Spanyolnátha művészeti folyóirat

Legéndy Jácint

Búcsúkommüniké
Vörös Hadsereg Frakció, 1998

Körülbelül 28 évvel ezelőtt, 1970. május 14-én egy kiszabadítási akció folyamán létrejött a RAF. Ma befejezzük e projektet. A városi gerilla a Vörös Hadsereg Frakció formájában immár történelem.

Mi, tehát valamennyien, akik a RAF-hoz mostanáig csatlakoztunk, teljes egyetértéssel hozzuk meg döntésünket. A mai naptól, mint akárki más, aki e szervezethez bármilyen módon is tartozott, a Vörös Hadsereg Frakció régi militánsai vagyunk.

Persze kiállunk a történelmünk mellett. A RAF egy szűk csoport által indított forradalmi kísérletnek nevezhető, amely effektíve azt a célt szolgálta, hogy szembeszálljunk a társadalomban uralkodó tendenciákkal, s hozzájáruljunk a kapitalizmus feltételeinek megszűnéséhez.

A projekt idő előtti befejezése jelzi, sikertelenek voltunk, de nem kérdőjelezi meg a zendülés szükségességét és legitimációját. A Vörös Hadsereg Frakció a mi döntésünk eredményeképpen alakult, hogy szerte a világban segítsen embertársainknak, akik a zsarnokság ellen a szabadságért küzdenek. Számunkra ez volt az egyetlen választási lehetőség.

Tudtuk: a súlyos börtönbüntetés, amelyre a RAF elfogott harcosait ítélik, csekély, hogy szervezetünket felszámolja, vagy elrettentse a további gerillaakcióktól. Szándékosan konfrontálódtunk a fennálló hatalommal. Egy kísérlet alanyaiként cselekedtünk a Vörös Hadsereg Frakció megalapításakor, s azok maradtunk egészen máig, amikor is önmagunkról mint a történelmi múlt részéről beszélünk.

Igen, az eredmények ránk nézve kritikusak, de a RAF, ahogy sok baloldali csoportosulás, nem lehetett semmi több, csak irányjelző a szabadság felé vezető úton.

A fasizmus és a háború után a Vörös Hadsereg Frakció valami újat hozott a társadalom részére. Megmutatta, hogy könnyű szakítani s történelmi értelemben véve tudatosan szembeszállni egy rendszerrel, amely szerkezetéből adódólag leigázza, valamint kizsákmányolja az embereket, és olyan helyzetet generál, amelyben a polgárok létfenntartásukért egymással kénytelenek csatázni. A szociális igazságtalanság elleni küzdelem szembenállásunk döntő eleme volt, s később őszinte felszabadító harccá erősödött. Szakítottunk a rendszerrel, amely az embereket mint eszközt használta legfőbb célja, a profit megszerzéséhez. Elegünk lett abból, hogy lealacsonyodunk, gépként dolgozunk, rúgunk vagy minket rugdosnak. A visszautasítástól eljutottunk a támadásig s az emancipációs hadjáratig.

A SZERVEZET MEGALAPÍTÁSA

Követve a dél-amerikai gerillák példáját, amely kisugárzott a gazdag északi nemzetek felé, a RAF a 70-es évek elején jött létre, s úgy döntött, szolidaritást vállal a többi underground mozgalommal: együtt munkálkodik velük a közös  cél érdekében. Emberek milliói látták szerte a világon, hogy az ellenállás és a szabadságért zajló ütközet számukra is az esélyegyenlőséget javíthatja. A fegyveres harc a változás reményével kecsegtetett a Föld megannyi pontján, s szintúgy Németországban, ahol civilek tízezrei figyelték bizakodva a militáns csoportok: a Június 2-a Mozgalom, a Forradalmi Sejtek, a Vörös Hadsereg Frakció, majd a Vörös Zora tusáját. A RAF sok ezer nyugatnémet polgár egyeztetésének eredményeként született meg, akik a 60-as évek végén s a 70-es évek elején hitték, a gerillastratégia lehet a szabadság elérésének módja. A Vörös Hadsereg Frakció háborúba szökkent az államhatalom ellen, egy állam ellen, amely nem tudott szakítani nemzetiszocialista múltjával a fasizmus bukása után sem.

Tehát a fegyveres harc lázadás volt az autoritárius társadalommal, az elidegenedéssel, illetve a versenyközpontúsággal szemben. Lázadás egy új társadalmi valóság megteremtéséért. A globális szabadságvágy okozta eufóriában elérkezettnek tűnt az idő a határozott küzdelemre, amely irányelvéül tűzte ki a felforgatást és a rendszer hamis legitimációjának visszautasítását.

1975-1977

Később, a stockholmi német nagykövetség 1975-ös megszállásakor a RAF olyan törekvésbe kezdett, amelynek folyamán próbált elkövetni mindent, hogy kiszabadítsa börtönben sínylődő tagjait.

Az 1977-es offenzíva első lépéseként a Vörös Hadsereg Frakció Schleyer elrablásával szándékosan provokálta az államot. Radikális és újszerű kísérletbe fogott, amelynek célja egyedül az lehetett, hogy a forradalmi baloldal általános támadásra induljon a hatalom ellen. Az állam épp ettől óvakodott, s a konfliktus mélyülése ugyanakkor Nyugat-Németország történelmi hátterének, vagyis a Német Szövetségi Köztársaságban mindenhol tapasztalható náci hatalomátmentésnek az elutasítását jelentette. A RAF emiatt lendült offenzívába.

Schleyer, aki a fasiszta rezsimben az SS tagja volt, ahogy sok funkcionárius a társadalom valamennyi szintjén, teljes anyagi és erkölcsi megbecsülésnek örvendve visszakerült hivatalához. Nemzetiszocialisták színezgették karrierjüket a nyugatnémet állam kormányzati pozícióiban, a bíróságokon, a rendőrségi apparátusban, a médiában és a vezető cégeknél. Ezek az antiszemita, népírtó gyilkosok a világháború idején számtalan emberiségelleni bűnt követtek el, s mégis újra a kormányzó elit soraiba juthattak.


A nácikhoz és a kapitalistákhoz hasonlóan Schleyer azon mesterkedett, hogy Európából közös gazdasági régiót hozzon létre német dominanciával. Hitlerék olyan kontinensre vágytak, ahol nincs gyűlölet az ipari alkalmazottak és a nagytőkések között, s ugyanakkor semmilyen ellenállás nem tapasztalható a rendszer lunátikus tájain. Fel akarták számolni az osztályharcot azáltal, hogy manipulálják a germán munkásokat — vagy egyszerűen a munkásokat, akikből buzgó németet lehet nevelni —, majd beolvasztják őket a társadalomba. Másokat rabszolgaságra szerettek volna kényszeríteni, és koncentrációs táborban szisztematikusan elpusztítani.


