Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bertha Zoltán

Regionalitás, integritás, nemzeti sorstudat

         A legutóbbi időkben a határon túli és az anyaországi magyar irodalom integrációjának felgyorsulása tovább tart; a szellemi értelemben egységesülő egyetemes nemzeti kultúra folyamatai feloldják a szétszóratásból következő elzáródások merevségét. A kapcsolattartás természetes lehetőségeinek felszabadulása a különféle művészi irányzatoknak, törekvéseknek az egyes régióktól független, határokon átívelő eszmei-elvi szerveződését, valamint a gyakorlati — például a publikációs (könyvkiadási, folyóirat-szerkesztési) — együttműködés változatos formáinak megteremtését eredményezi. Mindazonáltal fennmaradnak a szomszédos országokban élő magyarság (az elszakított nemzetrészek) millióinak léthelyzeti adottságai (a kisebbségiség alapvetően méltatlan politikai-társadalmi körülményei), illetve a közösségi identitásőrzés, a kollektív autonómia szükségletének emberjogi és erkölcsi evidenciái. Továbbra is érvényesülnek a sajátszerű regionális (táji-természeti, szülőföldi, történelmi, etnikai, folklorisztikus, vallási) értékhagyományok, a nyelvi-kulturális örökség meghatározó tényezői, valamint a kisebbségi nemzeti közösségek igényei a mindezt fenntartani és ápolni-építeni kívánó anyanyelvi művelődési intézmények működtetésére. A fenyegető veszélyek közegében folytonosan problematikusnak tekinthető (mert annak bizonyuló) megmaradás érzelmi-lelki és eszmei összetevői, az „ahogy lehet” sorsküzdelmei és a „sajátosság méltóságának” tudattartalmai így egyszerre mutatkozhatnak az elemi és demokratikus szabadságkövetelés közvetlen közéletiségében, és művészeti alkotások, irodalmi művek élmény- és jelentésvilágának áttételes nyelvi-esztétikai közegében, hangulati és gondolati övezeteiben. Az emberi létezés egyetemes sorsreflexiói tehát magukba szervesíthetik mind a konkrét gondtapasztalat, mind az attól elvonatkoztató létértelmezés szellemi vetületeit.
         Az össznemzeti integráció és szellemi korlátnélküliség tehát mindenképpen örvendetes szabadság-kiterjedésként értékelhető. De a szabadságjogok érvényesülése odáig már nem jut el, hogy a határon túli magyar nemzeti, kisebbségi közösségek elvi alapjogait, a teljes körű kollektív önrendelkezés, önkormányzás, az identitáskifejező gyakorlati autonómia feltétlenségét is biztosítaná. A minden értelemben vett, jogi-politikai teljességgel értelmezhető szabadság garanciáit és valóságosságát a magyarság egészének továbbra is nélkülöznie kell. A sajtószabadság nem egyenlő az önrendelkezéssel; Sütő András megfogalmazásában: „semmit sem kaptunk a megígért jogokból, csak a lehetőségét annak, hogy a megígért jogokért a sajtóban harcoljunk”.
         Az egyetemes magyar kulturális integráció, a szerves egységesülés mindazonáltal elősegíti, sőt biztosítja az egységes magyar nemzet és identitástudat önreflexiójának a fenntartását. A megmaradás és a kollektív történelmi emlékezet kölcsönös támaszai egymásnak. Az erkölcsi, lelki és önismereti nemzeteszmény és nemzetegység az egész magyarság közösségi azonosságát és összetartozását tételezi. Makkai Sándor régi megállapításai szerint is, az egymástól országhatárokkal elvágott nemzettest-részek nem szabad, hogy a magyar lélek szétesését jelenítsék meg, s „külön-külön elégtelen, félszeg, egymásra nézve is idegenül vegetáló, halódó szellemi torzok siralmas törpecsaládjává” silányodjanak; „nem nyugodhatunk abba bele soha, hogy az összetört nagy tükör üvegcserepei más napot sugározzanak vissza, s hogy a nemzet Géniuszának arcát akármelyik is torzképben tükrözze. Minden nehézség dacára, [innen és túl], azon kell fáradozzunk, hogy szellemi egységünk épen maradjon, s ha új vonások tűnnek fel benne, az ne idegenséget és elszakadást, hanem gazdagodást jelentsen mindenik rész számára”. A „haza a magasban” illyési eszméje, ideálképzete azonban igazán csak az egyes részek, területek, táji-kulturális régiók, eszményközösségi jellegkörök minőségi összeépülésével és emelkedésével, a „genius loci” sokféleségének megnemesítő és együttes (ön)tudatosításával érvényesülhet. A „mozaik-nemzet” egészséges működésében az összeszövődések nem vezethetnek sajátos és hagyományos szellemi értékdimenziók feloldódásához, elmosódásához, megsemmisüléséhez. A sajátos regionális tradíciók, színek, karakterjegyek nem fakulhatnak meg, nem sorvadhatnak el — nem válhatnak uralkodó, így homogenizáló és uniformizáló ízlésirányok áldozatává. Távlatos az lehet, ha az egyedi, különleges többlettartalmak