Spanyolnátha művészeti folyóirat

Gerőcs Péter

Botssánkay Ervin és a titokzatos középpont

   Hogy lehet ez? Botssánkay Ervin egyik pillanatról a másikra egy virágzó réten találta magát. Minő arcátlanság! Ez nem fordulhat vele elő csak úgy, minden előzetes bejelentés vagy efféle nélkül.
   A réten a virágok, se szó, se beszéd, virágoztak. Mindenféle különleges és idegen, ijesztően idegen színű és szagú virágporokat eregettek magukból; egyszikűek, kétszikűek, nyitva- és zárvatermők egyszerűen, egymás mellett, no persze (és pláne!) nem rendezett sorokban, hanem csak úgy, erre-arra álldogáltak imbolyogva… hiszen ez képtelenség. Botssánkay Ervin (más néven professzor) rémülten a zsebéhez kapott, de aztán megnyugodott, ugyanis benne találta a kis növényhatározót, az optiko-intelligentust (melynek az volt legfőbb érdekessége, hogy az egyik végéből belekukkantva nagyított — akár egy mikroszkóp —, a másik vége felől azonban látcsőként működött), a centiméterszalagját, amivel már oly sok mindent lemért (példának okáért a reggeli kalácsot, esténként felesége haját, nyelvét és bordáit), illetve ott találta a kis jegyzetfüzetét is, amibe feljegyzéseit jegyezte le, vagy valamit mindenesetre csinált vele, amivel később főként a memóriáját pótolta, ugyanis az véges még neki is, szokta volt mondani.
   Ott állt a szemérmetlenül hajlongó virágok, harsogó lombú cserjék és fák között, egy fagyos vizű patak partján, a napból aláhulló szertelen fotonok zuhatagában. Botssánkay Ervin elindult hát egy ösvényen, hogy ennek a dolognak már mégis csak a nyomába eredjen. A centiméterszalagot kibiztosította, az optiko-intelligentust a nyakába akasztotta, és keresni kezdett. „Áhhá” — állapította meg egy erdei pajzsikához érkezvén, majd tudálékos szeme elé meresztette a lencsét, és azt mondta: „áhhá!”. Akkor aztán elővette a jegyzetfüzetét, és valamit belekörmölt, meg krikszkraksz vonalakat is huzigált, számokat is firkált bele, és még egyszer azt mondta: „Áhhá! Szóval így állunk. Nos hát, kérem tisztelettel, a mikrócium maximuma az interokulusz aspektusában teljes bizonyossággal szolgál arra nézvést, hogy a vizsgált jelenség nem más, mint egy mesterségesen létrehozott környezet, mi több, ez a környezet (más néven: dolog) roppant fifikásan van megszerkesztve, a természetesség megtévesztésig hű benyomását keltve” — Botssánkay Ervin itt elhallgatott, elpirult, és egy picit lehajtotta a fejét. Ám nem szégyenében, hanem bizony az irigységtől. „No persze nem nagy ügy, inkább csak amolyan bűvészmutatvány. Láttunk már ilyet eleget” — azzal továbbállt.
   Körülbelül fél órával később (ezt onnan tudjuk, hogy a professzor siettében még az időt is lemérte a szalagjával) az erdei ösvény kiöblösödött, majd az erdő eltűnt mellőle, s a professzor egy jókora város kapujánál találta magát. Az eget azonban itt sem látta, ugyanis az erdő mégsem tűnt el, ahogy azt első pillantásra hinni lehetett, hanem a tölgyeket, és mindenféle közönséges fákat égig érő, csillogó törzsű óriásbükkök váltották fel, amiknek a lombjai eltakarták az eget még Botssánkay Ervin csodalencséje elől is. A professzor köszörült egyet a torkán, és belenézett az optiko-intelligentusába: „nos, ez amolyan komolyabb bűvészmutatványnak ígérkezik” — mondta, mire elővette a szerszámait, és mérni, számolni kezdett. Közeli, aprócska dolgokat mért össze távoli, nagyobbacska dolgokkal, illetve jegyzetelt is valamit. Nem sokkal később megállapította, hogy annak a valaminek, amiben jelenleg ő most leledzik, kell, hogy legyen egy középpontja. A város kapuján (mely inkább csak díszként — vagy ki tudja mi célt — szolgált, hiszen a városnak falai nem voltak) gyerekek szaladtak ki, papírsárkányokkal a kezükben. Amikor meglátták Botssánkay Ervint, megálltak, és elcsodálkoztak. Egy bátrabb fiúcska végül egészen közel merészkedett hozzá. „Tessék belépni a városunkba. Biztosan fáradtnak tetszik lenni” — mondta a fiúcska, s már meg is ragadta a professzor könyökét, és vezetni kezdte befelé. „De hisz ez képtelenség, én a magam ura vagyok, nem kell engem vezetni, kérem szépen!” — gondolta, ám jobbnak látta nem akadékoskodni (azért egy kicsit húzta, vitette magát).
