Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fodor Tünde

Az alternatív gondolkodás lapja

Beszélgetés Petőcz Andrással a Budapesti Jelenlétről

Petőcz András 27 éve, 1981-ben indította el, illetve indította újra a Jelenlét című irodalmi, művészeti folyóiratot az ELTE Bölcsészettudományi Karán. A lap — ma már Budapesti Jelenlét néven — kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de azóta is megjelenik, szerkesztője, főszerkesztője változatlanul Petőcz András. A lap szerkesztőségi helyiségében — ami egyébként kis méretű festészeti galéria és irodalmi esteket befogadó előadóterem is egyben — az elmúlt több mint negyedszázadról beszélgettünk.

— Vannak itt mindenféle dolgok, rengeteg dokumentum, fénykép, meghívók, levelek. Valamiképpen mindegyik a laphoz, a Jelenléthez kapcsolódik...

— A Jelenléthez is, természetesen. Ezek a képek, például, akkor készültek, amikor Amerikában a Yaddo nevű alkotóházban voltam. Nem tudom, hogy mindez érdekes   lehet-e most a Spanyolnáthának, de itt vannak, szívesen beszélek róluk, annál is inkább, mert készítettem az amerikai utamról egy beszámolót, ami éppen a Jelenlétben jelent meg, néhány fényképpel együtt. De vannak itt egyéb képek, véletlenszerűen, hadd mutassam ezt itt, Maurer Dóra festőművészről és rólam. Amikor a kép készült, összejövetel volt nálam, otthon, a lakásomon, látható, amint „szenvedélyesen" arcon csókol: büszke vagyok erre a pillanatra. Ez, persze, nem kapcsolódik szorosan a Jelenlét, illetve a Budapesti Jelenlét számaihoz, de az adott időszakhoz mégis nagyon kötődik. Természetesen az elmúlt negyedszázad alatt rengeteg fénykép halmozódott fel, ez így normális. Mára nagy hiányok is keletkeztek, mert Somlyó György vagy Lakatos István sajnos már tényleg csak fényképen vannak jelen.

— A dokumentumok között számos meghívó a Jelenlét estjeire...

— Így van. Mindegyik szám megjelenésekor tartottunk bemutatót, hol a Műcsarnokban, hol a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Persze, most a Jelenlét újabb, rendszerváltás utáni korszakáról beszélünk, amikor ezekről a meghívókról esik szó.

— Az általad szerkesztett első korszak mennyiben határozta meg a lap mai arculatát? Beszélnél erről az első időszakról?

— Csak nagyon röviden, hiszen megjelent már több beszélgetés is ezzel kapcsolatban, Vilcsek Béla is írt erről a rólam szóló monográfiában egy egész fejezetet, és máshol is jelentek meg elemző írások, például Németh György írt egy összefoglalást a '80-as évekbeli Jelenlétről a Budapesti Jelenlét egyik számába. Tehát röviden: a '80-as évek elején megjelenő lap egy olyan korszakban látott napvilágot, amikor valójában nem nagyon lehetett lapot alapítani Magyarországon, a politikai berendezkedés ezt nem engedte, éppen ezért nagy visszhangot keltett, hogy a Bölcsészkaron — megtalálva egy sajátos joghézagot a rendszerben — nekünk mégis sikerült. Ilyen módon már azzal felhívtuk magunkra a figyelmet az irodalmi közvélemény előtt, hogy újraindítottuk a Jelenlétet. Másik momentum, ami szokatlan volt a '80-as évek elején, hogy az általunk szerkesztett lapnak arculata volt. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert abban az időszakban a folyóiratoknak nem volt arculatuk, ugyanis nem lehettek „irányzatosak", pontosabban szólva, mindegyik „népfrontos" volt, ezt így kívánta meg az akkori politikai és kulturális vezetés. A Jelenlét más volt. Beszélhetünk tartalmi, stílusbeli jellemzőkről, és szerkesztésbeli sajátosságokról. Már az 1981 és 1983 közötti időszakban az alternatív irodalmat próbáltuk felmutatni. Mit is jelentett ez? A Jelenlét az akkori úgynevezett „másként gondolkodás" egyik legális fóruma lett, mi ugyanis mindent közölni akartunk, ami nem illett bele az akkori „hivatalos" irodalmi struktúrába. Ilyen alapon közelítettünk az avantgárdhoz is. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy nem avantgárd lapot készítettünk. Avantgárd csak annyiban volt a lap, hogy mindazt, ami alternatív, vagyis, ami más, mint amit a hivatalos irodalmi lapok be tudnak fogadni, mindezt képviselni akartuk, ilyen értelemben az avantgárdot is. Ezt a hozzáállást ma is fontosnak tartom. Minderre az alternatívizmusra rengeteg példát lehet említeni az általam szerkesztett Jelenlét első korszakából. Egyrészt a lapban szereplő szerzők verseit, amelyek határozottan anarchista, lázadó jellegű írások voltak, másrészt azt a — mai szemmel nézve — vakmerőséget, ahogy tiltott, feketelistán szereplő szerzőket is közöltünk. Rögtön az első számban attól a Háy Ágnestől jelentettünk meg grafikákat, aki a rendőrségi megfigyelés alatt álló Krassó György élettársa volt. Csak egy adalék: Krassó György alapította meg később a Magyar Október Pártot. Ez az egyetlen közlés is elég lehetett volna a betiltásunkhoz. És hadd folytassam a sort: a második számunkban a párizsi Magyar Műhelyről beszélgettünk Bujdosó Alpárral, aki '56-os politikai tevékenysége miatt kényszerült bécsi emigrációra. Mindezek után egy sorozatot indítottunk el Rainer M. Jánostól az '50-es évek Irodalmi Újságjáról, ez is keményen politikai tett volt, de egyben az alternatív gondolkodást is képviselte. Mindehhez kapcsolódik még, hogy követendő példának Kassák szerkesztői és írói tevékenységét állítottuk magunk elé már az első számtól kezdve. Ezek a tartalmi, stílusbeli sajátosságok. Hozzáteszem mindehhez, hogy a Jelenlét szerkesztésében is kifejezte a „másként gondolkodást". Nem úgy szerkesztettük, ahogy általában az akkori irodalmi lapokat, hogy előre a versek, a prózák, aztán a tanulmányok, végül a kritikák stb., hanem tartalmilag kapcsoltuk egymáshoz az írásokat, így számtalan esetben az is előfordult, hogy akár verssel zártuk magát a lapot, ha tartalmilag így láttuk jónak. Íve lett ettől az adott számnak, tartalmi íve, elindult egy tematika, és az valóban a lap végén ért véget. Ez az alternatív gondolkodás jellemezte a Jelenlétet, és jellemzi a Budapesti Jelenlétet is.