megfelelő ön- és közmegbecsüléssel járulhatnak hozzá a közös kincshez, a szellemi örökség egészéhez. Ha az integrációban az átvétel és a hozzáadás kiegészíti és megerősíti egymást: az általános és az általánosan szükségletkielégítő kínálat mindenütt jelen van, a pótolhatatlan és a lokális pedig nem vész el. A természetellenes zártság feloldódik, a közforgalom folyományaképpen nem kell mindenütt mindent külön, adottságok nélkül is létrehozni, a jellemzőt és a jellegzetest viszont érdemes önfeladás nélkül életben tartani és ápolni. Nemigen szükséges doktriner globalizációs elvárások szerint mindenütt ugyanazt és ugyanúgy létrehozni vagy kiszolgálni, mert ami tájidegen, ma már az is hozzáférhető, s inkább a sajátosságok védelme a fontosabb. Egy kárpátaljai író (Balla D. Károly) például számon kéri: „nem olvastam még egyetlen Kárpátalján született magyar kalandregényt, krimit vagy sci-fit sem”. Holott a hiányzó ilyesfélék a mai Kárpát-medencei vagy összmagyar kulturális integráció segítségével nagyjából mindenütt elérhetők — viszont vétek lenne akár bagatellizálni is például a csak Kárpátaljára jellemző regionális néprajzi, folklorisztikus örökség (mondjuk a Rákóczihoz köthető történelmi monda- és balladakincs) akár poétikai-atmoszferikus inspiráló jelentőségét. Interpretáció és integráció című remek könyvében a felvidéki Alabán Ferenc megvilágosító fejtegetésekkel igazolja a differenciált helyi értékek árnyalatosságainak a jelentőségét. „Az esztétikai, irodalmi, erkölcsi egyediségek, sajátosságok és különlegességek akkor lehetnek távlatosak, ha többlettartalomként — értékként kapcsolódnak a magyar szellemi örökség egészéhez, ha nem elvárásoknak eleget téve adják fel önbecsülésüket és változnak át külső ízlések és esztétikai elképzelések szerint” — írja. A lokális és a globális értékrend szervesen kötődik így egymáshoz, egymást áthatva lélegzik. (S kapcsolatuk — „the mutual reorganization of the local and the global” /S. Hall/ — posztkoloniális szituációban is újjászervezhető, ahogyan azt napjainkban oly sokan hangsúlyozzák.) A regionális, a nemzeti, az univerzális így aztán nem korlátozói, hanem finoman összetett, kiteljesítő feltételei egymásnak: „az univerzum felé csak kesztyűs kézzel nyúlhatunk ki, s ez a kesztyű a nemzetünk” („One can only reach out to the universe with a gloved hand — that glove is one’s nation”) — ahogy a nagy ír költő, a Nobel-díjas W. B. Yeats megfogalmazta. (Ezért is mondhatjuk Illyés nyomán, hogy nemcsak az a provincializmus, ha Párizsban úgy viselkedünk, mintha Bugacon lennénk, hanem az is, ha Bugacon úgy, mintha Párizsban volnánk.)
         A lényegi választó- vagy törésvonal így tehát nem kicsiség és nagyság, lokális és univerzális között húzódik, mert ezek organikusan összeépülhetnek. A konfliktust az jelenti, ha bizonyos befolyásos társadalmi (politikai, közvélemény formáló) csoportok eleve bizonyos érték-, sőt emberellenességet tanúsítanak. Nemzeti averziót, Fekete Gyula szavával: nemzetundort. Akiknek a legapróbb falu regionális értéktulajdonságai, népi kultúrája vagy népművészete éppoly ellenszenves és lekezelendő, mint a nagyvilágban szétszóródott magyarság globális önszerveződése. Akik egyetemes lelki-erkölcsi értékek megbecsülése helyett például az összes keresztény kívánatos kiirtásáról vihorászhatnak büntetlenül a tömegmédiában. Akik helyeslik, ha az állam nevében intézkedő rendőrök dühödten tépik és tapossák a nemzet zászlaját. A visszataszító provincializmus nem más, mint 2004. december 5. „fekete adventjének” bekövetkezése: a nagyvilágban eleddig ismeretlen fajta nemzet- és emberárulás. A mostohaanya-ország — az erdélyi költők, Ferenczes István, illetve Tompa Gábor verseinek címe szerint: a „banyaország” — szégyenteljes viselkedése nemzettestvéreivel, a kisebbségi magyarokkal szemben. Mintha az autentikus magyar szellem Magyarországon is kisebbségbe szorult volna, a virtuális Kárpát-hazai összefogás keretében is — fájdalmas kísértetiességgel igazolva mindazt az aggodalmat, amelyet Németh László fogalmazott meg az 1938-40-es területi visszacsatolások idején: hogy az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai magyarok, kisebbségi státusuktól továbbra is elszakíthatatlanul, csak „kisebbségből kisebbségbe” kerülhetnek. Holott egy kulturális nemzeti közösség elidegeníthetetlen alapjoga a feltétel nélküli, teljes önmegvalósítás; ez maga a nemzet „metafizikája” („the metaphysics of nationalism speak of the entry into full self-realization of a unitary subject known as the people” /Terry Eagleton/).
