Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fátyol Zoltán

Azonos magasságban

Egy azonos magasságú profil
metszi át időről időre az arcom
szikéje élesebb bármi másnál

Váratlanul jön mindig mintha
tetten érne és ugyanúgy
észrevétlenül hagy el

Átsuhan a belső tájakon mint
monszunok borotvái a dzsungelen
nyomában gőzölgő hiány

Talán egy másik ember lehet
talán egy emberi lény emléke
vagy az Isten

Talán egyszerre rohannak meg
horizontálisan égetve át és tűnve el
mindig azonos magasságban

Bukott angyal

Hommage a Kondor Béla

Villámok ábráit tépázza vakon, izzó
rácsokon mászik le-föl szüntelen,
árnyékában térképet írnak
a férgek, a tartományokét, ahonnan

örökre kizárták… néha megáll,
a síkos partokon zihálva ledől, mint
hágató pusztai barom, s mikor
az égi meredélyeken a vizek zablája

csikordul és az űri vészközgyűléseken
Isten végszava harsan, akkor
indul újra, a vihar létráit rángatva

egyre, sebeit a fent maradók
hegyes szárnyainak feszítve,
hogy végzete mélyükbe dőljön.

Viasz-szék viasz-komód

Eszkatológia a tornácon

Viasz-szék viasz-komód ég-falú házban
égpadlaton áll látni a gádorba kiállva
minden transzparens imbolyognak a menny
azúr építményeiben aztán kifolynak izzó
ajtónyílások alatt alvadó folyam indul
fentről sűrű csomókban a megolvadt viasz
szaga is lezúdul be a tornác korhadó oszlopai
közé földi ház földpadlatára ég-jel
semmivé válik tűnik a forma üreget hagy
a menny üres terében áttetsző ajtók
mögött

(„A kopogó! Mi a kopogó? Ki érteti meg veletek, hogy mi a kopogó?”)
A transzfigurált térben — ha térként képzeljük el a poklot és a paradicsomot
és a hiányzó tranzitvárót, amelynek építését nem tervezik —, aránytalanul
többen vannak…  

          ismeretlen lesz az ajtó
          ismeretlen házán a mennynek
          ismeretlen üregek immár
          felismerhetetlen terében
          viasz-szék viasz-komód

(„Valahányszor emez történik, utána amaz következik…”)
A végtelenített Buddhák kő-hártyája alatt eleven történet reszket.
Az eseménysorok keresztezik egymást és véletlen, irracionális
metszéspontok alakulnak. Valahonnan áthangzik egy dallam,
kozmikus számú regiszterben szólal meg és életet szül.

Viasz-komód viasz-szék ég-falból körben
a háza a bentlévőknek de benn senki csak
az olvadó bútorok láthatatlan hőben
széteső mennyei formák a gádorba kiállva látni
és látni visszanézve a földpadlatú szobába az
öreg fekete széket a sárga komódot elenyésznek
azok is felismerhetetlenné válnak aztán
eltűnnek a barnára festett mennyezet alól semmibe
lépnek a vihar közeledtén fenyegetve tenger-
mélyből hegy magasából kél vagy lecsapva
az űrből

(„Minden napnak megvan a maga baja.”)
Játszik a tűzzel, aki árnyékát is, nem csak a lángját kavarja. 
Mondjuk ezt néha, keserves napok végén.

        
          ismeretlen lesz minden
          a ház az ajtó égi földi
          elmúlásuk múlik nélküle
          ismeretlen lesz az univerzum
          viasz-szék viasz-komód

Lazán álomi pózban

Boldogh Dezsőnek

Lazán álomi pózban elengedve
csahos kötelekről aztán lebegve
planktonon vízen repülve vagy plazmán
egy új aiónban utazva és a legaljára
érve kép-kockák peregnek szemedben
lassan szokva a kocsmát egyre átláthatóbb
a homály a drabális figura körül
középen állva üvölt ütve-rúgva ágál
éppen széket dönt őrjöng habzó delíriumában
egy demiurgosz a hegyről a többiek nem bántják
itt mindenki az ismerik jól már hisz földi
meg hogy szegről-végről és különben is minek
ütni egymást lefogták csak a mellén
térdepelve a karját csavarva korholták egyre
de tombol mégis hogy mindent visszakér
fogd már be nem érted
honnan és kitől
fillérekért vehetsz mindent
ebben a világban is
egész új világot adnak semmiért
romlott álmokkal emberi
hússal savanyú borral és mindig van vevő
majd ült csak a lanyhuló botrány közepén
reszketve hajlongva hajtogatva egyre
hogy épp ezért épp ezért