Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fodor Tünde

„Hazudni anyám tanított.”

Petőcz András: Idegenek (Harminc perccel a háború előtt), Palatinus Kiadó, Budapest, 2007

Egy biztos: amit olvasunk, nem horror. Vagyis nem a szó klasszikus értelmében az. De iszonyatos és rémisztő regény ez. Már-már rémületesen könnyen olvasható Petőcz műve. Sehol egy lényegtelen, mondhatni fölösleges mondat. Sehol egy nyelvi lelemény. Egy fölösleges ki- vagy beszólás. Sehol egy cicerói mondat, egy játékos nyelvi megoldás. Pattognak a rövid sorok, katonásan következnek egymás után. Logikusan s rendkívüli szigorral. Jól kitalált s megcsinált nyelv ez. Ritmusa van, mint a levegővételnek. Még akkor is, ha a lélegzetünk a regényt olvasva gyakran elakad. Mert időnként a cselekmény bizony belénk fojtja a szuszt.
A lehető legegyszerűbben fogalmaz, mond ki dolgokat. Azzal a pontossággal, amivel kell. Egyszerűen és pontosan beszél vidámító gyógyszerekről s ondolált hajú kövér nőkről éppúgy, mint robbantásokról, erőszakról vagy halálról. S ezzel az egyszerűséggel és pontossággal éri el azt, hogy az olvasónál időről időre „szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik”. Nagyon rapid, s intenzív ez a nyelv, felzaklató történéssé állnak össze a sorok. Hatásvadász? Lehet. Nem tudom. De hogy hatásos, az biztos. Nem tudom kivonni a szó- és mondathasználatból is eredő befolyás alól magamat. Még akkor sem, ha olvasása közben eszembe jut Agota Kristof Trilogiája. Különösen a Nagy Füzet. A francia regénnyel való hasonlóság. Ami nem lehet véletlen. Szinte beszippant ez a könyv. Olvastatja magát, történései ellenére. Vagy éppen azért? Nem tudom. Borzasztó dolgok ezek. Amik a lapokon történnek. De csak a regényben esnek meg, eshetnek meg ezek a szörnyűségek?
Már-már iszonyatosan könnyen fejthetők meg a regény cselekményének megértését segítő „kódok”. Mert nézzük csak: beszél Petőcz fekete ruhás, a „fejük tetejétől a lábukig teljesen betakart emberek”-ről, akiknek az arca előtt „rácsszerű, sűrű szövésű fekete anyag” van. Vagy „színes ruhákba”, „lila, zöld, piros kendőkbe” öltözött, folyton vidám és táncoló, vándorló zenészekről. Vagy sötétbarna bőrű idegenekről, akik a göndör, drótszerű hajukba színes gyöngyöket fűztek. Olyan egyértelműek ezek a leírások, hogy kimondatlanul is tudjuk, mely embercsoportokról van szó. De ha kell, kimondom: romák és arabok éppúgy feltűnnek a lapokon, mint négerek vagy muzulmánok. Olvasva a regényt, eszembe jut Csejen becenévre hallgató roma barátunk, vagy az a szép, fejkendős anyuka a kislányával, akit minap a villamoson láttam. Vagy az a kedves, néger srác az éjszakai járatról, aki harminckét villogó foggal vigyorodott el, amikor találkozott a tekintetünk s mielőtt leszálltam, tört magyarsággal kívánt nekem jó éjszakát. Beszél Petőcz buszon, moziban elkövetett merényletekről, robbantásokról. Áldozatokról, túlélőkről is. Most legyek cinikus, s mondjam azt, hogy van miből válogatnunk, ha fel akarjuk oldani a regény eme „kódját”? Az leszek. Hiszen elég csak azt kimondanunk robbantás, s rögvest eszünkbe jut valami — ha azt mondjuk: metró, szinte bizonyos, hogy mindenki a londoni incidensre gondol. Vagy vonat, s máris rávágjuk: Spanyolország. Afganisztánban pedig, ha nincs naponta minimum három robbantás, ami ott szokásosnak számít, legalábbis az államfő állítása szerint, talán már nem is érzik jól magukat az emberek.