— Az első korszak aztán 1983-ban ér véget.

— Igen. 1983-ban, miután egy versösszeállítást készítettünk, a 13. számunk ugyanis csupa versből állt, a vers különböző formációit jelenítettük meg benne, tehát miután elkészítettük ezt a versösszeállítást, úgy éreztem, hogy a lapból elegem van, és kiszálltam. Abban a reményben hagytam abba a szerkesztést, hogy tőlem függetlenül is folytatódni fog a Jelenlét. Ez azonban nem történt meg, a lap leállt, nem folytatódott, hatéves szünet következett. Még 1983-ban, a szerkesztőségből való kilépésemet megelőzően, a kezembe kaptam egy kéziratot Papp Tamástól, egy teljesen megszerkesztett anyagot, amelyik a '70-es évek alternatív irodalmi törekvéseinek dokumentumait tartalmazta. Ez volt a Szógettó antológia. Önmagában is fontos jelzés volt, mármint, hogy ezt éppen én kaptam meg, mint a lap vezető szerkesztője. Ez is azt mutatta számomra, hogy fölismerték mások is, hogy a Jelenlét az alternatív gondolkodás lapja. Amikor ezt az anyagot megkaptam, rögtön felmerült bennem az a gondolat, hogy ebből egy különszámot kellene készíteni, és ezzel a javaslattal adtam át a kéziratot akkori szerkesztőtársamnak, Császár Lászlónak. Maga az anyag teljesen meg volt szerkesztve, készen volt. Ennek ellenére a Jelenlét leállt, a kézirat pedig ide-oda hányódott. Hogy miért is állt le a munka? Nem azért, mert bárki akadályozta volna a Jelenlét megjelenését, hanem azért, mert nem volt egy olyan személy, aki vitte volna, aki kézbe vette volna, aki csinálta volna a szerkesztést. Én, amikor a Jelenlétet elkezdtem, 1981-ben, akkor is azt mondtam, hogy egy lapot csak akkor lehet életben tartani, ha van valaki, aki kézben tartja az egészet. Ugyanolyan ez, mint a filmrendezés, vagy a színház, ha nincs rendező, nincs film, nincs műsor. Ilyen a lapszerkesztés is: nem éppen demokratikus műfaj, inkább diktatórikus. Nem is hiszem azt, hogy egy lapnak demokratikusan szerkesztettnek kellene lennie. Hiszek a demokráciában, de az nem a lapszerkesztésnél fontos. Erőskezű szerkesztő voltam 22 évesen, ezt meg is mondták nekem akkoriban a munkatársaim, hogy nagyon kézben tartom a lapot, és érvényesítem az akaratomat. Miután kiszálltam, nem volt ilyen személyiség, mint én, aki összefogta volna a Jelenlétet, sem Császár László, sem Kukorelly Endre, sem Sziládi Zoltán nem ilyenek voltak, így le is állt a munka. Császár László 1986-ban Hollandiába emigrált a feleségével, kiköltözése előtt egy házibulin nálam voltak, amikor elmondta, hogy mi van Papp Tamás kéziratával, kinél van. Kiköltözése után jártam náluk Hollandiában, és ezután határoztam el, hogy kézbe veszem az ügyet, és újraindítom a Jelenlétet. Beszéltem Csűrös Miklóssal, Sziládi Zoltánnal, Farkas Gáborral, meghatároztuk, hogyan áll össze a szerkesztőség, és megindítottuk az új évfolyamot — első számunk a Szógettó antológia volt. A forma kedvéért odaírtuk, hogy kik szerkesztették a Szógettót, de valójában, ennyi év után ki kell mondani, hogy a Szógettó antológiát egyedül Papp Tamás szerkesztette, hiszen egy kész kéziratot adott le nekem, még 1983-ban. De mindez az antológia végén egy rövid összefoglalóban olvasható is.

— A Szógettó maga is az általad említett alternatívizmus dokumentuma tehát.

