Spanyolnátha művészeti folyóirat

Novák Valentin

Netalon

Kedves HálóLeány olvasó!

Bizonyára emlékszel rá, amikor alig több mint két éve köszöntöttünk téged. Mi, a szerkesztőség, fiúk és lányok abból az alkalomból, hogy együtt lettünk az Év emberei! A TIME akkor úgy gondolta, az internetező ember, „a webtársadalom építője és fogyasztója” megérdemli, hogy elismerjék. Együtt örültünk, hogy végre címlapra kerültünk, s örömünk annak is szólt, hogy hátha még többen akarnak majd hozzánk, címlap-hálóleányokhoz és hálófiúkhoz csatlakozni. S bár a világon 2007 végére a World Internet Projekt jelentésében 1 244 449 601 fő internetfelhasználó szerepel, nálunk a helyzet ad némi okot az aggodalomra. A Spanyolnátha indulásakor 2004-ben a TÁRKI adatai szerint a lakosság 47 %-a birtokolt internetkapcsolattal rendelkező PC-t. Ez a szám 2006-ban 65%, 2007-ben 71%. (Vagyis elméletileg a lakosság 71%-ához eljuthat a lap.) Míg 2004-ben a lakosság 30-%-a, addig 2007-ben már 52%-a használta az internetet. Az időszak végére az is kiderült, a további növekedés gátja: az érdektelenség. Jogosan vetődik fel a kérdés, hol vannak a többiek.
Amikor a Spanyolnátha indult, sokan mondták azt, ezzel a névvel bizony nehéz dolga lesz, amikor kiderült, hogy az információs szupersztrádának minősített weben negyedéves megjelenésekkel kíván az olvasók elé állni, többen már halmozottan hátrányos helyzetűnek gondolták. S lám, tévedtek. Öt év alatt számos jel utalt már arra számunkra is, hogy a webet sokan sokféleképpen értelmezik, s a két véglet egészen biztosan nem igaz: egyik szerint a web éppen ellentettje a nem netes világnak, a másik azt mondja, a weblét pontosan úgy működik, mint a konkrét földrajzi térbe helyezett. Az egyik veszélye, hogy nem veszi figyelembe a minden dimenzióban érvényes emberi természet sajátosságait, a másiké, hogy olyan elvárásokat is kötelezően teljesítendőként fogalmaz meg a cybertérben, melyekkel szemben a konkrétban épp kibúvót keres.
Beszélgetőtársaimmal arra keressük a választ, vajon a mostani állapot hogyan javítható. Tisztáznunk kell, hol tartunk most, s hogy egy művészeti lapnak milyen befolyása lehet a felhasználószám növelésében, az internetes kultúra alakításában. B. Hegedűs Katalin a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus osztályvezetője az Egységes Regionális Információs Közművelődési Adatbázis képviselője és Székelyhidi Zsolt a Spanyolnátha művészeti folyóirat szerkesztője a közművelődés és a művészet irányából, természetesen sokkal általánosabb kérdéskörben is elmondják véleményüket.

Mit gondoltok, hogy áll most a közművelődés/kortárs művészet és az infokommunikációs technológiák kapcsolata?