         Az alapkérdés, a legfőbb tét tehát folytonosan és minden kollektív egzisztenciális krízis ellenére: a minőségi megmaradás. Régiókban és nemzetben egyaránt. A probléma azonban rendkívüli, mert a mintaadó tradíciókkal megalapozott kulturális, erkölcsi nemzetfogalom (amelynek aforisztikus irodalmi szentenciái közül a Szabó Dezsőé így hangzik: „Nekem nem magyar, aki élvez, aki kizsákmányol, aki élősködik. Nekem az magyar, aki dolgozik”; „Nekem magyar: az élet nyolc millió verejtékes, szomorú gladiátora”; s a Tamási Ároné így: aki „amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas”), tehát a nemzeti lét elsődleges morális szentesítése is megkérdőjeleződhetik, például Dsida Jenő Psalmus Hungaricusában. Kétségbeesett jeremiádjában a költő az elpusztulás katasztrófájának elhárítása érdekében, az etikai megfontolások fölé emelkedő puszta létfolytonosság elsőbbsége mellett hirdeti problematikus, de a helyzetet tekintve szintén meggyőző (filológiailag egyébként Széchenyitől eredő) érvét: „ha bűnös is, magyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar, / itt nincsen alku, nincsen semmi ’de’.”. (Egyébként Vallomás a patriotizmusról című cikkében Ady is határozottan kinyilvánította, hogy végső veszedelemkor a nemzet hibáit félretolná „egy kicsit feledni”, mert „egy fenyegetett fajtát” „bármi áron meg kell védeni”.) Formál - logikailag egymást nyilvánvalóan kizáró szemléleti irányként fogható fel a nemzeti azonosság feltétlen erkölcsi értékekre való helyezése, abszolút morális eszményekhez való igazítása, az etikai szempontok és kategóriák értelemadó primátusának az állítása az egyik oldalon, s a másikon viszont az erkölcsiséget is megelőző ontológiai aspektus elsődlegességének, a végső létveszélyben a mindenekfeletti megmaradásakaratnak az abszolutizálása. Az etikai, illetve az ontológiai nemzetfogalom. Mármost eldönthető-e az eldönthetetlen? Lehet-e tisztán racionális erkölcstani vagy lételméleti igazságot tenni? Maga a probléma azért keletkezett, mert egy nép sorsa problematikussá vált. S így valószínűnek látszik mindkét igazság konstitutív fenntartásának együttes szükségszerűsége, „veritas duplex”-szerű egyidejűsége; és tartósan egyidejű emocionális affirmációja. Mert az értéktelített létezés és a létszerűségben adott érték realizáció metafizikai és axiológai gyökerei egyszerre nyúlnak a mélybe; veszélyeztetésük kárhozatos merénylet. A nyelvi-kulturális önértéket reprezentáló nemzeti közösség, mint olyan: elvileg támadhatatlan. Szőcs Géza szerint: „A nyelvek sokféleségében Isten az egyetlen és egyszeri világot megtöbbszörözte (…) Világisten a nyelvekben megsokszorozta önmaga tükörképeit. E tükrök mindegyike a világ más-más arcát ragadja meg — [hiszen minden nyelv külön látomás a világról]. (…) Ezért mondhatjuk, hogy bármely nyelv halálával egy lehetséges világ pusztul el — s hogy bármely nyelv megsemmisítése egyenlő Isten arculcsapásával. És ezért igaz az, hogy míg a történelmi értelemben vett hazák pusztulása pótolhatatlan kulturális veszteségnek számít, addig a nyelvi hazák halála metafizikai tragédia lehet az egész emberi civilizáció számára.” Ahogyan Ady is leszögezte vallomásában a patriotizmusról: „a magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”. Ezért is fájdalmas, ha (ugyancsak Adyval szólva) a „Templomot” (a magyar önazonosság és összetartozás, a lelki és morális nemzetegység szentségét) mégse építjük föl: „népét Hadúr is szétszórja”, s „fölolvaszt a világ kohója”. „Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai? Mindegy (…) elveszünk, mert elvesztettük magunkat” — fejezi be Ady (A szétszóródás előtt) idézésével Debreceni kátéját Németh László is. S az ő születésének nyolcvanadik évfordulójára írott versében (Üdvösség vagy halál) pedig Illyés Gyula (vagylagos képletében, szintén Ady kapcsán, s legalább esélyként) mégis-hitre és reményre buzdít: „Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, / vagy népét Hadúr is szétszórja”. Érdekes, hogy Kányádi Sándor viszont azt vallja, hogy ez a templom tulajdonképpen már felépült: mert nem más az, mint a magyar költészet sok évszázados csarnoka.