— Így van. A Szógettó az általam felépített koncepcióba illik bele. Ahogy a folytatás is, hiszen Csűrös Miklóssal, Farkas Gáborral, Sziládi Zoltánnal együtt folytattuk tovább a Jelenlétet 1989-ben. Olyan, akkor még nagyon fiatal szerzőkkel, akik napjainkra meghatározóak lettek a magyar irodalomban, mint például Bodor Béla, Szántó T. Gábor, Tóth Krisztina, Balla D. Károly, Kalász Orsolya. Igen jó névsor állt össze ismét, és még mindig a rendszerváltás előtt vagyunk, és a lap még mindig az egyetem keretében jelenik meg. Aztán, ahogy a Jelenlétnél mindig előfordult, megint leálltunk egy időre.

— Egészen 1997-ig.

— Igen. Megint leállt a lap, méghozzá jó hosszú időszakra, 8 évre. Mindenféle családi és magánéleti bonyodalmak után, 1996 végén merült fel bennem, hogy a Jelenlétet az egyetem keretén belül talán újra lehetne indítani. Akkoriban tanítottam az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán, valamint órákat adtam a bölcsészkaron is, mint megbízott előadó, arra gondoltam tehát, hogy ha már az egyetemen tanítok, ha már van ilyen jellegű kötődésem az egyetemhez, akkor miért ne lehetne feleleveníteni új diákokkal, új szerkesztőkkel magát a Jelenlétet. Mindenféle tárgyalásokba kezdtem az akkori egyetemi vezetéssel, aminek eredményeképpen megbeszéltük, hogy újraindítjuk a Jelenlétet az egyetem hátterével, egyrészt egyetemi pénzből, másrészt pályázati pénzből. 1997 nyarán meg is jelentettük az első számot, aminek érdekessége, hogy a munka egyik fontos alakja Fajó János lett. Az újraindítás ötlete ugyanis a Fajó Jánossal történt beszélgetésekhez is kapcsolódik, vele gondolkoztunk azon, korábban, hogy azt a típusú alternatívizmust, amit a Jelenlét képviselt, fel kellene eleveníteni. Fajó akkoriban erősen kötődött a MADI nevű csoportosuláshoz, ahonnan rengeteg képzőművészeti anyagot hozott. Ami számomra döntő volt, pontosan az, hogy ismét rátaláltam az alternatívizmusra, hiszen a MADI művészetileg egy teljesen új kezdeményezés volt.

— Az egyetemen a fiatal szerzők kapcsolódtak a laphoz?

— Természetesen, az egyetem mindig jó közeg az ilyesmire. Ekkoriban ismertem meg Kulicz Gábort, Oravecz Pétert, Szentmártoni Jánost. Tudtam Szentmártoniról, hogy tehetséges fiatal író, ezért őt és a barátait kértem fel arra, hogy szerkesztőként csatlakozzanak. Az első számban sok fiataltól, például Székelyhidi Zsolttól, Király Leventétől is közöltünk írásokat. Az első szám formátumában is az avantgárdot, ezen belül a konstruktivizmust idézte. Mindez némileg Fajó hatása is volt, de benne volt még két folyóirat, amelyiknek az örökségét vállalni akartam, a Kassák-féle MA, és az akkoriban megszűnt Új Írás. A fekete alapon fehér betűk, a konstruktivista képi megoldás mind-mind ezt képviselte, ezeket a hagyományokat.

— Egy nagyon szép, széles folyóirat született, amiben a képek jól érvényesültek.

— A képi megjelenítés nagyon fontos volt mindig is a számomra. A képvers is ebbe a gondolkodásba illeszkedik. Tulajdonképpen ilyen típusú képvers-összeállítás, ami egyben kiállítás-katalógus is volt, nem is született már ezekben az években a miénken kívül: elkészítettük a Kép-írás-számunkat. Vannak benne olyan írások, mint Maurer Dóra Képírás című tanulmánya, amelyik az 1960-as évek végének, '70-es évek elejének vizuális költészetét mutatja be, a lap végén pedig L. Simon Lászlótól jelenik meg írás a konkrét költészetről. A lapszám bemutatása egy kiállítással egybekötve a Képzőművészeti Főiskolán realizálódott.

— Időközben aztán a lap neve és a kiadó is megváltozott.