   Miután a professzor bemutatkozott a város elöljáróságának, egy vízorrú Szerebennek, és egy hasas piftengeri bandzsukánnak, a gyerekek körbevezették a városban. Botssánkay Ervin ezúttal nem utasította vissza (még gondolatban sem) a gyerekek kedvességét, noha egyáltalában nem rokonszenvezett az éretlen korúakkal, a városnézés azonban hasznára vált. Figyelt és jegyzetelt. Látott szandzsát, bobojtököt, terek közepén ácsorgó kutakat, utcák két oldalán ücsörgő tök- meg cukrászsütemény-házakat, szimej-szumojokat, rókatöftét és pelengirt. „Áhhá” — nézett föl a papírjai közül —, „a középpont mozgásban van” — mondta, és leült egy amolyan kisebbfajta rókatöftére. A gyerekek felsikítottak. „Jaj, bácsi, ne tessék arra leülni, mert az nem bír el sokat!” „Na, ez már mégis csak több a soknál” — méltatlankodott a professzor, s a bátrabbnak látszó kisfiúhoz fordult. „Hát téged meg hogy hívnak, fiacskám?” „Zombornak. Ipafcsek Moha Zombor a nevem.” „És a városnak?” „A várost Szinszájnak hívják, ami az ősi nyelven valami olyasmit jelent, hogy andalgó-endelgő-réveteg-szendergő. Persze azt senki nem tudja, hogy pontosan mit jelent.” „Ha gondoljátok, én szívesen megfejtem nektek ezt a rejtélyt” — válaszolta a professzor. „Jaj, ne tessék” — kiáltották a gyerekek —, „hiszen akkor mindennek vége. Ha valaki kimondja a város pontos nevét, azonnal eltűnik, megszűnik a Képzeletünkben.” „Ahha!”
  
   Néhány nappal később, amikor híre ment a városban, hogy a professzor Képzeletünkország középpontját keresi, rettenetes aggodalom telepedett a lakosokra. Próbálták lebeszélni erről a képtelenségről, ám Botssánkay Ervin nagyon makacs volt. „Hisz ez egy gyermeteg képzedelem. Hiszen amíg nem találom meg a középpontját, azt sem tudom, hol vagyok, és a helynek, ahol vagyok, mi a leglényege, az abszolútuma, mivel helyettesíthető, hol van a térképen; egyszóval milyen célból találták ki!” A lakosok álmélkodva hallgatták a professzort. Nem értették, hogy mit mond, de szerettek volna bízni a jóságában. Ekkor lépett elő a város bölcs matuzsáleme. Ő volt a város utolsó reménye (néha így is hívták: a Város Utolsó Reménye). Golfütőre támaszkodott, a lábán kenyérhéj, a fején virágcserép. Valamit ugyan mondott a professzornak, de az egy szót sem értett belőle. Előkapta hát a centiméterszalagot, és amíg a bölcs beszélt, gyorsan lemérte a kalapját. Valamit összeadott, valamit szorzott: „Áhhá! Ez egy virágcserép” — mondta kissé fölényesen. „Na, nem kell nekem a ti jótanácsotok, sem a nyavalygásotok. Engedjetek utamra, még meg kell számolnom a középpontot, vagyis megtalálnom, vagyis az éppen ugyanaz.” Kilépett a csodálkozó emberek koszorújából, és a nap felé tartotta a centiszalagot. „Tizenkettő” — mondta, majd jegyzetelni kezdett.
   Botssánkay Ervin professzor már hetek óta Képzeletünkország középpontjának nyomában volt… a sarkában járt… kishíján megcsípte, csakhogy ez a középpont nagyon ravasznak mutatkozott, mint általában a középpontok. Hol kiszámítható volt, hol nem, s ha kiszámítható is volt, mire a professzor lemérte volna a gondolatait, a középpont már odébb is vánszorgott. Előre ki kellett hát számolnia a majdani középpont-vánszorgást is, amihez a kiszámolást is ki kellett számolni. Nehéz munkának ígérkezett, azonban Botssánkay Ervint nem olyan fából faragták (ha ugyan nem kőből, vagy földből), hogy csak úgy meghátráljon egy ilyen kis matematika házi feladványtól. Elhatározta hát, hogy szerkeszt egy olyan gépezetet, melynek az időszámításába, illetve a logikai gondolkodásába már eleve bele találtatott kalkulálni önnön keletkezésének az ideje és logikai hézaga is, mely egy végtelen gondolkodási folyamat valamikori „mégiscsak”-kezdetéből, illetve magának az elkezdésnek a nehézségeiből származhat, no de hát a professzor a tökéletességet általában csak úgy hajlandó megalkotni, hogy közben számol saját tökéletlenségével is.
