Spanyolnátha művészeti folyóirat

Juhász Katalin

Önmagát ringatja bele

Kikívánkozik, de hiába. Becsődöl a nyelv, a biztonságos
szavak semmit sem jelentenek, porcukor pereg ujjaim közt,
a fénnyel teli völgy gombnyomásra sötétül el. Vártam már,
de nem érdemlem, hogy cserepek között turkáljak, érted, testvér?
 
Gyenge lábakon álló bizonyosság, mint mikor éjjeli buszon
felrezzenek, és fogalmam sincs, hol vagyok, pedig százszor
utaztam már ezen a járaton. Hogy öntsem szavakba? És honnan
tudjam, sikerül-e dekódolnod? Próbaidős vagyok nálad.
 
Tolltól, papírtól most kéne gyorsan megszabadulnom.
(Steril, megúszós módszer, de mit van mit tennem) nekem már
nem kell az adrenalin, nem leszek zabolátlan, sejteni sem akarom
az alattam tátongó mélységet, nem hogy visítva leugrani.
 
Úgy gondolok rád, mint egy mesehősre. Sose légy valóságos,
mert ha megelevenednél, ha összeállna a sok rendetlen fecniből
egy történet, talán nem jól végződne. Most viszont? Az van, hogy
kikívánkozik, de hiába. Becsődöl a nyelv, a biztonságos

Sors

A macska közénk telepedett az ágyba
és tappancsait a csípőmhöz nyomta.
Tőled is régebben él itt.
Fekete és gyönyörű.
 
Az anyját, Tillit, nem ismerhetted,
se annak anyját, a lusta Linát,
se Rúfuszt, a perzsát, se a sziámi
Hercegnőt, se annak anyját,
Glóriát — macskák generációit,
és anyám hosszú árnyékát, ahogy
vasárnap délután nyers májat
vagdosott nekik kis kockákra, és
gügyögött Tillinek, aki nyakát nyújtva
körbefonta anyám bokáját.
Ha nem pusztul el azon a nyáron,
elkapta volna a nagy patkányt,
amelyik szétrágta a vezetéket.
Nem ütött volna ki a tűz.
Anyám még ma is élhetne.
 
Szétszóródott a liszt a padlón,
nyekereg a kis ablak, a szél
társalog velem így.
Egy meleg kő, mely pont az asztalra illik.
Fekete és gyönyörű