— Így van. Az új évfolyamot már az első számtól kezdve a Médium-Art Stúdió adta ki. Ennek nagyon egyszerű oka van: amikor az egyetem vezetésével megbeszéltem, hogy folytatnánk a Jelenlétet, s hogy az egyetem adjon egy hátteret ehhez, akkor a legnagyobb meglepetésemre, kézzel fogható hátteret nem kaptam. Mindez azért volt egy kicsit fájdalmas, s a mai napig egy kicsit azért veszem zokon, mert a Jelenlét a bölcsészkarhoz tartozott, a bölcsészek lapja volt. Lehet, hogy naiv módon, de még ma is hiszek abban, hogy kifejezetten rossz a folyóirat-struktúra ilyen szempontból Magyarországon, mert azt gondolom, hogy valójában az amerikai folyóirat-struktúra illene egy demokratikus közélethez. Mire gondolok? Arra, hogy egy egyetemnek, egy bölcsészettudományi karnak nagyon is jól jönne, hogy ha lenne olyan lapja, amit a kar ad ki, jelentet meg, saját oktatói, diákjai közlik benne az írásaikat, mindez hozzátartozna a tudományos és az irodalmi élethez is. 1996-ban, amikor úgy éreztem, hogy újra kellene indítani a Jelenlétet, akkor ezt vetettem föl a bölcsészkar vezetésének, beszéltem a dékánnal, a dékán-helyettessel, mindenkivel, akik mindenfélét ígértek, vagy inkább ígérgettek. Aztán az ígéretekből semmi nem lett: csak annyi, hogy létrejött egy szerkesztőbizottság, benne Balázs Géza, Kenyeres Zoltán, Koczkás Sándor, Géher István, Sipos Lajos, akik a nevüket adták a laphoz. Az egyetem maga arra is képtelen volt, hogy adjon nekünk egy helyiséget, egy szobát, ahol a lapot szerkeszthettük volna. Egy kicsi infrastruktúrára lett volna szükségünk, de semmit nem kaptunk. És anyagilag se tudtak minket támogatni. Aztán kiderült, hogy még azt se tudják megoldani, valamilyen szervezeti, adminisztrációs probléma folytán, hogy kapjunk egy elkülönített számlaszámot, ahol a pályázati pénzeket fogadni tudjuk. Engem az egyetem hivatalosan kinevezett főszerkesztőnek, erről kaptam egy papírt, de ezen felül nem kaptam semmit, még minimális adminisztrációs hátteret sem. Így aztán kötöttem egy megállapodást az egyetemmel, hogy a lapot egy egyesület, nevezetesen a Médium Art Stúdió adja ki. Így változott meg a kiadó neve. A lap nevének a megváltozása még ennél is egyszerűbb: 1998 elején Budapest-számot adtunk ki, és akkor vetődött fel annak lehetősége, hogy anyagilag is kötődni próbálunk a Fővárosi Önkormányzathoz. Akkor határoztam el, hogy „helyhez kötöm" a Jelenétet. A lap számozását folytattuk, továbbra is Jelenlét maradtunk, de lett egy jelzőnk: budapesti.

— Meg is jelent a Budapest-szám...

— A Budapest-szám George Szirtes versével indult, Budapesti képeslapok címmel, utána rögtön Heller Ágnes következett, akivel Kőbányai János készített interjút, szóval ismét benne voltunk egy olyan miliőben, ami nem „hivatalos". Megalkottuk a saját Budapestünket, egy „alternatív Budapestet". Amire én ezzel a számmal kapcsolatban a leginkább büszke vagyok, az az, hogy a Mándy Ivánnal kapcsolatos összeállításunk nagyon jól sikerült. Készítettünk egy nagy interjút Mándy Iván özvegyével, dokumentumokat tudtunk közölni Mándytól, Mándy életéből. Nagyon érdekes interjú volt, ahogy az özvegye elmesélte, hogyan is élt Mándy. Elővett például régi bizonyítványokat. Közismert tény, hogy Mándy Iván nem tudta befejezni az iskoláit. Az özvegy mutatott egy olyan bizonyítványt, amit a kisgyerek Mándy Iván töltött ki, beírva magának a jeles osztályzatokat. Ezt fényképeztük le, és közöltük. Ezzel a lapszámmal azt is kifejeztük, hogy mi Budapestben gondolkodunk. Szerintem ez új. Budapest, mint lokálpatrióta helyszín! Számomra ez fontos volt, hogy kötődöm ilyen módon is a városomhoz.

— Volt a lap végén egy rovat, amiben kulturális híreket közöltetek, olyan blokk, mint ma a Pesti Est.

— Híreket közöltünk magunkról, másokról is, de elsősorban magunkról, azt akartuk, hogy dokumentáljuk mindazt, ami velünk történik. Mindenképpen azt akartuk, hogy legyen valami, valamiféle lenyomat arról, hogy mit gondolunk, mit látunk fontosnak.

— Ezek után rendszeressé váltak a megjelenések.

— Azzal próbálkoztunk, hogy egy évben meglegyen a három, illetve négy szám. Ami sok, ahhoz képest, hogy pénzünk nagyon kevés volt. Szép, igényes lapot készítettünk, a lap külseje nagyon fontos volt a számunkra, igyekeztük nyomdailag a lehető legjobb színvonalat hozni. Akkoriban az még drágább volt, mint ma. Relatíve drágább volt. Akkor még nem volt ennyire fejlett a számítógépes előkészítés. Nem volt minden olyan egyszerű, mint most. És, persze, a tartalomra is nagyon figyeltünk, változatlanul. Az alternatív gondolkodás képviseletéhez hozzátartozott például, hogy mi közöltük sorozatban Németh György írását a régi Mozgó Világról, amit aztán a szerző egy kiváló könyvben jelentetett meg. Úgy éreztem, hogy ezzel a közléssel egy hagyományt folytatok, hiszen annak idején mi jelentettünk meg anyagot az Irodalmi Újságról, most pedig a régi Mozgó Világról írunk. Másrészt volt a Jelenlétnek egy másik hagyománya is. Mi a '80-as évek elején kötődtünk a Mozgó Világhoz. Akkoriban olyan anyagokat is közöltünk a Jelenlétben, amiket bezúztak a Mozgó Világban, az akkori Mozgó Világban, vagy nem engedtek ott közölni. Az egyik ilyen anyag Sükösd Miklós lengyelországi útinaplója volt, azt kifejezetten az egyik betiltott számból vettük át és közöltük akkoriban. Volt tehát „kapcsolat" a régi Mozgó Világ és a Jelenlét között, és én úgy éreztem, azzal, hogy megjelentetjük Németh György írását, ezt a kapcsolatot, kvázi folytatjuk. Ilyen szempontból tartottam nagyon fontosnak Németh György dolgozatát, és örülök neki, hogy nálunk jelent meg. Amikor a Műcsarnokban tartottuk ennek a lapszámnak a bemutató estjét, vele is beszélgettem a Mozgó Világról, számomra fontos pillanat volt, összekötötte a '80-as éveket a '90-es évekkel.