         A megmaradás záloga a helytállás. Általános érvényű Sütő András költői szépségű és igazságú tézise is mint Erdély „tizenegyedik parancsolata”: „itt maradni kell akkor is, hogyha nem lehet”. Rejtélyes szülőföldi, nemzeti hűség ez: olyan nem-racionális sorsparadoxon, amely egy egyszerű „A nem egyenlő B-vel” formál - logika, általában a nyugati típusú gondolkodásmód számára nehezen felfogható és értelmezhető. Vagy lehet maradni, vagy nem. Hogyan lehetséges ez a logikán túli, a talán a kantiánus „kell és van” közötti különbségtételt is felülhaladó transzcendentális imperatívusz? Mi ez a látszólag illogikus, megfejthetetlen paradoxon vagy apória? Milyen különös magyar titok és misztérium ez? A kisebbségi élet ajándékairól értekező László Dezső szerint: a „világon — ha sok országba van is szétszakítva és széjjelszórva — csak egy magyarság létezik. Van egy emberfajta, amelyiknek millió és millió egyedét valami megfoghatatlan hatalom arra kényszeríti, hogy akkor is magyarnak vallja magát, ha abból kára származik.” Csoóri Sándor megállapításában szintén: „magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni”. Hol van ez a nemzet, az ilyen nemzet? — kérdezik gúnyosan Németh László Apáczai-drámájában, s a válasz is elhangzik: „a csillagokban”. S valóban. Ha már máshol nem is: ott mindenképp. Mint ahogy az egyetemes, világirodalmi modernség végleteit is bejáró Páskándi Géza kozmikus megerősítését látja a vicinális vidékeknek, az otthonos kistájaknak, a meghitt tájhazáknak, a bensőséges szülőföldeknek az égben. A „mindenségnek sokféle tájvidéke van (…) Nézz fel az égre (…) Mennyi vidék! Ott sűrű a csillag, itt ritka. A ritka csillagok kis tanyák, falvak… a sűrű — [metropol]. (…) Minden csillag tájnyelven beszél! És ez a sárgolyó? És miért hívják sárgolyónak? Mert vidék, falu — ehhez az egészhez képest! (…) Nézd csak a csillagtérképeket! Bika! A földi istállóból felvitték az égbe. A földi istálló egy portán állt, a porta a faluban (…) Felvitték a falut, a vidéket, az égre. Kis Kutya, Nagy Kutya! Felvitték a házőrzőket is! A vadászebeket! Nagy medve… Az erdőt, a sziklát! Nem tudsz úgy beszélni az égről, hogy közben ne a falut, ne a vidéket emlegetnéd, ne majort, ne tanyát, ne erdőt és mezőt” — hangzik egyik (Beckett-et parafrazeáló) abszurd drámájából. S máshol is állítja: „A ’provincia’ a megmaradás egyik esélye, mint némely halnak a holt-ág vagy öböl”; „Földünk is csupán provincia (és provinciális) az egyetemesnek mondott törvények uralma alatt. Nyelveink holmi diaszpórák a végtelenségnek keresztelt tér és idő hangjai közepette. Pánprovincializmusban élünk. Láthatjuk naponta”; „a Mindenséghez, Univerzumhoz, a végtelenhez képest maga a glóbusz is csupán parányi sár-provincia”. Az „egyetemesség és tájiság [egymásban] jelentkeznek”; „az egyetemes gyökerei is anyaföldben, hazaföldben nőnek, és nem a semmiben”; „nem lebegő gyökerek, hisz még azok is csak [helyi] vízben tudnak lebegni, ha élnek”. S így kerekedik ki a ragaszkodó, intim szülőhaza-szeretet szinte szakrális, teológiai - krisztológiai mélységűvé gazdagított himnuszát sugárzó gondolat: „áldassanak a szülőföldek, mert úgy szeretik a nyelvi hazát és úgy szeretik a nemzetek hazáját, a kerek világot, hogy egyszülött zseniális fiaikat adják neki és érette”.
         Az emberi minőségnek nincs mérete; nincs központja és perifériája — csak mélysége és magassága. Bárhol születik: köt és emel. Köt és emel a bennünk — s a fölöttünk lévő értékekhez.