszatelepedtek rájuk, mint egy suhintás. A lomha testek tehetetlenül rángatóztak a támadástól, csapzott szőrükön vastagon állt a por, és csúszós sárrá kenődött szét. Olyan sűrűn lépkedtek egymás nyomában, mintha minduntalan egy keskeny pallón kényszerülnének átkelni, s a hatalmas legelőnek mindig csak egyetlen darabkájához lenne joguk; mintha a hőség gyűrűben tartaná őket, melyet nem hághatnak át, csak együttes hömpölygésük áradásával. Nem száz és száz, egyetlen borzalmas test volt a gulya, s ha megtorpant valamelyikük, a többi ellenállhatatlanul sodorta tovább. Repedezett patájukkal elcsigázottan tapostak bele egymás piszkába, nyálukat egymás testére kenték, farukon és combjukon sötétlett a csimbókos gané, s ahol a szőrzet közé ette be magát, véresre dörzsölte a húst — és mégse látszott rajtuk, hogy tűrésen, ijesztő szelídségen kívül más is kitelnék belőlük.
A gulya közelében ketten ballagtak, egy öregember meg egy kamasz fiú. Hajnalban szoktak összetalálkozni a rét közepén, és alkonyatkor váltak el; reggel kihajtottak az erdőre, és csak délután hajtottak vissza. Mint a nap, olyan egyhangúan járták az útjukat. A két gulya — a majorsági és a falu gulyája — hamar összeszokott, mint ahogy ők ketten is megszokták egymást.
Az öregember túl járt a hatvanon. Ha nézett valamit, hosszan nézte; dudoros homlokán csíkokban rakódott le a por, ha köpött, fogai közt sercegtek a homok szemcséi. Az állatokat nem távolról kísérte, szívesebben ballagott mellettük; és pihenni is ott pihent meg, amelyik éppen a közelébe került, annak támaszkodott neki. Lábát csizmaszár magasig rongyba tekerte, s ettől olyan vaskos lett, akár a pókos állatok lába. Úgy ment velük, mintha hét oszlopfa csoszogna. A gyerek lábára még nem került rongy, de a bütykei már nőttek, s meg sem érezte, ha tüskébe lépett. Arca csontos volt, szeplős, a nadrágja alig ért térden alul. Ingét nem tűrte be, inkább kívül hordta, s így mindig kéznél volt, ha a homlokát akarta megtörölni. Időnként társalgott a kutyákkal, elküldte, magához parancsolta őket, ha madár röppent fel, megnevezte, ha elmaradozott egy borjú, maga hajkurászta vissza. Mindent észrevett. Látszott rajta, hogy nem éri be annyi szóval, amennyi az öregből kipréselődik.
A négy puli utasítás nélkül csendőrködött, de sok dolguk nem akadt. Az állatok a megszokás fegyelmezettségével vonultak a falu felé, hogy majd félúton szétváljanak, s egy csoportjuk a major felé vegye az útját. Reggel még a szikes horpadáson hajtottak keresztül — maguk se tudták, miért, talán, hogy elkerüljék a füves emelkedőt — , de most már a kitaposott csapáson tértek vissza.