B. Hegedűs Katalin: Az elmúlt évtized lassú fejlődése után a közművelődési intézmények, s a kortárs alkotók is nagy számban csatlakoztak az információs kor adta lehetőségekhez. Egyre inkább elfogadottá válik, hogy, aki nincs rajta (Internet), aki nem használja (számítógép, e-mail, honlap), az lemarad. Jobbnál jobb honlapok készülnek, mindenki igyekszik megtalálni a szervezet, illetve személyes webérvényesülésének formáit (saját honlap, gyűjtő site-ok, hirdetések).
Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy a kultúrafogyasztók nem minden esetben webfogyasztók is, így a hagyományos médiumokkal való kapcsolattartás nem kerülhet háttérbe.
Székelyhidi Zsolt: A zenei csatornák hamar kihasználták az új kommunikációs technológiákat, gondoljunk csak az mp3 elterjedésére, a letölhető zenék özönére. Ezzel egyidejűleg érkeztek a különböző zenei infooldalak a netre. De nem csak az internet, hanem a 3G telefonok, a különböző multifunkicós lejátszók, a marokszámítógépek is felvették a kesztyűt, már ami a rájuk fejlesztett, rájuk íródott kommunikációs szoftverek fejlesztését illeti.
A modern művészet tehát nagyrészt a zenében kezdett “átállni”, kicsit később, de még nem későn az irodalom is megjelent az új médiumokon, de korántsem akkora erővel. A blogművészet, az amatőr versírók, az sms-költészet, az e-mail-körüzenetek stb. mind-mind az új technológiák kihasználását tűzték ki célul.
Persze ez a dömping egyet jelent a kollektív befogadóképtelenséggel is. A lelkes olvasó is csak töredékét, vagy annál is kevesebbet tud feldolgozni a gyakran címzett nélküli (illetve öncélú) kulturális áruarzenálból.
A vizuális kultúra elsősorban a fotókkal képviselteti magát az új technológiájú médiumokon, hiszen a kézzel festett festményt is „csak” egy fotográfia helyettesítheti a neten. A videók és a képek lejátszására/nézegetésére nyitott tárhelyek, felületek hihetetlen energiával zúdulnak és megállíthatatlannak tűnnek.
Megállíthatóságuk éppen a számukban utolérhető, egyszerűen képtelenség befogadni mindent. A lelkes néző/böngésző/olvasó egyetlen unalmasnak ítélt kép vagy videorészlet után „továbbáll”, elhagyja a szájtot és máshol kutakodik tovább.
Persze egy színvonalas művészeti szolgáltatásnak ezt nem kell feltétlenül figyelembe vennie. Sőt, az igazán jó független művészeti portálokra időről időre visszatérnek a látogatóik, és mondhatjuk, hogy egy szélesebb körű, rendszeres törzsközönség fogja figyelemmel kísérni a frissülő tartalmakat. Az új technológiák diadalittas győzelme végén pontosan ugyanannyit fog érni, mint előtte a tévéé, a rádióé, azelőtt a nyomtatásé és még sorolhatnám. A megváltozott és bizonyos értelemben kinyílt világ hatalmasra nyitott szájjal próbálja bekapni az egyéni felhasználókat (individuumokat), míg egyszercsak – talán egy nagy gazdasági(?) megtorpanás után — a látogatások száma nem fog tovább nőni, esetleg visszaesik, s kiderül, hogy az egyén végre választott, a kapuk (és a szájak) bezáródnak — a kultúrára fogékony ember végül ugyanúgy megtalálja a számára izgalmas tartalmakat.

Hogy ítélitek meg a kortárs művészet /a kortárs kultúra közvetítésének esélyeit, jelenlegi helyzetét az informatikai tudás tükrében?

H. K. : Az informatikai tudás folytonosan változó tudásanyag. Az IKT által kínált lehetőségek maximális kihasználása érdekében mind a felhasználó, kultúrafogyasztói, mind művészeti szolgáltatást, kulturális lehetőségeket kínálók számára fontos lenne, hogy folyamatosan lépést tartsanak a változásokkal. Ennek érdekében akár szervezetten, akár egyénileg törekedni kellene arra, hogy segítsük a lemaradókat, támogassuk a friss felhasználókat.

