Spanyolnátha művészeti folyóirat

Láng Eszter

P. Aris B. Artókra vár

P. Aris fején, ahogy előrehajolt a Mirabeau-híd korlátja fölött, megcsillant a lámpafény. Lent a víz is visszajátszotta a fényeket s a teliholdat, ahogy lebegő női arcmásként ringatózott a hullámok tetején. Arisnak erről is Rachel jutott eszébe, Halévy Zsidónője. Egy hete látta ezt a ritkán játszott operát, és azóta folyton erre gondolt, nem is a zenére, pedig az is beszivárgott a pórusaiba, mint csecsemőkora óta minden muzsika, hanem Rachel csalódására és tragikus halálára. Szívét szorító érzés járta át, a tehetetlenségé és a gyűlöleté, és legszívesebben átírta volna a történetet, és dühös volt magára, amiért még ezen a langyos májusi, olaj- és orgonaillatú estén sem tud az opera hatása alól szabadulni.
P. Aris randevúra jött a Szajna-partra. Itt kellett találkoznia azzal a romantikusnak tűnő, meleg, barna szemű fiatalemberrel, aki az Operában mellette ült, és akit a szünetben unokabátyja, Maurice Ravel mutatott be neki. Aris mégsem B. Artókra gondolt. Valójában inkább csak szánalomból mondott kérésére igent, és azért, mert kíváncsi volt, hogy ez a fiatal zongorista miféle műveket komponál. Aris imádta a zenét. Tulajdonképpen a muzsikába és a festészetbe volt szerelmes, és a művészeten keresztül tekintett a világra. Ő maga hihetetlenül gyönyörű volt formás, hosszú lábával, ringó, kerek csípőjével. Melle telt, ajka húsos, piros, nyílt homlokát mézszínű haj koronázta. Vonzotta magához a férfiakat, és úgy tekerte őket karcsú ujjai köré, mint a horgolócérnát a falusi cselédlányok. De Aris nem tudott horgolni. Táncolni tanult és hegedülni, és modellt ült az idegenből jött festőknek, például annak a Pablónak, aki mindent kékben látott, és ettől olyan szomorúnak kellett lenni. Aris magányosnak érezte magát, hiába nyűgözte le szépségével az összes, szerelemre éhes fiatalembert, akik rámenősen vagy félénken keresték társaságát, mint ez a Magyarországról érkezett ifjú is. B. Artóknak igazából csak a kezére és a szemére emlékezett. Ez a szem, ez a nagy, barna, éhes és mégis szelíd szem zavarba hozta: nem is szeretett rá gondolni, és már meg is bánta, hogy elfogadta ezt a meghívást. Örült, hogy hamarabb érkezett kedvenc helyére, és szerette volna, ha B. Artók nem jön el, s ő egyedül lehet, otthonosan belemerülve a Mirabeau-híd alatt folyó Szajna halk, monoton énekébe, anélkül, hogy valaki zavarná ebben. Aris 1905-nek ezen a pompás napján nem tudhatta, noha ismerte a zavaros múltú és életű költőt, hiszen Pablo társaságához tartozott, hogy Apollinaire 1912-ben épp erről a hídról és erről a folyóról fog majd verset írni: Sous le pont Mirabeau coule la Seine Et nos amours Faut-il qu'il m'en souvienne ...
A Rachel, quand du Seigneur kezdetű ária dallamát dúdolta magában a negyedik felvonásból, mikor B. Artók, könnyű felöltőjét karján hordva, megjelent a híd túloldalán. És Aris azt sem tudhatta, hogy ez a barna szemű magyar fiú, akire olyan kelletlenül várt, és akinek közeledtére inkább közöny fogta el, semmint érdeklődés vagy főleg vágy, valamikor majd becsületrendet kap Franciaországban, és világhírű zeneszerzőként ünneplik. És nem tudta azt sem, hogy a világban szobrokat fognak emelni ennek a búsképű magyar lovagnak. És nem gondolt arra sem, hogy egyszer majd szeretni fogja őt.