— Szinte mindegyik számnak külön története van. Mind a 37 megjelent számnak.

— Így van. Nem mindegyik számról akarok részletesen beszélni, hiszen a '90-es évek végén folyamatosan jelentek meg a számok, túlzás lenne mindegyik számot itt külön kiemelni. Inkább csak a jellemző közlésekről szólnék: arról, hogy miközben sorozatban közöltük a Mozgó Világ-dokumentumokat, aközben elővettünk olyan kevésbé ismert szerzőket, akiket mi fontosnak tartottunk, mint Géher István, vagy Berda József. Berdától eddig nem publikált költeményeket jelentettünk meg, melyekhez Sipos Lajos írt utószót. Ez is azt jelzi, hogy 1981 óta mindig kimutatható volt a logikus építkezés a lapban, az alternatív és másként gondolkodás, az igény, hogy megtaláljuk, s bemutassuk a művészet kevésbé képviselt területeit.

— És ehhez az alternatívizmushoz kapcsolódik egyfajta bátorság is. Még mindig a múlttal való szembenézés jegyében.

— Logikus volt a folytatás, túl azon, hogy, ahogy a Szógettó esetében is, most is minket talált meg a kézirat, nem mi kerestük. A következő, a 23-24-es dupla számról van szó, az úgynevezett Rehabilitáció-különszámra gondolok, amiből aztán a '90-es évek nagy botránya lett. A különszám címének a történetéhez csupán annyi, hogy ebben az időszakban a Nemzeti Kulturális Alap hirdetett egy pályázatot "rehabilitáció" címmel. Mi arra gondoltunk, hogy a rehabilitáció fogalmába az is beletartozik, hogy beszélünk a '80-as évekről, annak az időszaknak a légköréről. Ekkor jelentkezett Berkovits György, hogy neki van valami érdekes anyaga. A címe: „Hajdu" besúg. Berkovits írt hozzá egy nagyon rövid előszót, és utána semmi mást nem kért, nem is csináltunk semmi mást, mint hogy az általa a Történeti Hivatalban megtalált róla szóló besúgói jelentéseket leközöltük fénymásolatban. Tizenkét oldalnyi anyag lett. Besúgói anyag. Nagy botrányt robbantott ki. Érdekes, hogy a Jelenlét hagyományához ez is hozzátartozik, gyakorlatilag 1981 óta mindig voltak botrányok körülötte. Talán ez is az alternatívizmusból fakad. Emlékszem 1981-ben, már a második szám idején botrány volt, arról beszéltek, hogy nálunk valami nagyon "punk", nagyon agresszív gondolkodás van jelen, satöbbi satöbbi. Még a Népszabadságban is cikkeztek rólunk. Ettől függetlenül azért hagytak létezni minket, de botrány mindig volt körülöttünk.

— Ez a botrány volt az úgynevezett Tar Sándor-ügy.

— Amikor megkaptam Berkovitstól a besúgó-jelentéseket, még nem tudtam, kiről van szó. Nem tudtam, de természetesen nagyon érdekesnek találtam az anyagot. Akkor is az volt a véleményem, ma is azt gondolom, fontos lett volna, hogy ez a bizonyos III/III-as ügynöki lista napvilágra kerüljön, ahogy ez megtörtént Lengyelországban, vagy Kelet-Németországban. Nem jó, ha mítoszok keringenek. Ne legyenek mítoszok, lehessen konkrétan tudni, ki volt besúgó, és ki nem. Ennyi. Mindenesetre, amikor megkaptam az anyagot, megkérdeztem Berkovitstól, tudja-e, kiről van szó. Megmondta a nevet, elmondta, hogy ez a besúgó valójában Tar Sándor. Ezen persze meglepődtem, hiszen Tar Sándor egy nagyon ismert és jó író volt akkoriban, számos díjjal a háta mögött, mindez elgondolkodtatott, hogy akkor most mit lehet ezzel az anyaggal csinálni. Ugyanakkor rögtön az jutott eszembe, hogy amikor megkaptam az anyagot, tetszett, itt van egy ilyen besúgói jelentés-halmaz, érdekesnek találtam és közölhetőnek, most, amikor már a nevet is tudom, nem vonhatom vissza a döntésemet, hogy közlöm a dokumentumokat. Mindez tehát konfliktust okozott bennem, felvetődött, hogy esetleg a név ismeretében változtassam meg az elhatározásomat. Akkor, 1999 tavaszán, mindez még az újdonság erejével hatott. Csak akkoriban nyílt meg az Eötvös utcában a Történeti Hivatal, tulajdonképpen csak akkor lehetett először magánemberként kutatásokat végezni a dokumentumokban. Berkovits is így talált rá a róla szóló anyagokra. Korábban még azt sem lehetett tudni, hogy hol vannak, ha megvannak az ilyen típusú jelentések. Akkor sem volt még arról szó, hogy teljes egészében lehet kutatni, de azt már meg lehetett tenni, hogy az ember bement és a saját nevét érintő anyagokhoz hozzá tudott férni. Vagy az anyagok egy részéhez.