Sz.Zs. : Nagyon nagy eséllyel már most (több) 100-szoros szorzókról lehetne beszélni, mármint a 90-es évek legvégéhez képest, amikor elsősorban a tévéből, rádióból és a nyomtatott sajtóból értesültünk kulturális eseményekről, koncertekről, új könyvekről stb.
Az is „fellapozza” az internetet, akinek egyébként semmi különösebb köze nincs a kultúrához, akár csak autót vásárolna, vagy a politikai helyzet érdekli, következésképpen pontenciálisan „közel” kerül teszem azt egy olyan hírhez, ami kulturális tartalmú, pl. egy hirdetés, egy portál bannere, vagy a hírportál kiemelt kulthíre. Tehát — ha van ideje az autót vásárló fickónak — nagyobb eséllyel klikkel rá a Spanyolnáthára, még ha egyébként esze ágában sem volt verset olvasni. Lehet, hogy nem is fog, egyszerűen csak végigfutja, megnyit négy képet és elolvas egy félsort. Már ez hatalmas előrelépés.
Nem beszélve azokról az érdeklődőkről, akik vásárlási szándékkal kezdenek el böngészni, a nők interneten nézik ki az új romantikus regényeket és kedvezménnyel vásárolnak, ugyanígy a dévédé újdonságok is fent vannak, a trailerek (filmelőzetesek) megtekinthetők. De a klasszikus színházi előadásokhoz is kedvet kaphat az ember, ha a színházi oldalon megtudja, hogy az a nő játssza a címszerepet, akit egy filmből már ismer, ráadásul életrajzát, portréját is megnézheti.
Nem beszéltem a kutathatóságról, pedig ez az egyik legfontosabb újdonság az internet felhasználási területei közül.

Hol tart ma a magyar digitális kultúra?

Sz. Zs.: Nehéz komplexen átlátni a dolgot. Mi, akik naponta bújjuk a netet és ismerjük a digitális fotóeljárásokat, vágjuk, szerkesztjük a képeket, tördeljük a szövegeket, videohívást kezdeményezünk San Franciscóba, és a Star Wars legújabb verziójával játszunk a telefonunkon, szóval mi esetleg úgy látjuk, hogy igen, elöl vagyunk, vagy legalább igyekszünk.
Tavalyelőtt egyhetes kurzuson vettem részt Cambridge-ben, ahol a „jövő” elektronikus eszközeiről is szó volt, s az azokra tervezett, illetve egyes országokban már működő fejlesztésekről. A metróban kirakott filmplakát például érzékelte, ha a közelében bluetooth-szal rendelkező telefon működött, és a szoftver felhívta a tuldajonosa figyelmét arra, hogy meghallgathatja a film slágerét vagy megnézheti a filmelőzetest, esetleg rendelhet már jegyet is a legközelebbi mozielőadásra.
Amerikában hamarosan kötelező, de ha oda szeretnénk menni, akkor tanácsos nekünk is digitális azonosítóval rendelkeznünk, különben esetleg visszafordíthatnak bennünket a reptérről.
A digitális kultúrának része a hangoskönyv, a digitalizált adatbázisok, az e-book és minden e- kezdetű dolog, amit digitális módon a számítógéped, a telefonod stb. értelmezhet — s így te is.
Ennek a kultúrának a részét képezik az alkotói honlapok, a galériaoldalak, a kulturportálok. Nem mondom, hogy nem fejlődünk, de sajnos még eléggé az elején tartunk.
Míg esetleg érdekelt az iskolában a munkafüzetünk kinézete, a könyveink állaga, a saját kinézetünk, a rólunk alkotott kép — addig a nettársadalom erre nem fordít időt, mintha nem számítana, ott mit lát a látogató. A net — de egyéb digitális médiumról is beszélhetünk, a telefonunkról, teszem azt — számunkra nagyrészt olyan, mintha tőlünk független lenne, mintha nem számítana. Talán ez a kezdeti bizalmatlanságunk eredménye? A net mint anonim fórum, a net mint valami katyvasz, amiben úgysem kíváncsi senki senkire. Ez talán igaz lehetett tíz éve, most azonban már nem állhatunk így neki a dolognak.

H. K. : A magyar digitális kultúra a világ- és az európai átlagot nézve lemaradóban van. A kultúra résztvevői (művészek, intézmények, kultúrafogyasztók) ugyanakkor talán kreatívabbak, nyitottabbak a digitális korszak vívmányai iránt.

