Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Meglehetősen sportszerűtlen...)

Körben, körülötted különféle nyelvek, emberek keverednek, te is egy vagy közülük, nincs két egyforma nyelven beszélő asztaltársaság, a főtérről nyíló egyik utca egyik kávézójának kerthelyiségében, pontosabban a sétálórészből kivágott, kikerített üldögélős terében ülsz és kávézol, amikor az adott internacionális sokadmagaddal arra leszel figyelmes, hogy a távolból (talán) latin nyelvű kiabálás közeledik. Nem tudsz latinul, de az apa, a fiú és a szentlélek megvan, mennél a többi szó után, de a már erősen rekedt hangból és a nyelv nemtudásából többre nem futja, így nem segít az sem, hogy az önmagához képest öles léptekkel haladó, vehemensen gesztikuláló ötvenes hölgy alig pár mondatot ismétel vég nélkül. Sokan tapsolnak, levideokamerázzák, lefotografálják, ahogy azt ilyenkor kell, ez is a város látványosságainak egyike, viszik haza, vigyék, te nem teszed, hiszen nem szenvedsz a turista-kórban, az örökös rögzítési kényszerben. Lassan a távolba tűnik a kétségbeesetten dühödt dicsőítés, ima vagy átok, kinek-kinek, ha tud valaki latinul, ha nem, neked meg hosszú idő után most jut eszedbe, hogy külföldön vagy, hogy utazol most is, utaztál korábban is külföldre, történik veled, ami történik, nagyjából olyan minden, mint az életed, és egészen más, mint te, vannak marha jó dolgok, vannak kevésbé, talán rosszak, vannak fontosak és lényegtelenek, mint általában, úgy-ahogy, sehogy, nagyon.
Bizonyos igényeid már kialakultak, ha akarnád - és néha akarod -, se tudnád figyelmen kívül hagyni őket, mint például a kávé, nem, a kávézás szertartása, öngesztusa. Nem tehetsz róla, olyan kávéfajtát szeretsz, amit ritkán csinálnak jól, ellattézzák, filterezik, külön adják a tejet, de forrón és a többi, te pedig megszoktad, hogy mindig, minden körülmények között lassan, jól érthetően kell beszélned, magyaráznod mintegy, hogy pontosan mit kérsz, szépen a pincér, pultos szemébe nézel, face to face, figyeled, érti-e, akarja-e.
Minden hiába, az esetek többségében kénytelen vagy engedni, amikor kint vagy, furcsa, de előre lemondasz az utazás kezdetekor a jó kávéról, eddig nem találtál olyan országot, várost és/vagy helyet, ahol tökéletes kávét ittál volna, olyat, mint otthon. A saját magad által főzöttel nem hasonlítasz, az meglehetősen sportszerűtlen lenne, persze, természetesen, de az évek alatt megtaláltad azokat a vendéglátóipari egységeket, amelyekben igazán nagyszerű hosszú kávét iszol külön hideg tejjel, így aztán óhatatlanul viszonyítasz, hiszen a kávézás fontos része az életednek, olyan rítus, ami nélkül tényleg kevesebb értelmét láthatnád a vanásodnak, ezért mostanra kialakult benned - köszönhetően a tapasztalataidnak -, hogy ebben szükségszerűen földhözragadt vagy, határon belüli. Persze még véletlenül sem általánosítasz, nem mondod, sőt nem is gondolod, hogy „ezek" vagy „azok" idekint, ideát nem tudnak egy rendes hosszúkávét elédrakni, hogy bezzeg odahaza aztán a hosszú kávé maga a tökély, a mennyei manna, a hungarikum, hiszen ittál otthon is szörnyű, elnagyolt, aránytévesztett, botrányos példányokat, mindössze azt állítod az eddigi tapasztalataid alapján, hogy mikor külföldre kerülsz, nemhogy nem számítasz semmi jóra, hanem már eleve lemondasz a jóleső kávézásról. Kávét iszol, de csupán pótcselekvésként, úgy teszel, mintha. Nem, nem teszel úgy, egyszerűen próbálkozol, hátha egyszer végre a világ valamely pontján annyi balszerencse közt és oly sok viszály után felkiálthatsz az első korty után, hogy igen, ez az! Ezért utaztál annyit, járkáltál (majd') mindenfelé, most már alles in ordnung, hogy tudod, nem csak Magyarországon kaphatsz tökéletes hosszú kávét külön hideg tejjel. Mert borzasztó dolog egyedül lenni, magányosnak, meg nem értettnek. Kívülállónak, kirekesztettnek.