— A dokumentumok közlésének nem volt jogi akadálya?

— Amikor megkaptam az anyagokat, rögtön fölhívtam a Történeti Hivatalt. Megkérdeztem telefonon, mihez van jogom, magyarán szólva, nyilvánosságra   hozhatom-e a dokumentumokat? Azt a nagyon szakszerű választ kaptam, hogy amennyiben az az illető bocsátja azokat a rendelkezésemre, akiről szólnak az anyagok, akkor nyilvánosságra hozhatom, de nem hozhatom nyilvánosságra a besúgó valódi nevét. Nem leplezhetem le. Közölhetem az anyagokat, de nem leplezhetem le, hogy ki a besúgó. Mi ennek megfelelően jártunk el. Szigorúan betartottuk ezt az utasítást. Bárki megnézheti most is ezt a majdnem tíz évvel ezelőtti számot, nincs benne a Budapesti Jelenlétben az, hogy a besúgót Tar Sándornak hívják. Nincs benne. Csak a dokumentumok vannak benne, és egy nagyon rövid előszó Berkovits Györgytől. De ő se írja le ezt a nevet, hogy Tar Sándor. Ez a név nem szerepel a Budapesti Jelenlétben. Egyáltalán nem szerepel.

— Mégis nyilvánosságra került, kiről van szó.

— Igen. Tőlünk tulajdonképpen függetlenül. Annyi történt, illetve történhetett — és mindazt, amit elmondok, Berkovits Györgytől tudom, illetve az eseményekből rekonstruálom, mi is lehetett —, hogy Kenedi János, aki a III/III-as ügyek ismert kutatója, már korábban is tudta, hogy Tar Sándor besúgó volt, valamint közelről ismerte és ismeri Berkovits Györgyöt is. Kenedinek tehát tudomására jutott, hogy a dokumentumok meg fognak jelenni, és szólt Tar Sándornak, hogy ki fog pattanni az ügy, hogy kvázi le fog „lepleződni". Tar valószínűleg túlzottan is megijedt, vagy talán nem tudta, nem tudhatta, hogy valójában a neve nem jelenik meg a Jelenlétben, tehát ilyen értelemben senki számára nem lenne egyértelmű, hogy éppen ő áll a „Hajdu" fedőnév mögött. Tar — valószínűleg Kenedi javaslatára — megtette vallomását az Élet és Irodalomban, anélkül, hogy utalt volna a megjelenő, vagy éppen megjelent dokumentumokra. Az érdekessége az ügynek az egyidejűség: a Jelenlét megjelenése pont azon a héten történt, amikor Tar vallomása is megjelent — tehát ő nem láthatta előzetesen az általunk készített lapszámot. Nekem akkor is az volt az érzésem, ma is azt gondolom, hogy sokkal egyértelműbb leleplezésre számított, mint ami valóságban nálunk megjelent. Minden párhuzamosan történt tehát: megjelent a Budapesti Jelenlét benne a besúgó-dokumentumokkal, a kutya nem tudta, hogy itt Tar Sándorról van szó, illetve azok tudták, akik közvetlenül érintettek voltak, akiket említettek a jelentésekben leírt szituációkban, azok kitalálhatták. Megjelent a Jelenlét és közben Tar Sándor tett egy vallomást az Élet és Irodalomban. Az érdekessége viszont az ügynek, hogy Tar a vallomásában nem említi a Budapesti Jelenlétet. Valójában tehát az Élet és Irodalomban megjelent Tar-írásra robbant ki a botrány. És különös az is, hogy, bár rengetegen hozzászóltak a témához, de gyakorlatilag a hozzászólók igen nagy hányada nem is tudta, hogy közben a Budapesti Jelenlétben benne vannak az anyagok, amelyek az alapját képezik ennek a vitának, mert ezt senki nem írta le az Élet és Irodalomban. Pontosabban a vita vége felé talán egy helyen szerepel a Budapesti Jelenlét, úgy emlékszem, Kis János vitazáró cikkében.

— A botrányt tehát maga Tar robbantotta ki?

— Így van. Miközben a szakma egy része tudta, hogy a dokumentumok a Budapesti Jelenlétben vannak, aközben a vitát maga Tar indította el a vallomásával, talán, mert megijedt. Ha Tar nem írja meg a vallomását, akkor a mai napig ilyen értelemben nem írhatta volna le senki, hogy ő besúgó volt. Ugyanis, a törvény azt mondta ki, és én ennek utána érdeklődtem, mondom, fölhívtam a Történeti Hivatalt, és jogászoknál is kérdezősködtem, a törvény tehát úgy szólt, hogy saját magáról bárki elmondhatja, hogy dolgozott a III/III-as osztálynak, de idegen ember senkit „nem leplezhet le". A Budapesti Jelenlétben megjelent anyag alapján nem kellett volna, hogy Tar Sándor vallomást tegyen. Végül nagy botrány lett, soha ilyen hosszú vita nem volt az Élet és Irodalomban, mint ennek kapcsán. Bizonyos értelemben még bántott is, hogy a vitában a résztvevők nem hivatkoznak arra, hogy a dokumentumok ott vannak a Jelenlétben, úgy éreztem, hogy elhallgatnak minket. Ami olyan értelemben sem volt jó, hogy Tar jelentéseinek értékelése, elemzése nem történt meg, pedig ezekből a jelentésekből lehetett arra is következtetni, hogyan is állt Tar ehhez a „feladathoz". De ez már más téma, utólag nem akarom Tar „besúgói teljesítményét" értékelni.