„A laktanya éppen az iskola mellett van.” Többször hangzik el az a baljóslatú mondat a regényben, mint az egészséges volna. Akaratlan is felfigyel rá az olvasó, s várja, szinte szorongva, mihez kezd vele az író. Mintegy a borzalmak fortissimójaként iskolai túszdráma lett belőle. Igen. Az iskolai túszdrámára is megvan már a válaszunk. Megvan az ország, sőt, a város is. Mindenki tudja a nevet — Beszlán, s ismeri a történetet. De nem így, ahogy Petőcz elénk tárja — nem belülről. Arra gondolok, milyen nehéz is lehetett ezt így megírni. De kódok ezek egyáltalán?- kérdezem magamtól. Nem hiszem. Rejtélyeknek sem mondanám. Nem tudom. Talán eszközök. Eszközök, hogy lássuk, s kompakt módon szembesüljünk azzal a világgal, amiben élünk. Mert ez a regény, bár egy nevesincs kisvárosban járunk, amikor olvassuk, erről a világról szól. Amiben most élünk. Erről a világról, ahol — ha nem közvetlenül történnek velünk a dolgok — talán túl könnyen felejtünk. Ahol képtelenek vagyunk egymással élni, merthogy az egymás mellett élés is alig-alig megy. Ahol már sokkolni kell az embereket, hogy valamin elgondolkodjanak. Petőcz Andrástól pedig elég intenzív, kultúrával megspékelt elektrosokkot kapunk most. Hogy ne mondjam azt — észhez térítő pofonokat.
Már-már rémisztően nem értjük a regény elején azt a pár oldalt. Merthogy egyáltalán nem passzol a további történéshez. Nem tudjuk, mit is akar az író a temetővel, a gyomokkal, a narancslével. Mindez csak akkor válik egyértelművé, ha eljutottunk a könyv végére. De a könyv vége ebben az esetben nem jelenti a regény végét is. Hiszen az azon a pár, eleddig érthetetlen oldalon található. A regény tizenöt évvel az események után ér véget. A könyv harminc perccel a következő háború kitörése előtt. Izgalmas, ugye? Jól kifundálta ezt Petőcz.
Az Idegenek elbeszélője egy gyerek. Egy kislány. Nyolc éves, amikor történnek vele a dolgok. Rémisztő dolgok ezek. Amik vele történnek. Hogy miért egy gyermek mondja el a történteket? Mert ők többet látnak, mint a felnőttek? Vagy mert ártatlanok? Mert ők a legkiszolgáltatottabbak? Lehet. Nem tudom. Vagy mert másként látják a világot, s mást látnak belőle? S csak pusztán azért látnak mást s másként, ha egyáltalán, mert más a nézőpontjuk? Nem tudom. Nem inkább azért, mert nem is értik igazán, mi történik körülöttük, velük? Hiszen ők csak teszik, amire kérik, vagy esetenként utasítják őket. Teszik, amit a felnőttek kérnek tőlük. Azok, akikben megbíznak. Bízik ez a kislány valakiben egyáltalán? Van más választása? Nem tudom. Lehet. Talán így van. Annának hívják. Akkor, amikor történnek vele a dolgok. De lehetne a neve Julcsi is, vagy Rita. Tercsi, Kata, Marcsi vagy Klára — s valahány lánynév a naptárban. Nem számít a név. Esetleges. A patkányokat nem szereti. Rémálmai vannak. Döglött madarakról álmodik. Hosszú, vörös, egyenes szálú a haja. Talán pici barna szeplők vannak az arcán. Talán fehérbőrű. Talán neki is azt mondják, olyan fehér a bőre, hogy visszaveri a napsugarakat. Talán kézfején, könyöke hajlatában, halántékán, mint kis patakok, sejlenek át a kék erek. Talán ha nővé érik, pisilnek majd utána a férfiak. Ahogy nagyanyám mondaná, ha élne. Van ünneplő bugyija. „Fehér. Nincs rajta minta”. De nem védi meg semmitől. A bugyija. Rajzol. Sokat. Szeret rajzolni. A porba. Vannak barátai. Korabeliek. Iskolatársak. Hiro például, akinek „érdekes arca van, nem olyan, mint a mienk. Ő is idegen, de másmilyen, mint az eddigi idegenek és a bőre sem barnás inkább sárgás.” — mondja róla Anna. Vagy Fatima, aki mindig kendőt visel, s senki sem láthatja az iskolában vagy az utcán a haját. Vagy a Sovány Lány, aki a szemközti házban lakik. Anna nevezte el Sovány Lánynak. Azért mert sovány. Furcsálljuk? Ne tegyük. Ötéves unokahúgom almaarca s szemrehányó tekintete jelenik meg előttem, s a délután, amikor megkérdeztem, hogy miért hívja az egyik babáját Lilahajúnak. „Mert lila a haja” — mondta magától értetődően, s annyi lenézéssel a szemében, amit nehéz lenne kifejezni. Vagy itt van Sára, az egyik legjobb Anna-barát, akinek népes családja van, mindig vidám, hegedül s már tudja, hogy a férfiak fütykösét, akár a kutyákét, faroknak hívják. Végül is — egykutya. Hiszen amikor „elborítja az agyukat a szerelem” mindkét faj egyedei „csak a farkukra gondolnak.”. Yurij, a katona is arra gondolt. A farkára. S arra, hogy „Nádj lány, kicsi lány, hárman jó.”. S aztán itt van Amélie, aki a nagymamájával lakik. Amélie, akinek az élete egyáltalán nem csodálatos, s nem pusztán azért, mert úgy ér véget, ahogy. Egyáltalán: egyik gyermek élete sem csodálatos, egyiküké sem monte gyermekkor ebben a regényben. Ebben a regénybéli, kitalált világban, ahol nincsenek biztonságban a gyerekek.
