Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kiss Judit Ágnes

Tarka hétköz

Sain Mátyás Bulgária-sorozata elé

       A hétköznapok nem szürkék. Tarkák. A monoton ritmus komplementere a virtuóz hangszerszóló, a pillanaté az időtlenség. Mindnyájan egy nagy hősi eposz szereplői vagyunk, mágusok és harcosok, csodák teremtői és átélői. A beavatás  új látásmódot jelent, vagy szemet vagy egyszerűen szemüveget a smaragdvároshoz, amitől minden ragyogni kezd. Nem csalás, nem ámítás, a csoda nem kevésbé csoda attól, hogy a kezünk között formálódik azzá. Minden hangszer, csak meg kell tanulni játszani rajta, minden írás, csak meg kell tanulni elolvasni.
       A rendezetlenség rendje, az össze nem illő dolgok, az összevisszaság először visszásság, aztán megvilágosodunk: épp ez a kód, az üzenet, a lábnyom, amin elindulhatunk.
       „Sunt lacrymae rerum”, a tárgyaknak könnyeik vannak, lesznek, mihelyt hajlandóak vagyunk őket letörölni. Lelkük van, és attól, hogy mi leheljük beléjük a lelket, nem élnek kevésbé, csak mi istenülünk meg.
       És a napernyő táncra perdül, piruettező balerina, óriási parafadugókon lebegünk a tengerben, a kőoroszlán ásít, és felpúposítja a hátát. A hangok pedig összeállnak harmóniává, az autóúton a zaj a szférák zenéje. Istenek vagyunk. És a legváratlanabb pillanatokban egy buszon vagy egy utcasarkon ránk kacsint egy másik, hozzánk hasonló isten. Vagy ránk exponál.

> Sain Mátyás fotói