Igaz, a náci fasizmus legyőzése után véget ért az emberek tömegméretű gyilkolása, de a kapitalizmus nem szűnt meg. 1945-től Schleyer tovább dolgozhatott ugyanazokért a célokért csak modernebb formában. Az erőltetett modernizáció pedig folytatódott a 70-es évek szociáldemokrata érája alatt. Ipari vezetőként Schleyer egy olyan rendszer építésén nyüzsgött, amelyben állandó társadalmi ellenállás volt érzékelhető a kapitalizmussal szemben, így egymást követték  a sztrájkok, s mivel a sztrájkolókat legtöbbször kizárták a gyárakból, később a  stabilitás érdekében elengedhetetlenné vált a kétoldalú szerződések megkötése. Ezek a munkásosztály integrációját szolgálták, de néhány kivételtől függetlenül csupán a német anyanyelvűekét, miközben egyre nőtt az emigráns munkavállalók kizsákmányolása, illetve a déli féltekén élők elnyomása, amely nagy éhezésbe torkollott. A Schleyer által képviselt folytonosság a 70-es évek szociáldemokrata modelljével együtt jelentősen hozzájárult az NSZK megerősödéséhez és fejlődéséhez.

A Krízis Hivatal Tanácsára Végrehajtott Minden Intézkedés Szükségességének Helyeslése, Számos Kritikai Hang Eltitkolása, A Politikai Foglyok Bíróság Elé Állítása És Megsemmisítése. — Ezek A Nemzetiszocialisták Által Is Használt Reakciós Technikák Voltak.

’77-ben, az offenzíva idején lejátszódó események jelezték, hogy vannak a társadalomnak olyan szegmensei, amelyeket a rendszer semmiképp nem tud integrálni s kontrollja alá vonni. Miután a náci rezsimben minden ellenállás felmorzsolódott, a városi gerillacsoportok akciói 1968-tól rámutattak az újjáéledő osztályharc jelentőségére. Megszűnt a kormányzó hatalom kritika nélküli elfogadása Nyugat-Németországban, és a Schleyer-ügy csak erősítette ezt a tendenciát. Az állam nem reagált pánikba esve, mint gyakorta visszhangozták, hanem próbálta semmissé tenni az összes ellenvéleményt, amely a rendkívüli intézkedések szükségességével kapcsolatban felmerült. Utasította a médiát, hogy a Krízis Csapat elképzeléseinek megfelelően tudósítson, s az általában önként végrehajtotta a parancsot. Akik másképpen cselekedtek, számíthattak a konfrontációra és a rendszer bosszújára. Értelmiségiek, akikről tudták, hogy nem szimpatizálnak a Vörös Hadsereg Frakcióval, de ellenzik a szükségállapotok bevezetését, lejáratókampányok és represszió áldozatává válhattak. A kormány Krízis Hivatalának tagjai közül sokan katonai múlttal rendelkeztek, s az antikapitalista, valamint az antifasiszta harc letörése érdekében hasonlóan reagáltak 1977-ben, mint a nácik régen, bár azok természetesen barbárabb eszközökhöz nyúltak. A fasizmus alatt s ’77-ben az állam politikája az volt, hogy rendkívüli helyzet beálltakor eltöröl minden átmenetet a lojalitás és a represszió között.

Mikor egyértelmű lett, hogy az állam kész lemondani Schleyerről, a RAF saját offenzívájának részeképp hozzájárulását adta egy utasszállító repülő gerillaakció keretein belüli eltérítéséhez, s ez alapján úgy tűnhetett, mintha nem tenne már különbséget a társadalom alsó és felső rétegei közt. Habár a kísérlet, amely börtönben lévő harcostársaink kiszabadítására irányult, igazolhatónak látszott, a küzdelem szociális és forradalmi dimenziója többé nem volt érzékelhető. Abból, hogy szakítottunk a rendszerrel, s visszautasítottuk az általa kínált lehetőségeket — ez minden forradalmi mozgalom kialakulásának előfeltétele —, következett a teljes elhatárolódás.

1970-1980

A Vörös Hadsereg Frakció mindent egy lapra tett fel, ám súlyos vereséget szenvedett. Sajnos a 70-es évek végére kiderült, hogy meglehetősen kevés támogatónk maradt az 1968-as demonstrációkon résztvevők közül, mert az egykori   68-asok sorban felhagytak a politizálással, és saját karrierjük szerkesztésébe kezdtek. A RAF mégis folytatta a világszerte zajló antiimperialista harc részének tekintett felszabadító háborút Nyugat-Németország határain belül. Viszont az 1977-ben történtek rámutattak, hogy a szervezet nem rendelkezik elég erővel sem politikailag sem katonailag a helyzet irányításához és a győzelemhez. Remek döntés volt kihasználni a történelmi lehetőséget a 70-es évek elején, s azelőtt ismeretlen harcmodorba mélyedni a nagyvárosok bugyraiban az imperializmus ellen az EMBER szabadságáért, ám az 1977-es vereség jelezte a Vörös Hadsereg Frakció városi gerillakoncepciójának határait. Modern elgondolásra volt szükség a küzdelem továbbviteléhez.

E koncepció kidolgozása lett az 1980-as évek legfőbb feladata. A RAF új kapcsolatokat akart építeni a 70-es években létrejött forradalmi mozgalmak radikális osztagaival, s más alapokra kívánta helyezni a velük történő együttműködést a közös siker érdekében, de az úgynevezett egységfront felfogás túl sokat foglalt magába az 1970-es években indult régi projekt elemeiből.

AZ 1980-AS ÉVEK ANTIIMPERIALISTA FRONTJA

Jónéhány, a rendszer inhumánus tervei ellen irányuló törekvés bontakozott ki az 1980-as évek elején, amely önmagában is egy szabadabb életforma megteremtésének igényét sugározta. Vagyis harc indult egy új társadalmi valóság eléréséért.

A frissen alakult mozgalmak tagjai közül sok ezren vonultak az utcára, s tüntettek ugyanazok a dolgok miatt, amelyeket 1979 óta a Vörös Hadsereg Frakció is kritizált. Ilyen volt például a NATO országok militarizációs politikája, hiszen az felhatalmazta a nyugatot, hogy „másfél” háborút vívjon szimultán: egyet a Szovjetunió ellen, s még háborúszerű intervenciót vezessen a szabadságmozgalmak és a forradalmi törekvések gyengítésére, mint Nicaraguában, ahol az emberek épp csak lerázták magukról a diktatúra láncait.