— Gondolom, ez a publikáció ma is szóba kerül még.

— A szakma bizonyos szereplői pontosan tudják, hogy ezek a dokumentumok a Budapesti Jelenlétben jelentek meg, de sokszor rosszul vannak informálva, mert azt hiszik, hogy mi leírtuk a Tar Sándor nevet. Ezért hangsúlyozom, hogy nem írtuk le. Maga a vita egy nagyon tisztító hatású vita volt, azt gondolom. Jó korszaka volt a magyar szellemi életnek. Akkor még pozitív előjellel tudtunk gondolkodni ilyen dolgokról. Jellemző, hogy ma már ilyen vita nincs, ma már sokkal alpáribb szinten mennek a viták a politikában. Szerettem ezt a vitát, szerettem ezt a számunkat, és a mai napig örülök, hogy közöltük ezeket a dokumentumokat. Ugyanakkor az is jellemző volt, hogy miközben ezerrel ment a vita, annyira nem tudtak róla, hogy valójában a dokumentumok a Budapesti Jelenlétben ott vannak, hogy a lap ott állt az Írók Boltjában, s a kutya nem vette. Nem fogyott belőle több példány, mint máskor. Nem volt arról szó, hogy veszik, mint a cukrot, hogy abban elolvassák a jelentéseket. Az ÉS-ben rengetegen hozzászóltak Tar Sándor leveléhez, de senki nem vette a fáradságot, hogy elolvassa, valójában miket is írt, mint besúgó. Hogyan jelentett. Pedig el kell olvasni ezeket a jelentéseket. 12 oldal dokumentum, végig lehet olvasni, s lehet pontosan látni a jelentések stílusát, rétegzettségét, mennyire ken el, vagy nem ken el dolgokat, ez nagyon fontos adalék ehhez a vitához. Ugyanis sokan úgy próbálták beállítani az egész vitát, hogy szegény Tart megvezették, megzsarolták — ismerjük a módszereket —, és ezért kellett aláírnia. A jelentésekből nem ez derül ki, és amikor Berkovits ezzel az egésszel foglalkozni kezdett, akkor őt nem az háborította föl, hogy Tar besúgó volt, hanem — el lehet olvasni a folyóiratban a jelentéseket —, hogy ezek nagyon megírt jelentések. Olyan részletekbe mennek bele, amikbe nem kellene belemenniük. Én nem akarom ezt minősíteni, de én azt gondolom, hogy a Tar személye körüli vita is sokkal magasabb szintű lett volna, hogyha alaposabban megnézik a jelentéseket, a dokumentumokat, és látják, hogy bizony itt azért mintha ez az illető kicsit túl is teljesítené a feladatát. Amiből azért számtalan egyéb következtetést lehet végiggondolni, hiszen mégiscsak egy nagyszerű íróról, egy tehetséges emberről van szó. Ezeket még alaposabban körbe lehetne járni. Hogy miért érzi úgy, hogy feltétlenül túl kell lihegnie a dolgokat, miért érzi úgy, hogy ezzel valahogy küldetése van, miért érzem én azt a jelentéseket olvasva, hogy ő nem kényszerből csinálja ezt.

— Mintha ma is felzaklatna a Tar-ügy.

— Így van. Nekünk sem volt könnyű ezt az ügyet feldolgoznunk. Kellemetlen volt, hogy úgy éreztük, olykor, mintha mi lennénk „bűnösek", mert nyilvánosságra hozzuk egy sötét kor szennyesét. De lépjünk tovább.

— Hogyan folytatódott a Budapesti Jelenlét története?

— A lap a maga természetes útján haladt tovább, olyan szerzőkkel, mint a Nobel-díjas Szymborszka, vagy Konrád György, Orbán Ottó, többek között. Utólag majdhogynem nevetséges az, hogy nekünk is folyamatosan el kellett viselnünk mindenféle támadásokat, ahogy ezt tűrnünk kellett már a '80-as évek elején is. A támadások folyamatosan arról szóltak, hogy nem jó szerzőket közlünk, miközben elképesztően jó névsor állt össze, visszatekintve is ezt mondhatom. Sajnos, az ilyen típusú vádak mindenkit elérnek, minket is örökké támadtak. Különösen azokat a fórumokat pécézték ki, amelyek valamiféle alternatív gondolkodást képviseltek. Újból fellapozva a számokat, különösen örültem annak az összeállításnak, amelyik Jovánovics György munkásságát mutatta be. A Budapesti Jelenlétben általában is szívesen szerveztem egy-egy számot egy-egy alkotó köré, vagy egy-egy tematika köré, ilyen volt az a lengyel különszám, amiben az említett Szymborszka versei vannak, és ilyen volt az a szám is, amely Jovánovics műveiről szólt.

— Az alternatív gondolkodásba tartozik az Örley-körről szóló összeállítás is.

