Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gábos József

Július 31. — nekem

Mozgalmas év volt 2004.

 

Volt cunami és Beszlán, hogy a rosszal kezdjem, s gyorsan el is feledhessük, májusban csatlakoztunk az Európai Unióhoz, ellopták a Sikolyt az oslói Munch Múzeumból, a vízilabdás fiúk Athénban a nyári olimpián, megnyerték a sportág nyolcadik aranyérmét, 2004 volt a rízs nemzetközi éve, a NASA egyik szondája landolt a Marson, II. János Pál még élt, s boldoggá avatta az utolsó magyar királyt, Elfriede Jelinek kapta az irodalmi Nobel-díjat, Roger Federer sorra nyerte a versenyeket, ismét Bush lett az amerikai elnök, A király visszatér tizenegy Oscart kapott, ismét gyönyörködtünk hát három órán át Aragorn bánatos kék szemeiben, s volt teljes holdfogyatkozás is.

S mi, olvasók, megkaptuk a Spanyolnáthát, Antal Imre, Geraldine Chaplin és J. K. Rowling születésének, s Petőfi Sándor feltételezett halálának napján, július 31-én.

2004-ben lelkes olvasóként kezdtem magam is, aztán egyre jobban belebonyolódtam. Két éve élek vele szimbiózisban. A családom elfogadta, hogy napi fontosságúvá vált a vele való foglalkozás — dédelgetem, mintha sajátgyermek volna, kiszakítom az időt háztartásból, el férjtől, barátoktól, hogy igényeit kielégítsem. Mintha a szeretőm volna — ha vele, hát csak vele, megköveteli, függőjévé tesz. Valóban nincs nap nélküle.

Senki ne értsen félre — nem panaszképp a mondás. Hiszen barátokra leltem szerkesztőtársaimban, ha tetszik, második családra a szerkesztőségben. Sok munka mellett sok emlék fűződik a lap rendezvényeihez, töredékek, foszlányok, amik jó érzéssel töltenek el, melengetnek, nevettetnek, szépségükkel ríkatnak. A kocsiutak, néha az éjszakában is, a közös szendvicsezések, kávézások, beszélgetések Budapest-Miskolc között; a lapszámbemutatók izgalma, a kávézó füstös-zaccos illata most is az orromban, figyelő emberarcok, a főszerkesztő hangbúgása, a fiúk jobbnál jobb akciói, az élmény, ami csak egyszeri, ottani, aznapi, azesti. Aztán a közös kirándulások, meghívások, a zuhé a debreceni állatkertben, körözöttes reggeli egy jóbarátnál, a majdnemkatasztrófa rácalmási kaland, Arnolfiniék jóleltelő szombatjai, Berekfürdőn az esőben fürdés, horrorfilm nézés, éjszakai pingpongozás, fehérkávéfőzés, rakottkrumpli-várás, felvillanó csintalan-szép gyerekszemek, fáramászások; bodrogközi szaunázás, cserépkályhameleg, perbenyiki lomosháznézés usánkában, Monyha és a temető, hegyaljai boros felolvasás. Ott lenni a bemutatókon, a Légyottokon, az Önök kertéken — örömforrást, feltöltődést, őszinte egymásnakörülést jelent. A lapszámbemutatók utáni estét különösen kedveltem, olyankor mindenki megpihent, kiengedett, beszélgettünk, viccelődtünk, nagyokat ettünk — együtt voltunk. A szerkesztés során csapatként, ilyenkor már-már családként. Tudtunk és tudunk egymásról — örömről, bánatról, megosztjuk, ahogy magunkat is. Ettől és ezért olyan, amilyen, s az, ami — a lap is.

Az IRA ma ötvenéves, jut eszembe, nemrég hallottam a hírekben. A Spanyolnátha tizedannyi — egyszer egy férfiember tizedannyiságnak hívott, ez is most jut eszembe. Szóval a Spanyolnátha ma, amikor ezt épp írom, 2009. július 31-én, ötéves. Az öt barátságos számok alkotója. Fontos szám — ennyi ujjunk van egy végtagunkon, ennyi kontinensünk, ezt a jegyet szerettük legjobban kapni az iskolában, régebben ilyen tervek szerint élte az életét az ország. A Spanyolnáthának, s a benne élőknek is fontos ez az öt év: tapasztalatok, barátságok vannak mögötte, ám előtte is — sok-sok minden. Sok munka, kitartás, jobbnál jobb lapszámok például.

Gyurta Dani ma világbajnok lett kétszáz mellen. Ez önmagában is nagyszerű esemény. Ám nekünk hatunknak, a szerkesztőség tagjainak, nem ezért lesz emlékezetes a mai nap. Inkább azért, mert idén útjára indult a Spanyolnátha Könyvek-sorozat, amelynek harmadik darabja is nyomdába került ma, a lap ötéves Oszkár-napján.
Szép születésnapi ajándék mindez. Ez az öt év, így.

 

Budapest, 2009. július 31.