   Botssánkay Ervin leült a földre és sírva fakadt. Túl sokat gondolkozott, azt mondta, túl sokat. Hogy lehetséges ez, hogy amíg egy gépet össze tud rakni úgy, hogy az hibátlanul legyen hibás, addig a saját gondolatai olyan szertelenül vagdalkoznak és olyan izgágán cikáznak az agyában, hogy képtelen megzabolázni őket. Hajpucsek Malotka, a cukorarcú anyóka átfogta a professzor vállát, és csitítani kezdte. Megvárta, míg a professzor abbahagyja a sírást-rívást, és akkor halkan így szólt: „De hiszen, ha képes volt egy ilyen szerkezetet végiggondolni, és létrehozni, akkor mindegy, hogy közben volt-e fölös gondolata vagy sem. Éppoly tökéletes a tökéletlensége, mint annak, amit kitalált. Innen is látszik, hogy maga találta ki.”
   Hajpucsek Malotka, a gömbölyded, cukorarcú nénike talán a legjóságosabbik lakosa volt a jóságos Szinszájnak. Ő szerette legjobban városát, annak minden lakosával együtt, és mégis ő fogadta be a professzort. Hajpucsek Malotkáról egyebek mellett azt is érdemes még tudni, hogy egy ébredési baleset miatt soha sem lehetett gyereke, és Szinszájban nem volt szokás az adoptáció, ugyanis nem létezett árvaság. Csakhogy Malotkának a férje idő előtt meghalt, és így az asszony egyedül maradt. Persze mégsem teljesen egyedül, ugyanis Szinszáj lakosai annyira szerették Hajpucsek Malotkát, hogy egyenesen az anyjuknak tekintették. Ő volt egyszerre az egész város anyja, még azoknak az anyukáknak is, akiknek a fiainak és a lányainak is az anyja volt. Ebben meg is állapodtak a vízorrú Szerebennel és a hasas piftengeri bandzsukánnal, akiknek semmi kifogásolni valójuk nem volt (hisz nem is lehetett) az ötlettel szemben, már csak azért is, mert így nekik is lett anyjuk (köztudomású tény, hogy a piftengeri nemzedékek apákból és fiúkból állnak, a nemzéshez szükséges anyaság boldog szerepét a mindenkori nyár legkedvesebb erdei állata vállalja el, illetve az is köztudomású, hogy a Szerebennek meghalt az egész családja, még délen, a nagy erdőirtások idején, vagyis ők ketten voltak a legárvábbak, s éppen ezért a város elöljárósága is, hogy a szeretet gyakorlását egy kicsit kötelességüknek is érezzék).
   A szerkezet zúgni és zakatolni kezdett. A világtérképen cikcakkban közlekedett a keresett középpont, vagyis Képzeletünk középpontja. „Egy kicsit be kell hangolni” - mondta a professzor, és meghúzott egy csavart. A középpont lassulni kezdett, mire a professzor kibújt a szerkezet alól, összeütötte tenyerét, és örömében felugrott a levegőbe. Mire földet ért, a középpont megállapodott. Egy aprócska hiba azért rejtőzött a szerkezetben, mégpedig az, hogy a világtérkép vaktérkép volt, így hát nem lehetett tudni, hogy hol van az ott, illetve az itt. Jöhettek tehát a földtani mérések, amikhez bizony elengedhetetlen volt az optiko-intelligentus kézbevétele, ami még hagyján, a térkép elkészültével bele kellett illeszteni a lencsét a gépezetbe. Volt ott sírás-rívás. A professzornak el kellett hát búcsúznia legkedvesebb találmányától. „Sebaj, majd csinál egy másikat” — mondogatta Hajpucsek Malotka, de szavai a legkevésbé sem hatották meg Botssánkay Ervint.