Alig huszonnégy órája itt kezdett kókadozni az egyik szép tartású tehén az erős forróságtól. Először azt hitték, csak múló szédülés jött rá, de az állat egyre jobban gyengült, hiába nógatták. Végül rövid bőgéssel elnyúlt, a szája széle meghabosodott. A gyerek úgy érezte, mintha minden egyes sípoló lélegzet az ő mellkasát szorítaná a tehén az ő gulyájából dőlt ki. A jó szimatú legyek és dongók csapatban köröztek az állat fölött, bemásztak a nedves orrlyukakba és kiröppentek, hiába csapkodta őket a kabátjával. Az öreg egykedvűen nézte a vergődést, de közben a gulyát is figyelte, s úgy látszik, észrevett valamit, mert a pulikkal gyorsan továbbtereltette a hőkölő borjakat. „Ne lássák” — mondta, és durrogtatni kezdte az ostorár. Az állatok egyszerre meglódultak nagy farkcsapkodással, a széleken ügetve, a középtájon egymás hátára hágva. A bika nyugtalanul bődült fel a gulya élén, s csak akkor indult meg, mikor az áradat hulláma elérte. A gyerek megszomjazott a habosodó test láttán, de egyedül mégsem akart inni, s előbb megkínálta az öreget. De az se nyúlt az üveghez. „Eredj, hívj segítséget” — mondta. A gyerek tétován nézett rá. „Leütjük?” „Le. Jobb neki, úgyse bírja.” Ügyetlenül guggolt a busa fej elé, mintha a vörösödő szemek pillantását akarná elkapni. „Pedig hogy evett még tegnap… — motyogta. — Most meg itt fekszik… Teri!” „Eredj!” — mordult rá az öreg. „Majd én ellátom őket…”
A Bazsó-tanya szegényes vályogviskó a pusztán. Amíg futott feléje, a szemét többször is lehunyta, kinyitotta, mintha azt próbálgatná: milyen lehet egy bunkó, ha lecsap? Ha így tűz a nap, gondolta, hamar fölissza a vért, nem marad nyoma, egy-kettőre befújja a szél.
Mikor megérkezett a segítséggel, az állat a végét járta. Alig észrevehetően puffadni kezdett, a tüdő rosszul működött, egyre ritkábban böffent ki a behabzsolt levegő. A jól irányzott ütés gyors és emberséges volt. A tehén pillanatok múlva elernyedt, könyörtelen mozdulatlanságú testté vált, vértócsába nyújtózó nyakkal. Így hagyták ott a legyeknek, csupán a majorba üzentek be, hogy küldjenek ki az állatért. Nyomott hangulatuk azonban estig sem engedett föl. Ha legalább az eső megindult volna, vagy valami frissítő szél, akármi, csak nem a hőség, a tücskök, a vakító ég. A gyerek a vértócsát látta maga előtt, melyet beleptek az éhes bogarak; a szagot érezte, mely az élő állaté volt, de már a hulláé is; visszaemlékezett a paták réseibe szorult gazra, virágfejre, ahogy magasba emelték a rángatózó lábak; a szarvra gondolt, ahogy tövig döfődött a homokba; a megduzzadt tőgyre, melyből vizes sárga lé csöpögött, és véresre horzsolódott a forgolódástól; a szemekre —
Ez történt előző nap.
Most ismét a tanya felé közeledtek. De alig hagyták el a tanyát, a riadt, rövid bőgések egyszerre megszaporodtak. Különösen a bika kezdett el nyugtalankodni; lábát szétvetve fújt, a fejét jobbra-balra himbálta, aztán megindult. A tehenek, borjak, ökrök sűrű csoportokban követték a füves emelkedőig, ahol a társukkal végeztek — és ott egyetlen testként megálltak. A bikából irtózatos bőgés tört ki; s erre az egész gulya ágaskodni kezdett. Nyálukat csorgatva fúrták a fejüket a süppedős homokba, és így forogtak körbe, földobva a hátsó lábukat. Mind öklelt és egymást tiporta, szemükön sörétként koppantak a bogarak. Csak a bika állt magánosan a füves emelkedőn, és magasból lezuhantott lábbal verte a földet. Csakhamar vastag porfelhő úszott körülöttük. A kutyák tanácstalanul, vonyítva köröztek, mintha a látvány vonzaná és taszítaná őket; csupán a feszülő inakba nem volt merszük belemarni. A gyerek rohant és ordítozott, de a szarvak csattogása elnyelte hangját.
— Mi lesz most? — kérdezte lihegve.
— Semmi — mondta az öreg alig hangosabban, mint máskor. — Menj a tanyára, aki tud, jöjjön, kutyákkal, vasvillákkal…
Ahol a por megritkult kicsit, látni lehetett a vérző combokat, a leszegett, csapzott fejeket s egészen közel egy ájulásig alélt borjút, mellső lábára bukva. Már maguk iránt sem volt bennük irgalom.
A gyerek ettől rettent meg, az öreg ezért volt nyugodt. Tudta, hogy néhány száz méterrel odébb ismét bambán és jámboran fognak hömpölyögni a sivatagos réten, mintha emlék és indulat egyszerre elzsibbadt volna bennük.