Spanyolnátha művészeti folyóirat

Véletlen Balett

Apró dolgokért szeretni

Véletlen Balett

     Zárás után mész múzeumba. Ilyet sem éltél még, este tízig nézheted a tárlatot, bóklászhatsz az ódon falak között, bámulhatod a rozetták szépségét a mennyezeten, feledkezhetsz bele a csarnokok nagyságába, a lépcsők márvány erezetének futásába, élvezheted a kevésemberséget.

    Tárlatot nézni jöttél, de elvarázsol, ahogy mindig, valahányszor itt jársz, az épület maga, elképzeled, milyen jó volna minden nap e falak közé lépni, hogy itt nem lehet rosszul viselkedni, itt parancsol vmi az embernek, a hely varázsa talán — vagy csak a teremőrök?

    Vezetéssel nézed a kiállítást, fél füllel hallod az információkat, hogy Alfons Maria Mucha, morva és Csehországban, egyesek szerint csupán tehetséges iparművész, mások szerint zseni, hogy Sarah Bernhardt kedveltje, sajátplakátrajzolója, hogy meghódította Párizst, New Yorkot, illusztrált könyvet, tervezett díszletet, üvegablakot a Vitusba, bélyeget, bankjegyet, naptárt, bútort, tapétát, szőnyeget, ékszert s egyszer egy teljes ékszerüzlet berendezését is. Hogy litográfia és kőnyomat, hogy Champenois nyomda és népszerűség, hogy világkiállítás, s hogy mai napság Fray Wille.

    Nem nagyon figyelsz a kellemes barna hangra, inkább befelé révülsz, arra fülelsz, hogyan hatnak rád a Mucha-képek, saját rezdülésedet tanulmányozod. Ahogy elmerülsz szempillantás alatt a látványban, ami ma estére fixen az életed része, elhalad melletted a csoport, ott maradsz egymagadban. Nem bánod, talán észre sem veszed, talán ők sem, hogy elvesztél, bele Mucha plakátjainak apróságaiba, a női hajbongyorokba-zuhatagokba, az ezüstökbe és aranyakba, a bizánci ékszerekbe, valamiféle vad és érzéki bujaságba. Nézed a Kaméliás hölgy plakátján Sarah Bernhardt-Margitot, csodálod a csillagokat a háttérben, a tüdőbetegség fehér ruhájának elomló kelméjét a nőn, a szecesszióba oltott alig érzékelhető szimbolizmust, a finomságot, a részletekben megbúvó lényeget.

    Állsz a képek előtt, s csodálkozol. Az apró dolgokat, a kifinomult kidolgozottságot, a részletek gazdagságát, a már-már balzaci muchaságot. Muchát, aki mindent el tudott mesélni a nővel — ezért borzongatnak meg nagyszabású pannói is, a nemsablonosságukkal. A Művészetek ábrázolásánál nincsenek toposzok, penna, lant, ecset s mifene, a női lélek sokszínűsége és kifinomultásga adja a képek alapját. Így lesz a Tánc női alakja gyengéd s mégis dinamikus, a Festészeté bájos, bohém és vidám, a Kölészeté mélyérzésű és édeskeserű, a Zenéé pedig elképesztően lágy. A kedvenced mégis a Drágakövek női négyese lesz, mintha egy négykezes a zongorán, gondolod, s már rezeg is benned Brahms, ahogy nézed Ametisz-, Smaragd-, Rubin- és Topáz-hölgyeket. A tekintetük annyi mindent mesél – kacérság, megvetés, odaadás, feltételnélküliség s a femme fatale-tudat tükröződik a szemükben, miközben bujavörös, hűvösszürkészöld, borostyánmézsárga, s bíborlila aligszövetek ölelik körbe őket, s liliomok, íriszek, pávavirágok sokasága.

    Úgy maradnál még, hiszen Mucha lassúnézésű, de lassan zárnak, múzeumot be, téged ki. Lassan lépkedsz le a lépcsőkön, férfipárfeledre gondolsz, aki már biztosan aggódik, különösen most, hogy kettőért, de nem hív — tiszteletben tartja, hogy ez a pár óra a tiéd, egyedül. Milyen apró dolgokért is lehet szeretni valakit — jut eszedbe.

Akárcsak Muchát.

 

(A nő dicsérete: Alfons Mucha, a szecesszió mestere, 
Szépművészeti Múzeum, 2009. március 21 - június 7.)