S vajon a mai világban? S tényleg csak kitalált világ-e a kislányé Petőcz regényében? Annának hívják és az anyjával él. Egy anyával, aki sohasem kérdez. Aki nem is tudja, mennyire egyedül van a lánya. Akinek sok mindent nem lehet megbocsátani. Aki éjszakánként rosszul alszik, talán a rossz lelkiismerete vagy a szívzöreje miatt. Aki a sötétségbe mormolja bele bűneit. Egy anyával, aki hazudni tanította. Pontosan hazudni. Hiszen hazudni csak így lehet, így érdemes: pontosan, szépen. Ahogy a csillag megy az égen. De megtanította arra is, hogy miért szép, ha zúgatják a tapsot. S hogy miért kell értékelnünk az apró dolgokat. Hogy miért jó a homlokunkat egy kerítés hűvös vasához szorítani. Hogy ne csak akkor érezzük, mennyit ért a másik, ha már elveszítettük. Hogy a zene elfeledteti a bánatot. Hogy ha már enned sincs mit, na akkor vagy igazán szegény. Hogy valaki mindig túléli. Hogy mindent túl lehet, túl kell élni, legyen az erőszak, háború, kórházi kezelés vagy a mások elvesztése. Vagy egy olyan rossz érzés, mint amikor nagyon unatkozunk. Túl kell élni. Azért is, hogy legyen, aki elmeséli, mi történt. Hogy akarjon élni, bármi történik is. Hogy ne csak sodródjon a dolgokkal, hanem ő maga döntsön a sorsáról. Ha megteheti. Ameddig megteheti.
Annának hívják, s bölcs. Amélie-vel együtt. „…élni azért nehéz, mert nem tudjuk, hogy minek is kellene élnünk”. Ilyeneket mondanak. Meg, „hogy ha csak szomorúság van, akkor nem érezzük, hogy élni érdemes”. De szeretnek élni. Mindketten. Amélie is szeretett. Annának hívják s katonák között él. Egy kisvárosban. Egy nevesincs városban. Már mondtam ezt a nevesincs dolgot. Az előbb. A világ bármely országának bármelyik városa lehetne ez a város. Nem számít a hely. Esetleges. Háborús helyzetben, katonákkal élnek itt. Együtt. Ő és az anyja. Vagyis az anyja és ő. Katonákkal, akik vigyáznak rájuk. Akiknek mindig engedelmeskedni kell. Ha adnak, akkor is. Ha kérnek, akkor is. Ha erőszakkal vesznek el — akkor is. Akik néha kedvesek is tudnak lenni. Máskor pedig brutálisak.
Annának hívják, s nincs apja. Aki megvédené. Aki segítene neki. Aki megölné a katonát. Aki sohasem hagyná magára, aki igazán vigyázna rá. S akkor talán nem érezné magát annyira üresnek. Ha volna apja. Ha lennevolna. Nem idevalósi. Ebbe a kisvárosba. Mindig ott él, ahová az anyja viszi. Megszokta. Hogy sokat utaznak. Most ide jöttek. Itt vannak. S bár jó nekik itt, idegenként él ebben a városban, menekültek, idegen emberek között. Az idegen katonákat nagyon nem szívlelő idegen barbárok között, akiknél fegyverek, benzines palackok, robbanószerek után kutatnak nap mint nap a katonák.
Annának hívják, s nem úgy idegen ebben a városban, ahogy én vagyok a falumban az. Mert, bár egyre kevesebb embert ismerek meg az utcáin, az otthonosság érzése mégis oda köt, s nem a városhoz, melyben jelenleg élek. A városban is idegen vagyok, bár másként vagyok ott idegen — ott is vannak barátaim, emberek, akik szeretnek, akiket szeretek. Mégis: a családom, a szüleim, a testvérem, a kutyám, a fogadott cicánk, a nyugalmam ott van, a falumban. Ott vagyok, vagyunk honn — hogy patetikus legyek. S az otthon nem pusztán a „jó nekünk itt” érzést jelenti Túlmutat ezen. Hogy ne csak jó legyen nekünk ott, ahol vagyunk. Hanem mi legyünk jól ott, ahol vagyunk, s attól, hogy ott vagyunk. Talán így van. De nem tudom biztosan.
