Spanyolnátha művészeti folyóirat

Rapai Ágnes

Talán

Talán majd az lesz
hallgatunk
bele a csöndbe
kell majd nézni
mikor már
nem kell semmitől
minek is kéne
attól félni

Aztán meg az lesz
elleszünk
mint az a körte
hú de édes
lepottyant épp
a körtefáról
őszi nap árnya
szilvakékes

Séta-villanella

Ma átmegyek Budára délután.
Az ember terve csak nagynéha jön be.
Például elalszik ebéd után.

Becsenget X, és ücsörög kukán.
Felhívja Z, ha nem zavar, bejönne.
Naná! Dehogy! Háromkor nincs korán!

Mégsem megyek sétálni délután.
Pedig az ember szívesen köszönne
ennek-annak, és haladna tovább,

az állatkertben nézne kormoránt,
tócsán ugrana át, akár a szöcske,
míg csiklandná a szél a homlokát.

Meglehet, elalszik ebéd után.
Nehéz hassal csak nagynéha jön be
az ember terve, ám holnap talán

majd összejön, a cél megjelölve,
gondolja, s már kérdezi előre,
vajon pulóvert húzzak, kardigánt,
ha átmegyek Budára délután.

Maga is eltűnik

Azt mondhatnám, hogy hozzám goromba volt, bárhogy csűri-csavarja, a helyzet attól mért is változna meg. Kurjant a teraszról: „Rossz passzban voltam épp, azért.” Aha. Kapkodja a gyógyszerét, panaszkodjon az égieknek, nekem tök
mindegy, már nem hallgatom a süket dumáját, nézze csak, füldugóm
is van, jó hangosan szól a Bartók, mesélje nyugodtan, mi esett, hogy esett,
miképp jutott idáig, s mennyi részem van — rengeteg! — abban, hogy a játszma
ilyen véget ért, miképp ragadta el a hév, csak mondja, mondja,
úgyse hallom. Maga is eltűnik, akár az erdőben a vadnyom,
meg én is, hiába ír annyit, amennyit, és rejti, rejtegeti önmagát harminc-
negyven kötetbe, előbb-utóbb odakerül, mint én, a múlt időbe,
s majd azt mondják: hol volt, hol nem volt, szegény. De száz
év múlva már azt se mondják. Örüljön. Nem noszogatja senki,
és vigasztalni sem akarja. Talán egy lábjegyzetben fölmerül,
aztán ismét alábukik, ne féljen, nem lesz, kit utasítson tiszteletre,
nem lesz, ki válaszolna: ejnye, senki sem várja, hogy azt mondja: pardon. Már ott leszünk a túlsó parton.