Szervezetünk érezte, társakra lelhet céljai megvalósításához. Sőt, impressziónkat átjárta a remény, miszerint a különböző mozgalmak radikális csoportjai összefogva egységfrontot alkotnak, ám tévedtünk, mert az adott szituációban kevés ember ítélte úgy, jelentősége van a fegyveres küzdelemnek. Pedig az nélkülözhetetlen felszabadító harc esetén, de csak akkor kezdődhet el, ha a társadalom rendelkezik olyan erőkkel, amelyek hajlandóak belefogni és kiszélesíteni. Legalább a mozgalmak radikális zászlóaljai szükségesek hozzá.

Mindazok, akik szolidárisan viszonyultak a RAF törekvéseihez — számtalan férfi és nő —, sajnos gondolatilag nem jutottak el a megfelelő pontig. Hiszen a gerillaháború vállalása a látókör tágítását igényli a küzdelem egy bizonyos szintjén. Ez a gerilla létezésének előfeltétele.

Tehát eszmerendszerében a Vörös Hadsereg Frakció kevesebb hangsúlyt helyezett a politikai és kulturális folyamatokra, mint a fegyveres küzdelemre, melyet a szabadságért vívott harc legfontosabb elemének tekintett. E stratégia a 70-es évek koncepciójának szerkezetéből adódott, s precíz bírálata kívánatos lett volna az új forradalmi projekt sikeréhez, illetve a mozgalmi tevékenység és a gerillaharc közötti határ elmosásához.

Az 1980-as évek folyamán a RAF azzal a feltételezéssel hajtotta végre akcióit, hogy az imperializmus hatalmi struktúráinak támadása kimeríti a szociálforradalmi tevékenység fogalmát is, viszont e tévedés következtében a szervezet politikája absztrakttá vált, s a két összetartozó dolog: antiimperializmus valamint szociálforradalmiság napról-napra távolabb került egymástól. Később a Vörös Hadsereg Frakció ideológiájában és gyakorlatában az utóbbi tulajdonképp már semmilyen szerepet sem kapott. Figyelmünk csupán a harcra s az antiimperialista front erősítésére irányult.

Minden társadalmi s politikai tényező háttérbe szorítása és a rendszer elleni végső támadás megindítása koncentrált cselekvés helyett a RAF tevékenységének széttöredezését eredményezte, s hamarosan identitáshiányhoz, majd a terv kiüresedéséhez vezetett.

Az akciók szociális visszhangja csekély volt, mivel a cél, hogy öntudatra ébresszük a társadalmat, vagyis a forradalmi ténykedés legfontosabb alkotóeleme eltűnt, így a Vörös Hadsereg Frakció önmagában az állam dominanciáját próbálta csökkenteni a támadások erejének növelésével. Katonai prioritások érvényesültek, és a 80-as években végig befolyásolták a küzdelem jellegét.

Nyugat-európai csoportokkal összefogva támadásokat hajtottunk végre NATO projektek és a nagytőke ipari központjai ellen, illetve megkíséreltünk létrehozni egy nyugat-európai gerillafrontot a RAF, a francia Action Directe s az olasz Vörös Brigádok részvételével.

1984 után a Vörös Hadsereg Frakció egy új hatalmi tömörülés, a nyugati országok által összekovácsolt NATO intézményeire mért csapásokat, amelyek során leghívebb militánsaink indultak harcba. A gondolat, miszerint a többi mozgalommal szövetséget alkotunk, sajnos nem realizálódott, s a front megroppant, hiszen fenntartása és a helyesnek vélt irányvonal követése túlzottan sok energiát igényelt részünkről. Szűklátókörűségünk miatt politikai értelemben rugalmatlanokká váltunk. Még ismeretlen távlatokat nyithattunk volna a 80-as évek elején, válogatva az ellenállás különböző formái közt, ám felfogásunk az idő múlásával egyre anakronosztikusabb lett.

Komoly feszültség alakult ki a RAF katonáinak áldozatkészségéből adódóan a harc korszerű módszereinek keresése folyamán. Ezért csak minimális kockázatot vállaltunk.

Persze elmondhatjuk, hogy valamennyi hibánk ellenére a 80-as években érzékelhető fejlődésen ment keresztül a Vörös Hadsereg Frakció politikája, s megfontoltabb vonások jellemezték a korábbi direkt válaszadáshoz képest, amely gondolkodás nélkül, gyakran a valóságot figyelmen kívül hagyva a szabadság nevében bármilyen lépésre hajlandóvá tett minket.

Ugyanakkor a RAF börtönben sínylődő tagjai az összes vereség és nehézség láttán is tanúbizonyságát adták hajlíthatatlanságuknak, s történelmi értelemben feddhetetlenek maradtak, hiszen a kormányzó hatalommal szembeszállva kiálltak a társadalmi együttélés feltételeinek változtatása mellett. Ez másoknak reményt adott, illetve hittel ajándékozta meg azokat az embereket, akik harcolni akartak a kollektív értékekért s az együvé tartozásért, a társadalmi izoláció, valamint az elmagányosodás ellen. A Vörös Hadsereg Frakciónak és bebörtönzött katonáinak elvhűsége a hatóságok számításait áthúzva példaként szolgált valamennyi, üdvösebb életforma megteremtésének igényével fellépő csapat bátorításakor.

MI, AKIK VISZONYLAG KÉSŐN CSATLAKOZTUNK A RAF-HOZ…

…annak reményében kezdtünk munkálkodni, hogy a nehezedő körülmények dacára lelkesedésünkkel hozzájárulhatunk az egyetemes forradalom győzelméhez. Próbáltunk változtatni a felszabadító harc jellegén, s kerestük a módját, hogy szövetségre lépjünk más zendülő csoportokkal. Szerettünk volna tisztelegni mindenki előtt, aki korábban ugyanezekért a célokért életét áldozta, vagy börtönbe került. A törvényenkívüliség ösztönzően hatott ránk. Le akartuk gyűrni határainkat, s meg akartunk szabadulni mindentől, ami a rendszeren belül terveink akadályaképp jöhetett szóba.

Az illegalitásból vívott fegyveres küzdelem óhatatlanul a felszabadító háború egyetlen lehetséges útja volt. Érzékeltük a baloldali mozgalmak válságát szerte a bolygón, s tevékenységünk földalatti jellegének megtartásával tovább kívántuk fejleszteni a gerillakoncepciót, hiszen az reformálhatónak tűnt.

Szerettünk volna modern összeköttetést kiépíteni a gerillacsoportok és a társadalom egyéb ellenálló szektorai között. Céljaink realizálásához korszerűbb elméletet kerestünk, amelyben erőteljes hangsúly vetődött a gerillák s az agglomerációhoz kötődő forradalmi alakulatok együttműködésére.

Kelet-Németország Megszűnése Után Fontos Lett Számunkra, Hogy Törekvéseinket Egyensúlyba Hozzuk Az Új Társadalmi Helyzet Adta Lehetőségekkel.

