Spanyolnátha művészeti folyóirat

Payer Imre

(Aludni tovább...)

Felébredsz, és nincs sehol. Mint egy rossz álom. Serceg, ropog a fűtés, kopog az eső, gyenge félhomály, búgó hűtő, a szokásos zajolások, a rettegés, a hiány. Kiszáradt a szád, fáj a mellkasod, mindjárt begörcsöl a lábad, vizelned kell. És vacogsz, pedig az önsajnálaton túlvagy. Innod kellene, vécére menni, aludni tovább, de szívesen rá is gyújtanál — a dohányzás! —, ám rögtön azon sakkozol, melyiket úszhatod meg, melyiket kell mindenképpen megtenned. Mindegyiket, döntesz végül, mindegyiket, nincs kibúvó, nincs menekvés.
Csak a szerelem van. Kétfelé áramló vágy, kétirányú létezés, kimondhatatlan csoda, amiről beszélni nem lehet, másról meg nem érdemes. Legyőzöd a körös-körül ólálkodókat, bekapcsolod végre az annyit emlegetett lángszórót, jobb kezedben bátran berreg a motoros fűrész, övedben biztonsági tartalékként ott az ecetes szekerce, nem menekülnek.
Ahogy elmész a konyha mellett, megkívánsz egy testes hosszúkávét, már nyúlsz is a hűtőbe a külön hideg tejért, jól megtömöd a kávéfőzőt, nem biztos, hogy vissza akarsz aludni, bár az sem, hogy végleg fel akarsz ébredni, pusztán élvezni akarod egy kicsit ezt a váratlanul jött ébrenlétet, ezt a kedves ajándékot, kissé tanácstalanul nézel körbe, ugyan kinek köszönhetnéd meg, hiszen egyedül vagy, egyedülebb, mint az ujjad (melyik is?), mert hát öt ujj is van egy fejen (láb- vagy kéz-, ugye), nehéz elhinni, hogy bármelyikük tudná, mi a magány.
Bárhogyan is múlatod az időd, nagyon hiányzik, hogy nincs sehol, ezért az egyért lenne jó és puha minél előbb visszaaludnod, nehogy elkezdj erősen gondolkodni, még megolvad a magzatburkod, és belecsúszol, belefulladsz a semmibe.
Átbámulsz az ablakon, nézed a hajnalt. Nem nyugtat meg, mégis vonzza a tekinteted, magához húz, édesen suttog a füledbe, átölel. Azt hazudja, hogy élsz, hogy minden a legnagyobb rendben van, mert kicsattansz az életerőtől, terveid vannak s céljaid, de az se baj, ha nem valósulnak meg, csak a részvétel a fontos, a benne levés a lényeg.
Semmi kedved vitatkozni, ezért visszavonulót fújsz, hátralépsz kettőt, a búgó hűtőnek támaszkodsz, hallgatod a madarakat. Véletlenül nevetni kezdesz, röhögni, hülyeség az egész, szín- és vegytiszta ostobaság, ennyire nem juthattál, ilyen mélyen fizikai képtelenség magadba hatolnod.
Aztán valamiért mégis lecsukódik a szemed, elalszol.