Mivel lehet népszerűvé tenni egy kultúrával, művészettel foglalkozó portált, on-line médiumot?

H.K.: Megbízható, minőségi tartalom, folyamatos frissítés, interaktív kiegészítő szolgáltatások, tartalomhoz illő arculat. Sokszínűség, céltudatos közönségépítés, kapcsolódó közösségek megteremtése. Igények figyelése, gyors reagálás…

Sz.Zs.: A tartalmával. Off-line megjelenéssel (pl. felolvasóest). Alapvetően a tartalma a legfontosabb szempont, egyenlő színvonal és lehetőleg gyakorta frissüljön. A keresők a frissülő honlapokat nézik, a változások hamar újralinkelhetővé teszik a honlapot.

Hogyan válogassunk az internetes művészeti tartalmakban? Egyetértetek a szabad a pálya elvvel, vagy cenzúráznátok? Hogyan lehet értéket menteni, kiemelni a neten?

H. K.: A pálya szabad, de nem ártana valami minősítés. Nem tudom hogyan és milyen módon. Lehet, hogy a közösségnek valamilyen önszabályzó rendszerével. Értéket menteni egy értékvesztett világban, a weben kívüli létben sem egyszerű, így az interneten sem. Ugyanakkor az igazi érték mindig utat tör magának. Rátalálnak, tovább adják a forrást, hivatkoznak rá.
Sz. Zs.: Muszáj megtanítani az „elsőnetezőknek”, mire figyeljenek oda és mit ne vegyenek figyelembe, mert a net hatalmas és szabad világ, néhány nagyon alapvető és szélsőséges szűrésen kívül (pl. pornó, halál stb.) semmit sem gátol, ezek is megkerülhetőek minimális ügyességgel. A kezdeti rácsodálkozás után rá kell jönnünk, hogy az internet valójában egy hatalmas könyvtár, katalógus nélkül, viszont jófej könyvtárosnénikkel (keresőmotorok, pl. google).

***

Talán megoszlanak a vélemények arról, jó-e, ha az egész világ behálózva, egyazon hálón csüngve, egy ugyanazon hálózattól függve létezik tovább. Sokak számára ez a szabadságot, vagy annak egy szeletét, másoknak épp az ellenkezőjét jelenti. A rossz dolgok nem a net miatt vannak. Amúgy is léteznek, s legalább annyira láthatatlan némelyikük. Az új, úgynevezett spam-törvény lehetőséget ad az állampolgárnak, hogy feljelentgessen, az űrlap letölthető, az adóhivatal honorálja az adócsalók bejelentését. Ez a hozzáállás legalább annyira hibás és erkölcsileg megkérdőjelezhető, mint a webre fogni a pedofíliát, a pornót, a csalást, meg a betörést. Ha baj van, nem a nettel, hanem az emberrel van baj. Persze tehetünk az ellen, hogy az értékek és ne a szemét legyen túlsúlyban, a web valóban előremozdító és nem hátravető legyen, de ehhez nekünk kell változni. Sokakban a felismerés még nem jutott el a valós cselekvési pontra. S egyesekben a felismerés maga is várakozik még. A HálóLeány rovat frissülését megelőző napon (a Miskolci Galériában nyíló Szalay Lajos-kiállítás napján) említette egy szobrászművész, hogy úgy érzi, neki is kell már a net, mert nem lehet az információ elől részben sem elzárva lenni. Égi jelnek vette, hogy amikor a szükség úgy hozta, és be kellett térnie egy temetői illemhelyre abban a temetőben, ahol a világ Picasso utáni leghíresebb rajzolójának síremlékét épp ő készítette el, akaratlanul is meghallotta a vécésnéni telefonbeszélgetéséből: „aki ma nem tudja elolvasni az e-mailjeit, az analfabéta!”
Az analfabéta ember pedig remélhetőleg nem kerül címlapra.