Igyekeztünk vigaszt nyújtani és jövőképet adni megannyi embernek, akinek álmai szertefoszlottak, mikor az NDK felbomlott, s beleolvadt a Német Szövetségi Köztársaságba. Sokan ráébredtek, hogy a létező szocializmus nem volt azonos a szabadság, valamint az igazságosság társadalmával. Mások a keletnémet demokratikus ellenzék tagjaiként olyan együttélési formára vágytak, amely a kapitalizmustól és a létező szocializmustól is eltért. A legtöbb polgár, aki korábban az NDK-ban élt, s követelte a két Németország egyesítését, megértette: a nemrég kialakult depresszív életkörülmények logikus következményei a társadalmi védőháló gyengülésének. E történelmi szituációban üzenni akartunk azoknak az embereknek, akik valamikor a szabadságért küzdöttek Nyugat-Németországgal szemben, s kétségbeesve nézték az egykori Német Demokratikus Köztársaság területén érzékelhető rasszista és tulajdonképp reakciós fejleményeket. Nem szerettük volna magukra hagyni őket, vagy tétlenül figyelni, amint a szélsőjobboldalhoz csapódnak.

Lassacskán megértettük, a szocialista tömb összeomlása egy stabil nemzetközi felszabadító mozgalom létrejöttét fogja eredményezni, amennyiben a jellemző folyamatok nyugaton és keleten szintúgy erősödnek. Tudtuk, hogy e projekt irányítására a Németország történelmi hátteréhez kötődő Vörös Hadsereg Frakció képtelen.

A 90-ES ÉVEK PRÓBÁLKOZÁSAI

Koncepciónkat, amely az 1968-as mozgalmak észrevételein alapult egy új szociálforradalmi elméletté kívántuk formálni összhangban a 90-es évek szellemiségével. Valami ultramodern megoldást kerestünk, ám a dogmák súlyai alatt görnyedve nem tudtunk radikálisan átlépni régi felfogásunkon, vagyis ugyanabba a hibába estünk, amelybe 1977 után: túlbecsültük a küzdelem támogatottságának mértékét. Nyilván mint állandó probléma jelentkezik a hosszútávú fegyveres harc devalválódásának veszélye, ha elmulasztjuk az emberek tudtára adni, miképpen gyorsíthatja a forradalmi ténykedést, illetve szélesítheti a szabadságért dúló háborút. Fontos, hogy megfelelő komolysággal próbáljunk hozzákezdeni e téma magyarázásához, hiszen a fegyveres küzdelem sokak szemében könnyen lejáratódhat akkor is, mikor teljesen indokolt.

A válság, amelyből következően a forradalmi baloldal 1990-re a szétesés határáig jutott, megakadályozta, hogy a RAF egy korábban ismeretlen projekthez csatlakozzon, vagy új mozgalmak irányításába kezdjen. Elkéstünk, s lehetetlen volt modernizálni szervezetünket a puszta reflexiók időszakának végén, de az általunk megfogalmazott önkritika nem elsősorban a múlttal kapcsolatos, inkább jövőbeli tevékenységünk létjogosultságára vonatkozik. Röviden: a Vörös Hadsereg Frakció nem a permanens kritikai és reflexiós műveletek eredményeképp oszlik fel, csupán amiatt, mert ideológiája túlhaladott, s nélkülözi azokat az elemeket, amelyek jelenléte szükséges egy korszerű és markáns mozgalom kialakulásához.

Igen, amikor múltunk e periódusára nézünk a történelmi változások fényében, láthatjuk, a kísérlet, hogy a RAF-ból ismét erőteljes politikai tényezőt kreáljunk, csak egy haldoklási folyamat elnyújtása lehetett. Rá kell döbbennünk: a küzdelem összes megnyilvánulása a régi koncepció viszonylatában zajlott, s nem rendelkezett új tartalommal, semmivel, ami perspektívát vagy alternatívát jelentene a dolgozó rétegeknek az önző, profitorientált gazdasággal szemben, s netán egy jövőbeli felszabadító harc bázisául szolgálhatott volna a tömegek részére.

A ’93-as vereség után kiderült, nem dolgozhatunk tovább az 1992-ben meghatározott irányvonal szerint. Célkitűzéseink helyesek voltak, ám elkövettünk néhány taktikai hibát, így szerettünk volna börtönbe került militánsaink segítségével mindent újraértelmezni, hogy teljes egyetértésben dönthessünk a későbbi akciók jellegéről.

Nagy fájdalmunkra börtönben lévő társaink egy csoportja ellenségnek deklarált minket, lehetetlenné téve, hogy a Vörös Hadsereg Frakció működésének elsődleges feltételei — a szolidaritás, illetve a kollektív határozatokon alapuló cselekvés  — érvényesüljenek.

ÖNMAGUNK FELSZABADÍTÁSÁNAK PROBLÉMÁJA…

…lényeges volt, ám e szempontból nem jutottunk messzire. Közös vágy dübörgött szívünkben, s együtt csatlakoztunk a RAF-hoz, tüntetve az elidegenedés valamennyi formája miatt, viszont a háború és a szabadság közötti ellentét negligálására alkalmatlannak bizonyultunk: olykor a témát is kerültük. A forradalmi harc sajnos az elidegenedés mellett sajátos hatalmi struktúrák fejlődését okozza, tehát épp a szabadság korlátozásáig vezet. Nehéz megbarátkozni e ténnyel, ám kellő öntudat birtokában akceptálható. Egyébként a hatalmi struktúrák szinte maguktól kibomlanak, csak hozzá kell szokni a politizáláshoz s az aktuális viszonyokhoz. Például a 80-as években gyakorta átrendeződött szervezetünk hierarchiája, nem beszélve az 1993-as esetről, mikor az autoritárius tendenciák ismét megerősödtek, s visszaléptünk a régi gondolkodásmódig, amely a Vörös Hadsereg Frakció története folyamán sokszor eredményezte, hogy társaink elvesztették hitüket az egyetemes forradalom időszerűségével kapcsolatban.

KOMOLY STRATÉGIAI HIBÁNAK BIZONYULT NEM KIÉPÍTENI AZ ILLEGÁLIS SZERVEZET POLITIKAI-TÁRSADALMI SZÁRNYÁT

Szervezetünk történetében sosem jött létre egy külső társadalmi tagozat, amely segíthetett volna a politikai-militáns irányvonal képviselőinek. A RAF eszmerendszere kizárólag a fegyveres harcot ismerte el, és mindenekelőtt a katonai tevékenységre koncentrált.