Annának hívják, s fél. Ahogy mindenki. Az anyja is. „Senki nem megy már ki szívesen az utcára”. Mindenki olyan nagyon szomorú lett körülötte. Ő sem nevetett soha — szívből. „Talán csak az arcára vetődött árnyékok miatt tűnt úgy” néha valakinek, „mint aki nevet”. Aztán egy nap minden lelassult körülötte, megváltozott. Hirtelen. Egyik percről a másikra. S neki döntenie kellett. Van, hogy dönteni kell. S el kell indulni. Az ismeretlenbe. Követni a patkányokat. Akár a sötétség felé. Mert van abban valami borzongatóan jó, valami izgalmas — menni a sötétségben. Talán valami új felé.
Furcsa könyv a Petőcz Andrásé. Nem válaszokat ad, nem oldja fel a maga keltette feszültséget, inkább kérdések sokaságát ébreszti. Hogy miért nem vonom kétségbe Anna szavait — például —, holott tudom: az anyja megtanította hazudni? Vagy hogy miért játssza a zongorista az Európai Unió himnuszát, az Örömódát? Hogy miért van az, hogy eltűntek a regényből mind a színek, a pozitív érzések, azok az emberek, akik egykor oly fontosak voltak a kislánynak? Hogy valóban el kell-e veszítenünk mindent s mindenkit, hogy tovább tudjunk lépni? Hogy nem vagyunk-e kicsit mindannyian idegenek — mindenhol? Egy új kapcsolatban, munkahelyen, társaságban, a családunkban, a gyerekünk szemében, egy másik országban, városban, egy másik ember világában, az ágyában?
Nagyon, talán túlságosan is aktuális regény ez. Azt hiszem, ez elmondható Petőcz könyvéről. Nem is tudom. Talán azt szeretném, hogy a „regény” műfaji megjelölés helyett az álljon a borítón: sci-fi. Hogy ne kelljen azt mondanom: korunkat, napjaink történéseit írja meg, írja újra Petőcz. Élet- és tényszerűen. Meg- és felrázóan. A problémákról ír, az okokról. S a megoldásokról is. Talán kicsit a miértekről is. Nem tudom. Mert vajon lehet-e megoldás vagy indok inkább a Sára anyukája által hangoztatott szemet szemért-elv vagy a plébános békében élni s békében élni hagyni felfogása? El tudjuk-e fogadni az ők sem rosszabbak, mint mások kijelentést? Be tudjuk-e látni, hogy ők is csak emberek? Kell-e ezt egyáltalán belátni? Miért nem magától értetődő ez? Nem tudom. Az író maga nem igyekszik befolyást gyakorolni — demokratikusan pusztán elővezeti a lehetőségeket, s hagyja, hogy mindenki döntsön lelke és meggyőződése, hite vagy éppen aktuális hangulata szerint. De kell-e egyáltalán döntenem nekem, az olvasónak, s valamelyik oldalra állni? Nem pusztán az volt-e a célja — ha egyáltalán — Petőcznek ezzel a regénnyel, hogy elgondolkodtasson? Hogy ne hagyjon minket felejteni? Hogy végiggondoljuk: valóban eljött az ember embernek farkasa-korszak? Hogy mennyi időnk van még, mielőtt végképp kicsináljuk egymást? Hogy miért nem akarjuk ismerni a másikat, tudni tetteinek indokait, miért nem fektetünk ebbe energiát? Miért nem ebbe fektetünk energiát? Nem lehet, hogy ha ismernénk egymást, kevésbé félnénk a másiktól? Van-e, s ha igen hol kezdődik s hol végződik a személyes felelősségünk abban, hogy eljutottunk idáig? Lehet, hogy ez a könyv a huszonegyedik század regénye? Lehet-e ez a könyv a huszonegyedik század regénye? Nem lehet, hogy ha hagynánk egymást élni, sokkal egyszerűbb lenne minden? Vagy ez már túl egyszerű? Pedig mindenki úgy él, ahogy tud — nem? Vagy inkább úgy, ahogy hagyják? Lehet. Talán így van. Nem tudom biztosan. De talán nem is kell tudnunk minden kérdésre a választ.