Spanyolnátha művészeti folyóirat

Draskovich Edina

(Vérre ment...)

A szomszéd asztalnál a csúnyábbik nő (ó, bocsánat!) viszi a szót, a másik elég némácska, a férfi leginkább hümmög, bólogat. Fura trió, van bennük valami más, azon túl, hogy valószínűleg nem barátok, elkapsz néhány mondatot, tanárok ők, munkautáni beülést tartanak, kávé, sör és konyak kombót játszanak, aztán hirtelen a férfi kezd beszélni. Bárcsak ne tette volna, testnevelő tanárként — merthogy erre egyértelműen utaló módon vág bele beszélyébe — képes azt bizonygatni, hogy hat fiú nem tudhat focizni, hogy hatan nem lehet. Nem is érted. Figyeled a kontextust, hátha félrehallottál valamit, szövegkörnyezetéből akaratlanul is kirángattad, de nem. Tényleg ezt mondta, tényleg ezt gondolja. Eszedbe jut a te iskolásságod, ha kellett, ketten is kimentetek az udvarra vagy a pályára, érintő, lábtenisz, falazás, deka, akármi, csak rúgni, guruljon, pattogjon a labda, csak játsszatok. Ó, hatan, akkor már vérre ment, tanár úr! Miként lehet, hogy Ön nemcsak nem szereti, de nem is ért hozzá?
(Ránézel, és hiába minden, kínzó lelkiismeretfurdalásod van. Nem szabadott volna.
Keveredsz-kavarodsz, örömmel, gyönyörűséggel, könnyeid őszinték, és mindvégig köztük van ez a szörnyű bánat. Hogy ezt elrontottad. Engedtél az ösztönöknek, pedig korábban mindig attól voltál az, aki, hogy nem tetted, hogy csakazértse tetted meg. Egyáltalán nem engedtél.
Most meg állsz (vagy ülsz, esetleg fekszel — TÖKMINDEGY), és tényleg nem találsz szavakat, de ez inkább jó, mint rossz, mert abba hasznosabb bele se gondolnod, mi lenne, ha nagyon is meg tudnád fogalmazni, amit érzel.
De legalább nem hazudhatsz, még csak nem is füllenthetsz többé magadnak, ennyiben hasznos ez a helyzet. Így leginkább az esélyét megteremtheted, hogy egyszer s mindenkorra tisztázz mindent. Minden körülmények között, úgymond, hihi.)

Hosszúkávé külön hideg tejjel, köszönöm, mondod a pincérlánynak, aki megkérdezi, mi van veled mostanság, régen jártál erre, hát igen, lefoglalnak ezek az új világok, ezek a párhuzamosan élendők, melyek amúgy egész szórakoztatók, ha kívülről nézed, jóllehet erre van most a legkevesebb időd, megállni és pillantani oldalról vagy felülről (stb.) a dolgokra, a dolgok állására.
Elmosolyodsz, hosszabban, mint szoktál, és ez a mosoly nem a lánynak vagy a beszélgetéseteknek szól, hanem Wim Wendersnek, az ő nyolcvankettes filmjének, a Fellini-féle Nyolc és fél újraírásának, újrafilmezésének, esetleg folytatásának, és annak az időnek, amikor befelé mentél az effélékbe, az ismerkedésnek, a felfedezésnek, de jobb, ha most azonnal megállsz, mert kiütések jelennek meg rajtad, égető, viszkető pörsenések a félresikerült nosztalgiától, fizetsz.