A Vörös Hadsereg Frakció 1975-ig megjelent nyilatkozataiban e probléma nem vetődött fel, hiszen a nagyvárosok, s különösen a német metropoliszok területén a gerillák mindenféle előzmény nélkül kezdték el ténykedésüket. Sok dologgal időközben kellett szembenézniük, és számtalan teória gyakorlati érvényesítése váratott magára. Ugyanakkor az emberek jó része kíváncsian figyelte, hogy a felszabadító harcot győzelemre tudja-e vinni egy illegális szervezet, s netán a gerillahad működtetésével párhuzamosan a hozzá tartozó politikai szárny kialakul-e, s ha igen, miképp változik az alapvető projekt előrehaladása mellett. Bebörtönzött katonáink ’76 januárjában állást foglaltak e kérdésre vonatkozólag, jelezve, hogy csupán az illegalitásból vívott fegyveres küzdelem lehet az imperializmus megdöntésének gyakorlati-kritikai eszköze. Az 1982 májusában született koncepció fenntartotta a régi vélekedést, s nem törődött az ellentmondásokkal és a hírrel, miszerint folynak tárgyalások egy politikai gépezet beindítása végett. Ideológiánk legfontosabb összetevője a nagyvárosokban zajló fegyveres harc maradt, s politikai tevékenységünk megrekedt a radikális baloldal orgánumai felé elküldött dokumentumoknál, amelyek leginkább akcióink jellegéről és indoklásáról szóltak.

Sajnos a politikai apparátus nélkülözése szervezetünk társadalomra gyakorolt hatásának fokozatos visszaesését okozta a RAF közel 28 éves egzisztálása folyamán. Gondolkodásunk premisszájaként a nagyvárosokban vívott militáns küzdelem szolgált, így a Vörös Hadsereg Frakció ténykedését a fegyveres harc különböző módjaira és reményeire alapozta, de sohasem jutott el oda, ahová szeretett volna: egy globális felszabadító mozgalom összefoglaló taktikai rendszerének, valamint stratégiájának megalkotásához. E hiba következtében több mint két évtized után hiába igyekeztünk újrastruktúrálni önmagunkat, mert a  küzdelem politikai szintre emelésének lehetőségei — ahogy 1992-ben kiderült — nem voltak adottak. Tulajdonképp a komoly stratégiai tévedések eredménye nyilvánult meg. Csúsztatás lenne kimondani, más területen hibátlanul dolgoztunk, ám elsősorban a társadalmi szárny nélkülözése okolható azért, hogy a RAF alkalmatlannak bizonyult egy életképesebb underground projekt irányítására s az előfeltételei is hiányoztak a harcos társadalmi-politikai-katonai csoportosulás létrejöttének, amely szociális értelemben ösztönző lehet. A tévedések mélyen koncepciónkba ágyazódtak, s végigkísértek minket a Vörös Hadsereg Frakció történelmén, mutatva, hogy a szervezet képtelen egy jövőbeli, világméretű felszabadító mozgalom prominens tagjává válni.

A RAF Megszűnése Időszerű, Hiszen Az Egész Bolygónak Szembesülnie Kell A Neoliberalizmus Hatásaival. — A Kitaszítottság S Az Elidegenedés Elleni, Illetve Az Igazságos És Alapvetően Más Szociális Valóságért Zajló Küzdelem Hiteltelennek Tűnik A Kapitalizmus Előretörését Látva.


Ugrásszerűen gyarapodnak a globális és lokális társadalmi problémák a szocialista blokk összeomlását követő történelmi fejlődés áramlatainak nyomában, viszont korántsem nonszensz, hogy a Vörös Hadsereg Frakció feloszlatása mellett határozunk, bár értjük: minden eddiginél többet kellene tennünk egy kapitalizmus nélküli világ megteremtéséért, ahol az EMBER szabadsága nem csupán ópiumfüstös álomnak nevezhető. Figyelve a kelet-európai országokban uralkodó helyzetet s az egykori Szovjetunió területén kialakult masszív elszegényedést, sokáig vizsgálhatnánk, milyen destruktív következményekkel járt a szocializmus bukása. Mindazonáltal tudjuk, hogy a vasfüggöny mögött az emberek nem a szabadság s az igazságosság társadalmában éltek, vagyis le kell vonnunk a megvalósult szocializmus önkényuralmi, illetve bürokratikus gyakorlatából adódó konzekvenciákat, és a jövőbeli harc esélyeire illik fókuszálnunk.

Befejeződött a rendszerek közötti verseny, így a kapitalizmusnak szükségtelen jobb színben feltüntetnie magát. Az ideológiai kontroll elvesztésével pőrén megmutatkoznak a pénzmozgások törvényszerűségei, s glóbuszunk a tőke martalékává züllhet. Neoliberalizmusként ismert az elmélet, amely a világszerte tapasztalható nyomulás gondolati alapjául szolgál, s a piac igényeihez mérten átformálja az embereket és a természetet. A hatalom képviselői ezt reformnak vagy modernizációnak hívják.

Egyértelmű, hogy a rendszer fejlődéséből következően az emberiség java napról-napra szociális és egzisztenciális nehézségekkel küszködik majd. A neoliberalizmus komoly fenyegetést jelent valamennyi testvér számára.

A politikai és gazdasági hegemóniáért folytatott küzdelem során azok az országok maradhatnak versenyben, amelyek feláldozzák teljesítőképességüket a cégek profitjának és a társadalom egy csekély szegmensének oltárán. E processzus mellékhatásai komoly szociális változásokhoz, továbbá a szegénység terjedéséhez, növekvő agresszióhoz és barbár háborúkhoz vezetnek. Ha érdekeik úgy kívánják, a gazdag nemzetek be fognak avatkozni a helyi konfliktusokba, hogy korlátlan mennyiségben birtokolhassák a Föld nyersanyagait, és erősítsék hatalmi pozíciójukat. Soha nem fognak törődni a lakosság valós gondjaival, inkább az általuk szimbolizált rendszer pusztításait kontrollálják, s próbálnak minél értékesebb hasznot kifacsarni vezetőiknek.

Tehát a rendszer logikájából adódik, hogy a multinacionális üzletláncok hatalmasabbak mint korábban, s politikai válság érzékelhető szerte a bolygón, míg társadalmak hullanak darabokra, s a nagyvárosokban tömegek nincstelenednek el anyagi problémáik miatt.

Paradox módon a profit sikeres maximalizációja és a társadalmi összeomlás hullámai a kapitalizmust saját határainak szélére sodorják. A mostani tendencia brutális események bekövetkezését vetíti előre, hiszen a rendszer fejlődésének növekvő dinamikájából kiolvasható, hogy a negatív folyamatok továbbhaladnak egy új felszabadító mozgalom létrejöttéig, mely alkalmas lehet a pénztőke uralmának teljes megdöntésére. Manapság nem kizárólag a történelmi baloldal veresége s a szociális viszonyok rongálódása jellemző. Léteznek zendülő gárdák, amelyek virágozni fognak az ellenállás múltbeli észrevételeinek talaján.

