Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Sötét foltok...)

Lázas vagy, beteg, azt hiszed. Sietve iszol. Rendkívül rühelled a helyzetet, de elnézted az órát, és időre mégy, kénytelen vagy rítustalanul felhörpinteni a kávét, szinte lehúzod, aztán már rohansz is, a bőröd vérvörös, levegőt alig kapsz, zúg a fejed, többször is át kell szállnod, jön a villamos, megy a metró, indul a busz.
Amikor a végállomáson felszállsz a végre nyelőcsőig ható türelmetlenkedést megszüntetően beérkezett buszra, miután azok leszálltak róla, rögtön szembetalálkozol egy nejlonzacskóval. A sietve befalandó, igénytelen, tartalmatlan placébó-péksüteményeket szoktak ilyenekbe tenni, a foltokból úgy sejted, kakaós csiga lehetett benne, igen, azok a sötét foltok mintha kakaósak lennének, itt hagyta valami bunkó, persze, mindig minden körülmények között szükségét érzik egyesek, hogy szemeteljenek, gondolod, nem, nem érzik, ellenkezőleg, nem foglalkoznak a szemeteléssel, egyszerűen csak eldobják vagy -ejtik, nem jut eszükbe, hogy nem kéne. Szörnyű ez a nap, nem elég, hogy lázas vagy, beteg, félpercenként fújod az orrod most már, kapar a torkod, fáj, mintha vért akarnál köpni, a kávét se tudtad rendesen meginni, ez a rengeteg átszállás, a tömeg, az iszonyatosan hullámzó-hömpölygő tömeg, és itt ez a zacskó, ez a kakaós, csigás zacskó. Lerugdosod a járdára, ott legalább van utcaseprő, a buszon nincs buszseprő, az ablaknak támaszkodsz, és látod, hogy a zacskót a kocsik közé fújta a szél a busz alatt, pedig alig néhány pillanat telt csak el, viszonylag erős a szél, ahhoz képest legalábbis, hogy amúgy elég meleg van. A zacskó tovaszáll, nem zavartatja magát a dugóban is száguldani próbáló autóktól.
Igyekszel te sem zavartatni magadat, hiába gyűlik a tömeg a buszon, igen, a tömeg, aminek te is része vagy, de a cogito ergo sumod miatt mindig csak a többiekkel van bajod, magadat mint az egésznek a kényszerű elszenvedőjét látod, nem látod, ha látnád, kívülről látnád, az meg akkor már nem ez a belül kívül maradó te lennél, tehát nem látod, hanem érzed, érzékeled, és, természetesen, akár a többiek, undorodsz a tömegtől, ergo mindannyian undorodtok egymástól. Ez tehát a nagyváros szimfóniája, ez a lázas, beteges, kávényelős, átszállásos, kakaóscsigás tömegesség, hol vagy te, hol vagytok ti, tennéd fel a kérdést, ha a kedvenc kávézódban üldögélnél, kortyolgatnád a hosszú kávédat, a város legjobbját, bámulgatnál, nézelődnél, olvasgatnál, el- és megtöltenéd az időd, nos, akkor, igen, fel szoktál tenni kérdéseket, igen, van időd és lehetőséged a válaszokra is, nyugalom van, béke, belső csend. Nem úgy, mint most itt.
Vég nélküli mozgás, ki akarnál szakadni belőle, de nem lehet, menned kell, haladnod, zötykölődnöd a villamoson, metrón, buszon, a tömegben, a többiek között, te, ti egymás közt, együtt, nem. Ha rajtad múlna, nem mocorognál ennyit, de nem rajtad múlik, nincs beleszólásod, el kell szenvedned, nincs kiút, más megoldás, tudod.
Bár adódik a kérdés, miért utazol, utaztok villamossal, metróval, busszal, menjetek autóval, saját autóval; ne, ne menjetek, mert akkor meg a többi autóstól undorodtok, a dugóban ugyanis mindenki idióta állat, csak te, csak ti nem, menj, menjetek gyalog, ahhoz viszont túl nagyok a távolságok - miért ezek a túl nagy távolságok, ha csak undort szülnek, tömegközlekedési undort, csak gyűlölni lehet a távolságokat, undorodni tőlük, a tömegtől, a többiektől, egymástól, az élettől.