Spanyolnátha művészeti folyóirat

Pápai Szilvia

(Csak mese volt...)

Abbahagyni a legnehezebb. Befejezni, leállni. Leülni végre, kifújni azt a bizonyos nagy-nagy levegőt, a szemközti falnak dönteni a tükröt, hogy tetőtől-talpig kivehető légy, mögötted a függönyön átszüremlik a fény, bele a tükörbe, onnan vissza rád. Ha akartad volna, a háttérben halk zene szólhatna, de nem akartál ennyire direkt lenni, mesterkélt, amennyire lehetséges, csupán a pőre helyzet, az, ami éppen van, bár igaz, ajtókopogásnak, telefonhívásnak kiszolgáltatva vagy most itt, ez utóbbiakra felkészülni nem lett volna hiábavaló, se képmutatás.
Egyszer-kétszer meg tudott történni, hogy habozás nélkül szakítottatok, de általában sokáig tartott a nyűglődés, mert előtte túl jó volt, túl jó, hogy igaz legyen, és ha nem volt igaz, mese volt, és ha mese volt, hinni kellett csak benne, és hiába volt már véges-vége, hinni akartatok, hinni a mesében, hiszen a mese azért van, szívtátok egymás vérét, haraptátok egymást, karmoltátok, téptétek, hogy a mese megmaradhasson, hogy a hitetek megmaradhasson, de persze semmi nem volt már igaz, csak mese volt minden, hit kérdése, a hité, amit akartatok, a vérszívások, harapások helyett, a mesét, a mese hitét, végül aztán mégis kettészakadtatok, megérteni lassan, hogy mióta is nem volt már semmi, de semmi.
És aztán mi lesz veled, kérdezi a lángvörös hajú pincérlány, a szembeni szék karfájára támaszkodik, le, ugye, nem ülhet munka közben, bár rajtatok kívül jó ideje senki nincs itt.
Hát, jó munkahelyed lesz, élsz majd nyugodtan, és talán neveled a fiad, meséled, míg hátradőlsz, és szinte suhansz, a széked elemelkedik a földtől, a lány integetni kezd, búcsúzni, pedig még csak alig egy-két méter magasan vagy. Kicsit fátyolossá válik körülötted és tele van már a kávézó, boldogan zsibongó tömeg vesz körbe, terül el alattad, te hátradőlve suhansz, kinyújtott kezeddel eléred a plafont, minden asztal fölött időzöl néhány pillanatig, munka utáni barátnők beszélgetéséből kapsz mondatokat, focimeccs miatt összeverődött férfiak harsány szurkolása süketít, fáradtságtól halk szerelmi vallomás, rosszul célzott széptevés untat.
Fájnak a szavak és a mondatok, leginkább azért, mert nem számítottál rájuk, csak egy hosszúkávé külön hideg tejjelt akartál volna meginni, csendben, csöndesen, ez az elemelkedés nem volt benne a koraestében, nem is érted. A másik törzshelyed nincs többé, ahogy (...) is elment. Talán ez volt a baj, hogy ezzel kezdted, a lángvörös hajú pincérlány megörült neked, te pedig régóta kapaszkodsz mindenbe és mindenkibe, ami és aki örül neked, és már meséltél is, folyamatosan mondtad, csak mondtad, boldogan beszélted magad, megszűntél másképpen, csak a beszéd, a mondás voltál, a szavak, a mondatok, a hangsúlyok, a sóhajok, majd egyszer csak az elemelkedés, a suhanás, testetlenül, hogyan máshogy.