A kapitalizmus igyekszik megvásárolni a társadalmi békét az úgynevezett jóléti szolgáltatások segítségével a metropoliszokban és vidéken, ám emberek százezrei marginalizálódnak csak azért, mert értéktelenek a termelési diagramok szemszögéből nézve. Világhatalom és jóléti állam egymást kizáró fogalmak lettek. Európában az ismert jóléti demokráciák Németország politikai és gazdasági befolyása alá gyűrődnek, s a kontinens lassan egy összefüggő rendőrállamhoz válik hasonlatossá.

Népvédelmi és katonai erőket vetnek be a szegénység, a háborúk s az elnyomás következtében menekülő civilek visszaszorítására. A börtönök száma gyarapodik. Nyomozók és biztonsági őrök toloncolhatják ki a hajléktalanokat a szupermarketekből, miképp az utcakölyköket, s valamennyi személyt, akinek jelenléte felháborító a vásárlók, illetve a burzsoázia szerint, de a legszomorúbb, hogy újra megnyílnak a fiatalkorúak és a gyermekek részére épült büntetésvégrehajtó intézetek. Chipkártyák bevezetésével akarják ellenőrzés alá vonni az emigránsokat, s később sorra kerülhetnek a társadalom egyéb csoportjai is. Gumibotos és fegyveres alakulatok vonulnak fel, hogy szembeszálljanak a lázadásra készülő nyomorgókkal. Kirekesztés, önkény és meghurcoltatás várható. A genetika eszközeinek köszönhetően valószínűleg emberek „tökéletesítése” sem elképzelhetetlen.


A szociális érzék hiányából adódó kirekesztés és elnyomás általános szerte a  világon, s az alulról jövő rasszizmus, amely polgárok millióit fenyegeti, Németországban a történelmi folytonosság bizonyítékaként bukkan fel. Közben a fogyatékkal élők gyakorta szenvednek a lakosság mélyrétegeiben bujkáló erőszak megnyilvánulásaitól, ám jelenlétük a társadalmi elit számára is kényelmetlen, hiszen csak a gazdaság hatásfokának növelését elősegítő személyek és dolgok fontosak. Minden, ami a kapitalizmus érdekkörén kívülre esik, lényegtelen. Rengeteg ember, aki nem tudja vagy nem akarja elfogadni a mai körülményeket, öngyilkos lesz, s döntésével tüntet a rendszer kegyetlensége és üressége ellen.

Értjük: az emberkereskedelem, a családokban s az otthonokban uralkodó brutalitás, a szociális elhidegülés, valamint a nőkkel szembeni erőszak a rasszista és patriarkális állapotok egyenes következménye.

Igaz, a RAF mindig vitában állt a társadalom egy részének felfogásával, viszont ez természetes a szabadságért zajló harc idején, s nem általában reakciós körülményekre utal, inkább olyan körülményekre, amelyek csökkentik az emberek természetes szabadságvágyát, s reakciós gondolkodáshoz vezetnek. Kétségek nélkül mondhatjuk: a rasszizmus és az elnyomás elleni harc egzisztenciális kérdés. A jövőbeli felszabadító mozgalmaknak e tényt számításba kell venniük, s rá kell találniuk a reakciós ideológia megtörésének és a szabadságvágy növelésének módjára.

A Világ Mostani Állapota Bizonyítja, Hogy Jobb Lett Volna, Ha Az Egyetemes Forradalom, Amelyet A Vörös Hadsereg Frakció Is Támogatott, Győzedelmeskedik.

Persze a globális forradalmi hullám, amelyből a RAF kiemelkedett, sikertelen volt, ám e vereség nem jelenti, hogy a destruktív és tisztességtelen fejleményeket szükségszerű elfogadnunk. Tény: abszurdnak, illetve néha visszafordíthatatlannak látszanak, s ez még súlyosabban rátelepszik lelkiismeretünkre, mint az általunk vétett stratégiai hibák. A Vörös Hadsereg Frakció a közelmúlt zendülő csoportjaihoz tartozott, amelyek nem tudták pontosan megjósolni, hogy a rendszer milyen irányba mozdul el, azonban felismerték, állandó fenyegetéssel bír a társadalmi viszonyokra nézve. Éreztük, egyre kevesebb személynek teszi lehetővé, hogy méltó életvitelt folytasson, s igyekszik a polgárokat behálózni, majd kifordult értékrendjéhez szoktatni. Radikalizmusunk e felismerésből táplálkozott. Nem lehetett vesztenivalónk. Harcunk - az erőszak módja, amelynek segítségével ellenálltunk - nehézségekben bővelkedett, hiszen a felszabadító akcióknak vannak árnyoldalaik. Sőt, munkájuk végzése közben állami tisztviselőkre támadni, szemben áll az összes forradalmár érzelmeivel és eszmerendszerével a bolygón: negligálja a felszabadító háborúról alkotott fogalmukat. Úgy tartjuk, a szabadságért vívott küzdelem során előállhatnak olyan szakaszok, amikor egyedüli megoldásként a RAF harcmodora szolgál, mert bizonyos emberek az igazságtalanság és a kizsákmányolás növelésében érdekeltek, s minden eszközzel próbálják megszilárdítani saját hatalmukat vagy mások hatalmát. A forradalmárok olyan közösségre vágynak, ahol senkinek nincs joga, hogy eldöntse, ki élhet s ki nem, viszont megannyi polgárt szervezetünk agresszív stílusa indokolatlanul dühít fel, ugyanis a valódi terror a gazdaság működésében rejlik.

A VÖRÖS HADSEREG FRAKCIÓ NEM A FELSZABADÍTÓ HARC EGYETLEN ÚTJA VOLT — CSUPÁN EGY LEHETSÉGES ÚTJA

Bár számtalan kérdés nyitott manapság, biztosra vesszük, hogy megszületik az elmélet, amelynek alapján egy jövőbeli, komprehenzív felszabadító mozgalom létrejöhet, s amennyiben e doktrína kellőképp változatos lesz, akadálytalanul odaér a társadalom legszélesebb rétegeihez, vagyis kialakulnak az előfeltételei a rendszer totális szétzúzásának. Értelmetlen a helyes irányvonalról beszélni vagy életszerű s autentikus nézőpontokat keresni, ahogy az ideális társadalmi osztályról, tehát forradalmi alanyokról értekezni szintúgy felesleges. A 2000-es évek felszabadító projektje sokféle állampolgárhoz eljut, rengeteg aspektust ötvözni fog, s végül semmit nem bíz a véletlenre. Olyan ideológiára van szükségünk, amelyen belül a látszólag különböző individuumok és szociális csoportok gond nélkül megférnek egymás mellett, s a forradalom alanyaivá válhatnak.

