Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gerőcs Péter

Zsalugáterek

    Ahogy letörlöm a párát az ablakról, megint látom a szemközti ház csukott zsalugátereit.
    Eltelik tíz perc.
    Ledőlök a földre, ahol valamikor az ágy állt. Örvendezek, hogy egyáltalán újra eszembe jut ő. De mennyire hogy eszembe jut! Letolom a gatyámat, és felidézem azt, ahogy egykor elképzeltem a háza közepén állni, vagy ülni, nem, nem is: feküdni, ott lent a földön, ahogy jajgat, nyög. Én is jajgatok. Amikor túl vagyok rajta, észreveszem a munkaeszközeimet a sarokban. Most jön a második hullám. A harmadik előtt valamire erősen figyelek. Az ajtón halkan kopognak.
    Négy éve annak, hogy bement a házába. Akkor egy pillanatra még láttam, amint a két kezét kidugja az ajtón és kiüríti a felmosóvödröt. A víz tiszta volt és fehér. Egész nap ott álltam az ablakban és vártam a folytatást, de ő nem jött. Másnap viszont, amikor hazaérkeztem a munkából, és kinéztem az ablakon, éppen elment a háza előtt. Az utolsó zsalugátert hajtotta be. Nem hittem a szememnek. Ezt a napomat is az ablakban töltöttem, de ő többé nem jött elő. Másnap nem mentem dolgozni; beteget jelentettem, ő azonban ekkor sem jött.
    Este valahogy odakeveredtem a háza elé. Odabent se fények, se hangok. Jónéhány órát ácsoroghattam odakint; a domb lábánál a falu fényei. A falu szaga, a faszén ott, a dombtetőn is érződött. Épp, mikor csüggedten visszaindultam volna, valami fémdarabot hallottam megcsikordulni odabentről. Talán egy rugó. Az ágy rugója, gondoltam. „Ki az?” - kiáltott ki, és hallottam közeledő lépteit. Hirtelen nem tudtam, hogy fussak, vagy maradjak. Az ajtót feltépte, és ott állt, törülközővel a dereka körül: egy férfi. Szőrös volt és kopasz. „Ki maga, mit akar?” - kérdezte kelletlenül, én meg egyszeriben nem tudtam mit felelni, hebegni kezdtem: „Se-senki” „Akkor kotródj innen” - és bevágta az ajtót. De én nem mentem, hanem bemásztam az egyik ablak alá, hogy kihallgassam bentieket. Akkor aztán megint a léptek. Nem tudtam eldönteni, hogy ki közeledik, ezért jobbnak láttam, ha eliszkolok.
    Később viszontláttam a kopaszt a faluban mint bőrcserző mestert. Az övé volt az egyetlen műhely a faluban, így hát kénytelen voltam nála csináltatni az öveimet. Az öv pedig elengedhetetlen volt, az előző években ugyanis olyannyira kifogytam az egyetlen gatyámat, hogy az eleresztette a csontjaimat.
    A műhely falán csizmák, nyergek, pántok, csatok meg övek himbálóztak a timsórudacskák mellett. A parketta meg-megreccsent az inas botladozó lábai alatt, ezzel elterelve rólam a kopasz figyelmét, így alkalmam nyílt hosszan bámulni fekete borostáját, irdatlan termetét, csillogó fejbúbját, s közben azon járt az eszem, hogy mi köze lehet őhozzá. Ő visz neki ételt. Igen, talán ételt visz neki, fizetségképpen pedig összebújhat vele. „Mit állsz ott olyan szerencsétlenül? A türelmemmel játszol. Mondd, mit akarsz!”
    A munkahelyen kinevettek, mondván, a hózentróger nem divatos. Velük nevettem, s közben hüvelykujjammal edzettem a gumit. Már hogy ne volna divatos! A hózentróger az új divat. Ezt mindenki tudja, aki már volt szerelmes. Ezen még jobban nevettek.
    A tímármester mindennap feljárt a dombtetőre. Délben érkezett, harangszóra. Kopognia sem kellett. Arra talán nem volt behajtva a zsalugáter. Nyílt az ajtó, a kéz kinyúlt (azok a szőke kezek!) és elvették az ételkosarat. A kopasz ilyenkor levette a kalapját, illedelmesen megtörölte a lábát, közben udvariasan mosolygott, aztán bement. Ó, az az álságos mosoly! Harangszóra távozott, pontban egy órakor. Minden áldott nap.
    Ilyenkor egy ideig merően nézem a házat, s amikor már nem bírom tovább, könnyítek magamon. Kinyitom a rumosüveget, és megbillentem. Érezem, ahogy az államon összegyűlnek a cseppek. Odakapok; a borostám felsérti a kézfejemet. Bemegyek a fürdőszobába. Amikor végzek a borotválkozással, előveszem anyám csontfésűjét, s megfésülködöm vele. Ez a szertartás minden nap, déltől egyig tart, négy éve. Az arcom ilyenkor csupa vér. Nekitámaszkodom az ablaknak, s nézem, ahogy a kopasz távozik. Az ajtón háttal jön ki, karjára fel van fűzve az ételkosár, s ahogy kezeivel a kalapját gyűrögeti, a kosár szabadon leng. Már észre sem veszi, úgy törli a lábát, mintha most is befelé készülne. Ilyenkor nem beszélnek. A kopasz feje lehajtva, mint a bűnbánó kisfiúké. Aztán, amikor az ajtó becsukódik, s a kopasz elindul, egyszerre minden boldog lesz. A ház, a környék, én is, de a kopasz is.