— Egy folyóirat mindig fejlődik, változik, így volt ez nálunk is — egyszerre teljesen természetesen jött egy újabb előrelépési lehetőség, méghozzá az Örley-kör irányába. A'90-es évek végének időszakában még működött az Örley-kör, vagyis annak egyfajta „keménymagja". Az Astoriában kedden esténként 9 óra tájban összejöttünk, Tábor Ádám, Ungváry Rudolf, Surányi László, jómagam és még néhányan. A beszélgetések során teljesen természetes módon alakult ki az az elképzelés, hogy ennek az alternatív körnek az anyagait, dokumentumait közöljük, jelentessük meg. Így a 2001-es nyári összeállításunk, a 30-31. szám az Örley-körhöz is kapcsolódik. Ebből kiemelném Kotányi Attila írását az építészetről. Kotányi volt talán az utolsó alakja annak a filozófus körnek, amiben Tábor Béla meg Szabó Lajos voltak a meghatározó figurák. Kotányi írásán túlmenően Ungváry Rudolftól közöltünk írást, aztán Tábor Ádám Mészöly Miklósra, mint az Örley-kör mentorára emlékezik, Surányi László is egy személyes hangú szöveget írt az Örley-körről, Albert Miklóstól pedig szépprózát közlünk. Ez a szám tehát kifejezetten egy Örley-körös összeállítás lett. Mindezek mellett ebben a lapszámban emlékezünk meg Kardos Tiborczról, a 80-as évek elején megjelenő Jelenlét legendás alakjáról. Szent-Iványi István, Kovács András Bálint, Hell István írnak róla.

— Egy összeállításban az amerikai utadról is beszámolsz.

— Így van. Írtam a Yaddo nevű amerikai alkotóházban töltött egy hónapról, meg kell mondjam, ennek is nagyon örülök. Utólag is azt remélem, sikerült valamire felhívnom a figyelmet.

— Az Örley-kör, mint „tematika", folytatódik.

— A 28-29-es szám azzal az alcímmel jelenik meg, hogy Vita az Örley-körben. Az egész szám, az egész anyag egy vitáról szól, arról a beszélgetésről, ami Ungváry Rudolf filozofikus-nyelvészeti problémafelvetéséből indult, nevezetesen, mi is az, hogy „fogalom". Ungváry kérdése: Filozófiai síkon hogyan lehet eljutni a fogalom és a számrendszer meghatározásához? Ami érdekes ebben az esetben, hogy ez is egy élő vita volt a Körben, több hetes vita volt, ennek a lényegét foglaltuk össze ebben a számban. Egészen elvont beszélgetés, a maga nemében nagyon is izgalmas.

— Közben a szerkesztőség is változik? Egy szám összeállítására Nyilas Attilát kéred fel.

— A szerkesztőség változik, az arculat is változik, némileg. Úgy éreztem, nyitni kell a fiatalabb nemzedékek felé, ezért kértem meg Attilát, hogy készítsen egy összeállítást. Nyilas Atilla egy nagyon szép számot állított össze, amiben — többek között — az a különleges, hogy, az akkor már eltávozott Nagy Atilla Kristóftól is van egy anyag, tőle közlünk 2002-ben egy írást. Számomra ez azért fontos, mert Nagy Atilla Kristóf első írását én közöltem az 1981-1983-as Jelenlét időszakában. 1982-ben, a Jelenlét 10-es számában jelentek meg először versei. És ilyen módon az egyik utolsó írását is a Jelenlétben közöltük, a Budapesti Jelenlétben... Egész szépen összeérnek a dolgok és a kör is bezárult... Ebben a számban aztán Dukay Nagy Ádám, Prágai Tamás, Turányi Tamás, Solymosi Bálint, a fiatal nemzedék fontos alkotói is ott vannak.

— S mellettük mintha az Örley-kör hagyománya is jelen volna.

— Fogalmazzunk úgy, hogy a filozófiai hagyomány él tovább a Heideggerről szóló összeállításunkban, utána pedig Kierkegaard-ról készítünk különszámot. Hadd hívjam fel aztán egy újabb „csemegére" a figyelmet, arra, hogy Tábor Ádám édesapjától, Tábor Béla filozófustól is közlünk írást. Filozófia, ezotéria, alternatív gondolkodás: ezek összefüggenek, és otthonra találnak a lapban.

— És ebbe a vonulatba illik bele a művészetterápia is.

— Így van. Ismételten nem mi kerestük a lehetőséget, hanem minket találtak meg: Csorba Simon grafikus, aki terápiás célzattal vezetett művészeti kurzusokat elmebetegek számára, megkeresett, hogy a betegek műalkotásait, sokszor gyönyörű és nagyon izgalmas grafikáit, festményeit közöljük le. Mindehhez az anyaghoz a művészetterápiáról szóló ismertető írásokat is hozott. Természetesen örömmel adtam teret ennek az elképzelésnek, mert megértettem, hogy ez a terület ismételten valamiféle alternatív változata a művészetnek. A Budapesti Jelenlét utolsó két összeállítása, a 36. és 37. szám csak a művészetterápiával foglalkozik.

— Van-e folytatás?

— A folytatás most az „élő folyóirat". Van egy szerkesztőségi helyiségünk, ez az, ahol most is beszélgetünk. Ez egyben egy kis előadóterem is. Itt jelentkezünk élő folyóiratszámokkal, amikor is meghívok egy-egy írót, aki beszél saját magáról, felolvas, és az egész beszélgetést videóra vesszük. Berkovits György, Ungváry Rudolf, Szántó T. Gábor voltak jelen — többek között — az ilyen élő folyóiratesteken. A lap maga most szünetel. De, ahogy az a Jelenlét történetében eddig is így volt, minden „szünet" véget ér egyszer.