Logikus, hogy a következő évtizedek felszabadító eszmerendszere nem tartalmazhatja a német baloldal ’68 óta foltozgatott koncepcióját, se a RAF, esetleg más csoportok direktíváit. Egy összefoglaló, antiautoritárius és nagy vonzerejű szabadságprojekt megalkotásának öröme várakozik ránk. Sajnos idáig csekély eredmények születtek, ám érzékeljük, több filozófus próbál kitörni az ideológiai vákuumból szerte a világon.

Reményt meríthetünk a tényből, miszerint a Föld valamennyi táján és hazánk legtávolabbi sarkaiban is — ahol a fasiszta jobboldal kulturális hegemóniája mostatanában gyakori — dolgoznak emberek, akik bátran szervezkednek, s a rasszizmussal, valamint a neonácizmussal szembeszállnak, legyőzve saját félelmeiket és enyhítve mások szorongásait.


Látjuk, a Vörös Hadsereg Frakció haldoklik, s próbálunk eddig ismeretlen megoldásokat keresni, így első lépésben felhagyunk összes irányelvünkkel, amely korábban csak elméletileg működött. Beszüntetjük a RAF tevékenységét. Döntésünk által ugyanakkor kifejezésre juttatjuk, hogy modern direktívákat keresünk, s hisszük: rengeteg ember osztozik velünk törekvéseinkben. Számtalan vita fog zajlani az elkövetkező évek folyamán csoportunkon belül, mikor tapasztalatainkat elemezzük, s autentikus képet igyekszünk alkotni a múltról és  a jövőről.

Egy globális felszabadító mozgalom tagjai kívánunk lenni. Szeretnénk, ha új alapelveink közül néhány megvalósulna, s végül, de nem utolsósorban, tanulni akarunk másoktól.

Hozzáállásunk persze ellentmond a gondolatnak, miszerint a forradalom vezetéséhez nélkülözhetetlen egy élcsapat, amely irányítja a küzdelmeket. Bár az élcsapat szükségességének eszméje fokozatosan háttérbe szorult, a Vörös Hadsereg Frakció direktívái sosem engedték, hogy teljesen megszabaduljunk tőle, vagyis egy okkal több igazolja a régi koncepció szimbolikus elvetésének és szervezetünk feloszlatásának időszerűségét.

A METROPOLISZOKBAN HÁBORÚZÓ GERILLÁK TULAJDONKÉPP VALAMENNYI RÉGIÓ TERÜLETÉN AZ OROSZLÁN BARLANGJÁBAN HARCOLTAK, TEHÁT VISSZAVITTÉK A KÜZDELMET A HATALMI KÖZPONTOKBA, MELYEKTŐL AZ IMPERIALISTÁK MINÉL TÁVOLABB KÍVÁNTÁK TUDNI A FEGYVERES TEVÉKENYSÉGEKET

Függetlenül mindattól, amit jobban csinálhattunk volna, alapvetően helyes elhatározásnak tűnik, hogy szembeszálltunk a Nyugat-Németországban leledző körülményekkel, s vezettük az ellenállást a német történelmi hagyományok folytonosságának megtörése ügyében. Érzékeltetni akartuk, hogy a nagyvárosok utcáin vívott forradalmi küzdelem jogosnak tekinthető.

A RAF próbálta szélesíteni civil bázisát majdnem három évtizeden keresztül egy olyan társadalmi közegben, amely csekély ellenálló tapasztalattal rendelkezett, híján volt az önkényuralommal szembeni törekvéseknek, s lojalitást mutatott a nemzetiszocializmus, valamint a barbarizmus iránt. Németországot csupán kívülről érkező erők szabadították fel a fasiszta diktatúra alól. Más nemzetek gyakorlatától eltérően a német határokon belül partizántevékenység nem zajlott, s rendkívül kevés állampolgár viselkedett rezisztens módon: túl  kevés, hogy az emberiesség kollektív megnyilvánulásairól beszéljünk. Akik a zsidó ellenálláshoz, a kommunista ellenálláshoz, vagy bármilyen antifasiszta csoporthoz tartoztak, indokoltan vívták harcukat, s a jövőben is elismerésre számíthatnak, hiszen mint fénypontok tündököltek az éjszakában, amely az országra borult 1933-tól, mikor a náci államhatalom kezdett eltörölni minden szociálisnak nevezhető tényezőt.

Szervezetünk az antiautoritárius mozgalmakból emelkedett ki, így természetesen szakított Németország fasiszta tradícióival, s megakadályozta, hogy újra legitimálják őket, de nem csupán a náci kontinuitás gyengítésének érdekében szállt síkra, hiszen egy nemzetközi küzdelem részeseiként cselekedtünk, amikor a német kormányzat uralmi módszereit elutasítottuk, s a NATO struktúráit határozottan támadtuk. E szövetség, amelynek legfőbb ereje s megkérdőjelezhetetlen vezetője az USA, szerte a világban katonai eszközökkel igyekszik leverni a szociális zendüléseket és a felszabadító mozgalmakat. A metropoliszokban háborúzó gerillák tulajdonképp valamennyi régió területén az oroszlán  barlangjában harcoltak, tehát visszavitték a küzdelmet a hatalmi központokba, melyektől az imperialisták minél távolabb kívánták tudni a fegyveres tevékenységeket.

Az agresszívnak minősülő körülményekre agresszív lázadással válaszoltunk.

Túlzás lenne kijelenteni, hogy sima és tökéletes múltra tekinthetünk vissza, de megpróbáltunk tenni valamit, s közben átléptünk a regnáló hatalom törvényein, illetve semmibe vettük a nemzetközi burzsoázia írott és íratlan szabályait.

A Vörös Hadsereg Frakció képtelen volt hibátlanul megmutatni a szabadság felé vezető utat, azonban több mint két évtizeden keresztül demonstrálta: mostanában is fennmaradnak a szabadsággal kapcsolatos törekvések, és a rendszer kritizálása a mai napig jogszerű dolog, annak ellenére, hogy az emancipáció s a boldogság helyett az elnyomás és a kizsákmányolás uralkodik mindenütt a Földön.

Ugyan a szociális igazságért dúló háború befejeződött, s a RAF nevével jelzett konfliktus a történelem része lett, ám kilenc harcostársunk effektíve börtönben sínylődik. Az elkövetkező évek folyamán valamennyi erőnket megmozgatjuk, hogy szabadlábra kerülhessenek.

Végezetül szeretnénk hálánkat kifejezni azoknak az embereknek, akik szolidaritásukról biztosítottak minket 28 évig tartó küzdelmünk alatt, vagy bármilyen módon közösséget vállaltak szervezetünkkel. A Vörös Hadsereg Frakció a forradalmi harc győzelme érdekében alakult, s nem tevékenykedhetett volna, ha külső támogatói kétségbe vonják szándékait. Közösen vívott, globális fontosságú csata áll mögöttünk. Reméljük, hogy újra vállvetve harcolhatunk majd egy jövőbeli, eddig ismeretlen felszabadító csoport híveiként.