    Ennek a történetnek itt nem lehet vége, gondoltam, nem törődhetek bele ebbe a keserves helyzetbe, irtóztató szégyenembe. Odakint kiabálnak.
    Elhatároztam hát, hogy én is behajtom a zsalugátert. Úgy könnyebb. Aztán egy reggel a rummal keltem. Az üveget fogtam, s ahogy felültem az ágyból, rögvest meghúztam. Álmomban vigyáznom kellett, ki ne ömöljön. Igen, ott ültünk ketten. Az arcát nem láttam, mert a zsalugáterek miatt sötét volt, na nem mintha érdekelt volna az arca. Mégis a házat néztük, ketten néztük a házát, és a kopaszt, ahogy megjön az ételkosárral. Nevettünk rajta, s akkor megfogta a kezemet. De már az álmomban is tudtam, hogy ez csak álom, ezért volt olyan világos, hogy amikor kinyitom a szememet, nincs más dolgom, minthogy a számba öntsem a rumot.
    A szertartás később sem maradt el. Délben bementem a fürdőszobába, de amikor a harang megkondult, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kihajtsam a zsalugátereket. Mégis inkább a rumot hajtottam ki.
    Aztán egy ideje már csak délben keltem fel, korábban nem volt miért.
    Kopogtattak. Odaugrottam az ajtóhoz. A postás volt az, a Lajos. Lajos mindig ragaszkodik hozzá, hogy előtte bontsák ki a levelet, amit hozott, ugyanis így módja nyílik együtt érezni a címzettel, akár rossz, akár jó hír éri. De ezt én most nem akartam, ezért hát éppen toltam volna vissza az ajtót, amikor részvét-teli hangján azt mondta: „mélységesen sajnálom”, s még mielőtt rácsuktam volna az ajtót, megfordult és elment.
    A munkaeszközöket berugdostam a sarokba, hogy ne legyenek útban, aztán visszamentem a tükörhöz.
    Felszedtem a parkettát. Közeledett a tél. A villanyt kikapcsolták, a zsalugáterek beragadtak, a hózentrógert pedig már magam is szégyelltem, noha erre egy ideje senki nem adott okot. Tudtam, hogy baj van. Csak egyszer láthatnám, csak egyszer az életben!
    Újra kezembe vettem a fésűt; megfésülködtem vele; kapartam a csupasz bőrt.
    Aztán a borotválkozás. A pengén remeg a véres bőrcafat. A rongyos kalap az ételkosáron hever. Aztán kikukucskálok az ablakon. A fájdalom már egészen elviselhetetlen. Könyörögni kezdek, hogy jöjjön. A ház ajtaja kinyílik, és kilép rajta Iluska néni, mint ahogy rendesen szokott, háromkor. Áttotyog az úton, erre az oldalra. Elvesztem az uralmamat a fájdalom fölött. Ez talán már a negyedik hullám.
    Hallom, hogy Iluska néni még mindig kopog. Talán előbb-utóbb megérti, miért kell ilyen hosszan. Hallom a szuszogásomat. A nyálam az államat csiklandozza. Most minden halkabb egy kicsit. Amikor újra magamhoz térek, először az jut eszembe, hogy talán március van. Feltápászkodok, odamegyek az ajtóhoz, és kinyitom. Tévedtem. Ez inkább október. Iluska néni vállára nyomja a kezemet, magára dönt, közben kis teste megfeszül „Na jöjjön, jöjjön csak… maga vén kujon” — így totyogunk végig a főúton. Nem tudom, merre megyünk, de mindennap ugyanarra, és Iluska néni beszél, csak beszél: „Miken jár már megin’ az a randa esze… na persze tudom én, hogy miken…” — Iluska néni megáll és rám néz. Kíváncsian várni kezdem, hogy miken jár az eszem — „majd adok én magának” — ekkor indul tovább —  „még hogy… phujj! Na már csak az kéne maga ronda vén szamár… nézzen csak magára! Hát mi haszna? Öregasszonyokkal cipelteti magát… szélhámos. Na jöjjön már, jöjjön, szedje azt a nyamvadt lábát… - Iluska néni újra megáll, és szigorúan megint rám néz — „bűzlik a bagólesője… kíváncsi volnék, mit talált ki már megint…” — Iluska néni elenged. Kishíján elesek. — „persze ki nem tudja… mindenki tudja, miféle ember maga… végre. Na üljön már le ide, nem látja a vaksi szemével? Megérkeztünk”.