Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rapai Ágnes

Robitz Anikó fotói elé

Azt hiszem, a párnába fúrom az arcomat, nem tudom, hol vagyok.

Hullámzó fénycsíkok jelennek meg a szemem előtt, talán villámlik, vagy csak képzelem, esetleg már ébredezem, és a párna gyűrődéseit látom. Furcsa érzés kerít hatalmába, valahova megérkeztem, de nem tudom, hová, valaki vár, azt hiszem, de nem tudom, kicsoda.

Kopogást hallok.

Itt, Balatonszentgyörgyön minden apró zaj olyan éles, igen, az ereszcsatornában az eső szól így. Múltkor egy bagoly telepedett rá, és huhogott. Nagy a csend errefelé, mintha abszolút hallása volna az embernek.

Megérkeztem, vagy most indulok, nem tudom.

Álmomban egy nagyvárosban sétálok, talán Szentpéterváron, a Nyevszkij Proszpekten, ahol Raszkolnyikov űzte magát a bűn felé, ott, ahol szinte fáj a fény és az árnyék, ott, ahol széles, fekete csíkot húz a Néva azon a fehér éjszakán, amikor méltóságteljes lassúsággal szétnyílik a híd a folyó felett, és már semmi mást nem lehet látni, csak két égnek meredő fekete vonalat a fehér éjszaka alatt. A Néva sötét hullámai a gyötrelemről mesélnek és a győzelemről, a sötétségről és a világosságról.

Valami meleget érzek az arcomon, a párnám lehet az. Az ablakon besüt a nap, sötétkék árnyékot vetnek fejem alatt a redők, most egész közelről láthatom, amit éberen sohase látnék: hullámzik a párnám, visszaringat ebből a féléber állapotból az álomba. Mondatok dallamát hallani, azt a dallamot, amelyben ott zakatol az életem, egy vonatablakban állok, és kinézek a tájra, a kukoricatáblák fekete sávja fölött fehérlik az alkonyat, messzebb nyárfák sora, nemsokára megérkezem.

Hogyha felébredek, főzök valami finomat, vagy levágom a hajad, és az is eszembe jut, hogy Atti június másodikán megnősül. Kéne vennem valami szolid ruhát, olyan anyásat, vajon milyen az örömanyás ruha? Ezt kérdezném tőled, ha még nem aludnék. Majd felébredek, és kinézek az ablakon, miközben főzöm magamnak a kávét. A szemközti házban laknak Robitzék, Teri már kint van a kertben, locsolja imádott virágait. Úgy látszik, ma délután mennek dolgozni, gondolom majd, amikor meglátom Robitz Anikó szüleit, akiről csak tegnap tudtam meg, milyen remek fotós. Teri megmutatta azt az újságot, amely beszámolt lánya első kiállításáról: Robitz Anikó pályakezdő fotográfus, ez az első kiállítása. Fekete-fehér képein félig kész épületek részleteit örökíti meg, olyan részleteket, melyeket saját szavai szerint „mások általában nyersnek, csúnyának látnak, de sokszor érdekesebbek, mint a végeredmény”. Én inkább azt a kifejezést használnám, hogy drámai, gondolom. Igen, olyan drámai, akárcsak az álom.
 
A házépítés hevében még azt gondoltam, kertészkedni fogok, csodás japán kertek jelentek meg előttem, tavak, kövek, hidak. Vettem két hatalmas fadézsát, de a fagyal és fák elülteséte után annyira elegem lett a kertből, hogy semmi nem került bele. Az évek alatt kiszáradt, kifakult, a falécek úgy összehúzódtak, hogy egyszer csak csörr, a két vaspánt lehullt teraszunk kockás kövére, a dézsa falécei mint valami titokzatos virág szirmai szétterültek a földön. Gyűjtsétek össze a vakondtúrásokat, az jó föld lesz a margarétának, mondta Teri, s mi természetesen követtük a profi utasításait. Tegnap a margarétáért mentem át, és eszembe jutott, hogy hónapok óta nem beszéltem senkivel.

Horváth Dávid fotóművésznek elküldtem Anikó munkáit, mondjon véleményt róluk. Ő úgy jellemezte, hogy konstruktivista, olyan fényképeket csinál, amelyek festményszerűek, avval a különbséggel, hogy egyetlen festő sem volna képes ilyen hatást elérni.