Tisztelettel és odaadással gondolunk mindenkire, aki életét áldozta a kizsákmányolás ellen folytatott háború évei során szerte a világban. A célok, amelyekért küzdöttek tulajdonképp a jelen és a jövő céljai, s egészen addig érvényesek lesznek, míg egyetlen félretuszkolt, elnyomott és megalázott ember létezik e bolygón. Szomorú, hogy oly sokan életüket vesztették, ám haláluk nem volt hiábavaló. Továbbélnek a jövő gerilláinak emlékezetében s az egyetemes forradalmi mozgalom történetében.

Soha nem fogunk elfeledkezni a Palesztin Felszabadítási Front katonáiról, akik meghaltak 1977 őszén egy nemzetközi összefogás tanúbizonyságaként végrehajtott akció közben, amikor igyekeztek a hatóságoknál kieszközölni, hogy börtönben lévő militánsaink szabadonbocsátást nyerjenek. E pillanatban különös szeretettel akarunk emlékezni valamennyi emberre, aki mindenéről hajlandó volt lemondani a RAF álmainak megvalósításáért, s végül életét sem óvta.

MEGBECSÜLÉSÜNKET ÉS HÁLÁNKAT FEJEZZÜK KI VALAMENNYIÜK FELÉ, AKIKNEK NEVÉT NEM TUDHATJUK, S AZOK IRÁNYÁBA, AKIKET JÓRÉSZT SZEMÉLYESEN ISMERHETTÜNK

Ők név szerint:

Petra Schelm
Georg von Rauch
Thomas Weissbecker
Holger Meins
Katharina Hammerschmidt
Ulrich Wessel
Siegfried Hausner
Werner Sauber
Brigitte Kuhlmann
Wilfried Bose
Ulrike Meinhof
Jan-Carl Raspe
Gudrun Ensslin
Andreas Baader
Ingrid Schubert
Willi-Peter Stoll
Michael Knoll
Elisabeth van Dyck
Juliane Plambeck
Wolfgang Beer
Sigurd Debus
Johannes Timme
Jurgen Peemoeller
Ina Siepmann
Gerd Albartus
Wolfgang Grams


A FORRADALOM ÜZENI:

Voltam,
Vagyok
S leszek.

Red Army Faction
1998 március







FORDÍTOTTA: LEGÉNDY JÁCINT

*   *   *   *

MELLÉKLET

Korabeli híradórészletek, RAF-videók és montázsok:

RAF — The Gun Speaks (baader-meinhof gang)
www.youtube.com/watch?v=Ur3Wphdan2c

Baader Meinhof 2
www.youtube.com/watch?v=CTbQqDdf-QE

Der Tod Benno Ohnesorgs kommentiert von Ulrike Meinhof
www.youtube.com/watch?v=R5yvzwjN8NY

RAF — www.1917.pl — Produkcja LBC
www.youtube.com/watch?v=w5E52yhsDco

RAF Commando Named after Patsy O' Hara
www.youtube.com/watch?v=frSMW2RsBrg

Baader — Meinhof 4
www.youtube.com/watch?v=IHNwfzjC6AY 

Wolfgang Grams — 10 Jahre nach Bad Kleinen (Teil 1)
www.youtube.com/watch?v=UJB9v37XTDw

RAF — Helmut Schmidt TV-Ansprache nach der Schleyers-Entführung
www.youtube.com/watch?v=vBXH-Rw-olI


’68 szellemi öröksége, valamint elidegenedés és lázadás a 80-as évek underground zenéjében:

The Cure — One Hundred Years   (Trilogy)
www.youtube.com/watch?v=56N4MmJ3Cxc  

Joy Division — Isolation
www.youtube.com/watch?v=BOdNRGuX9g8 

U2 — Bloody Sunday
www.youtube.com/watch?v=JFM7Ty1EEvs

Depeche Mode — Photographic (Live in Hamburg)
www.youtube.com/watch?v=KZvGWINoW98

New Model Army — The Hunt  (mild siezure warning)
www.youtube.com/watch?v=VIzlrdcw9_s&NR=1

Siouxie and The Banshees — Dazzle
www.youtube.com/watch?v=SEyhtdPEQxA

The Smiths — The Queen Is Dead (Live)
www.youtube.com/watch?v=GQ5F9yQCu_Y 

Pál Utcai Fiúk — Utolsó év
www.youtube.com/watch?v=KHpmgktFv08


FELHASZNÁLT KÉPEK:

1-2. kép: RAF-logó. Forrás: www.search.com
3. kép: Diákgyűlés Németországban 1968 táján. Forrás: www.projects.brg-schoren.ac.at
4. kép: A RAF alapító tagjai: Andreas Baader és Gudrun Ensslin. Forrás:
http://keesjemaduraatje.web-log.nl   
5. kép: Hanns-Martin Schleyer „20 napja a Vörös Hadsereg Frakció fogja” . Forrás:
www.inidia.de
6. kép: Ulrike Meinhof, a RAF első generációjának ideológusa a stammheimi börtönben. Forrás:
http://de.passado.de   
7. kép: Brigitte Mohnhaupt, a RAF második generációjának vezetője. Forrás:
www.biologie.de
8. kép: Az 1977 őszén Mogadishuba térített Lufthansa-gép. Forrás:
www.lexi-tv.de
9. kép: Merénylet Detlev Karsten Rohwedder, a Keletnémet Állami Vagyonkezelő Hivatal elnöke ellen az újraegyesítés után. Forrás:
www.raf-geschichte-der-rote-armee-fraktion
10. kép: Körözési plakát a RAF néhány tagjának arcképével. Forrás:
http://webarchiv.bundestag.de 
11. kép: Wolfgang Grams, a Vörös Hadsereg Frakció harmadik generációjának vezetője egy rendőrségi támadás közben vesztette életét. Forrás:
www.wdr.de 
12. kép: A RAF utolsó akciója: a Weiterscheidtben épülő női börtön felrobbantása. Forrás:
www.search.com
13. kép: Diáktüntetés Németországban 1968 táján. Forrás:
www.projects.brg-schoren.ac.at     
14. kép: A RAF városi gerillakoncepciója Ulrike Meinhof tollából. Forrás:
www.microcosmpublishing.com
15-16. kép: RAF-logó. Forrás:
www.search.com


A FORDÍTÓ MEGJEGYZÉSE:

A búcsúkommünikét 1998. április 20-án juttatta el a Reuters hírügynökséghez a Vörös Hadsereg Frakció (németül: Rote Armee Fraktion, angolul: Red Army Faction) nevű underground szervezet. A Német Államügyészség hitelesnek minősítette a dokumentumot. Szerzője ismeretlen.


*   *   *   *