Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Nézel, válogatsz...)

Teljességgel reménytelen a helyzeted, lassan kénytelen vagy belátni, állsz a kávézó előtt szomorúan, és kissé ingerülten veszed tudomásul, hogy nincs hely, még a pultnál is ülnek végig, ritkán történik ilyesmi, ám az a lehető legrosszabb időpont, éppen ilyenkor a legerősebb benned a vágy, így igencsak rosszul érzed magad, úgy leülnél elkortyolgatni a megszokott kávédat, de most nem tudhatod, ettől kétségbe vagy esve, mert ebbe a bevásárlóközpontba elsősorban kávézni jársz, ha viszont nincs hely, nem tudod mivel elütni az időt, a nézelődés lehetősége nem érdekel, minek nézelődni, ha nem akarsz venni semmit, ha viszont akarsz, akkor nem nézelődsz, hanem nézel, válogatsz, választasz, fizetsz. Most tehát ácsorogva várhatod, amíg valaki feláll az asztalok valamelyikétől vagy leáll a bárszékek valamelyikéről, vagy tovább ballagsz, idehagyod az egész épületet, és vagy hazamégy kávézni, vagy mégy tovább a dolgodra kávétlanul, az itt maradás, a várakozás, a vendégek bosszús, türelmetlen vizslatása kényelmetlen perspektíva, nem ezért jöttél, és ezért nem akarsz maradni, de innen nem visz el senki és semmi, magadtól kell indulnod, fel kell emelned a lábad, kicsit távolabb letenned, aztán a másikat, nem vagy a padlóba gyökerezve, csak akarni kell, bár mindig van remény, hogy egy vagy több vendég kijön a kávézóból, talán vársz még egy kicsit, egészen keveset, hátha, de aztán szinte egyszerre két lábbal indulsz, úgy érzed.
Visszatorpansz, nem adod fel egykönnyen, ismét beindítod a tétovázásodat, mert hát, ugye, nem csupán a lila ködös, kényelmetes kávékortyolgatásról, a létbe ágyazódás szertartásáról van itt szó, a megszokott kávézásodhoz ugyanis megszokottan jár a bámulása a széles tömegeknek, az ő megnézésük, magadba szívásuk, osztályozásuk, rendszerezésük, vagyis amikor ülsz, kortyolod az éltetőt, és éppen nem olvasol, olyankor engeded magadba a végtelen mászkálók filmjét, embretársaid reprezentatív, de felőled nézve véletlenszerűen képződő csoportjának valós időben és térben forgó moziját, ezt a győzelem és vereség (piha: élet és halál) nélkül is bonyolult szerepjátékot. Szereted a felismeréseidet, a megállapításaidat, leginkább persze a kérdéseidet, igen, őszintén bevallhatod - meg is teszed -, a nagy vizsgálódás során megszülető (rá)kérdéseidért rajongsz, mivel megközelítőleg ez az a tétel a történetben, ami konkrét, mérhető egységként hozzájárul a személyiséged s az életed fejlesztéséhez, jobbításához.
Jó érzés belenézni két-három ember beszélgetésébe, körülbelül kitalálható, leleshető, mennyire őszinték egymással (még úgy is, ha tudod, sok pajzs és álarc kerül rájuk, amikor kilépnek az intim terükből, amikor elindulnak otthonról), és gyönyörködhetsz a szép mosolyokban, együttérezhetsz a könnyekkel, szerethetsz, gyűlölhetsz pillanatokig felelősség nélkül - vagy csak nézed, ahogy menet közben telefonálnak, orrot fújnak, táskát pakolnak, esznek, isznak.
Te vagy a láthatatlan kapuk ismeretlen őre, belépnek a látőmeződbe, átsétálnak rajta, aztán kilépnek, de azokban a másodpercekben mindenki egyenlő, és te teszed egyenlővé őket, ugyanaz a szerepük, mindenki fő-, senki se mellék-, nincs nevük, a te szempontodból nem önnönmaguk, hisz az első benyomásaid alapján döntesz róluk, a döntéseidnek azonban nincsenek következményei, ezért saját maguk számára háborítatlanul maradhatnak azok, akik. Te meg majdnem isten vagy.