   Amikor híre ment a városban, hogy a professzor egészen messzire jutott a középpont-nyomozásban, vagyis közelre jutott a nyomozásban a középponthoz, s már csak egy apróság hiányzik, világbúcsúztató lakodalmat rendeztek a mindenség tiszteletére. Volt ott minden: szemérmetes-bujaságlikőr, hajadon-hús és barátság káposzta, tűzijáték-rágógumi, tomboli-tombola, perdülj-fordulj táncmulatság, s a matuzsálem még egy titkát is felfedte a világmindenség előtt, mégpedig azt, hogy ő, mármint a Város Utolsó Reménye, a kalapja segedelmével képes varázsolni. Bizony ám! Varázsolni. Ennek hírére mások is gyorsan megmutatták tudományukat. Ki is alakítottak egy kis körgyűrűt a város főterének közepén, ahol mindenki bemutathatta a számát (mert mint kiderült, mindenkinek volt valami mutatványa). A gyerekek a levegőbe emelkedtek a papírsárkányaik hátán, a Szereben egyetlen falással végzett egy egész hangfallal, a Város Utolsó Reménye pedig főként bűvészkedett. Bármit tett a kalapjába (ami a professzor szerint mégis csak egy virágcserép volt), egy kígyó, vagy egy hatalmas csillogó vasdarab huppant ki a földre. A professzor utóbb megállapította, hogy a csillogó vasdarab nem más, mint a legújabb fejlesztésű Mercédesz, amit Európa egyes országaiban már lehet is látni az utcákon (igen kényelmes jármű). A matuzsálem bosszankodott, hogy nem sikerül a mutatványa: pironkodva eloldalgott. A professzor elmagyarázta, hogy mire jó ez a vasdarab, el is vitt mindenkit egy kiserdei körre (noha egy kicsit azért már félt, ugyanis nem volt nála a jogosítványa, meg egy icipicit többet is ivott a szemérmetes-bujaságlikőrből a kelleténél). A gyerekek ujjongtak. Közeledett a hajnal.
   Már csak néhányan maradtak ébren, a város színe-java hazament és lefeküdt, hogy felkészüljön a nagy „nincsre”, amiben ő majd nem lesz. Csak néhányan dülöngéltek a főtéren, páran énekeltek, páran a kútkávának dőlve beszélgettek, köztük a professzor is, a matuzsálem, a Szereben, meg a városi csodadoktor. Hirtelen elhallgattak. Valaki közeledett. Nem más: Hajpucsek Malotka, a cukorarcú anyóka volt az, kibomlott hajjal, hálóköntösben szaladt végig a házak között, és valamit nagyon kiabált. Amikor odaért a főtérre, a beszélgető férfiakhoz, egyszerre összeesett, éppen Botssánkay Ervin karjaiba. A professzor úr kissé zavarban volt, ugyanis nem volt nála a jogosítványa, és egy icipicit többet is ivott a szemérmetes-bujaságlikőrből a kelleténél. Megsimogatta hát Malotka cukorarcát, és a kútból vizet hintett a homlokára. Malotka mosolyogva ébredt, aztán eszébe jutott, hogy mit is akart „A gép, a gép, gyorsan…” — kiabálta, és cibálni kezdte a professzort, akinek ekkor hirtelen minden eszébe jutott, úgyhogy már nem is kellett cibálni, rohant ő magától.
   Mire odaértek Malotka házába, a gép már forrt, sikított, ásított, pislogott, nyújtózkodott, szemet dörzsölt és megint nyújtózkodott. A jelzett középpont kezdett eltűnni. „Jajistenkém, el ne tűnj!” — kiabálta a professzor, és dideregni, vacogni, dadogni kezdett. „Malotka, drága egyetlen Malotkám, segíts rajtam, vagy örökre itt maradok”. Malotka szemeibe könny szökött. Hát persze, hogy szerette volna, hogy a professzor örökre itt maradjon, de tudta jól, hogy azt úgy nem lehet, mert haza kell szegénynek jutnia Képzeletünkből. Őt is csak várja valaki. És bízni kezdett abban, hogy egyszer még viszontlátja. „Malotka — könyörgött a professzor —, nemsokára eltűnik a középpont, és akkor nem fogok hazajutni. Mondd meg nekem, kérlek, te oly bölcs vagy, mondd meg, hogy mi Képzeletünk középpontja, mert nekem eddig még nem jutott eszembe”. „Szerintem, drága professzorom — kezdte Hajpucsek Malotka, ám nem tudta befejezni, mert ekkor a professzor akkorát nyújtózott, s már hallotta is felesége gömbölyded hangját, hogy „te még itthon vagy?”, hogy egyszerre magához tért a merengésből, ránézett az órájára, és konstatálta, hogy idén is elkésett a tudományos akadémia díjátadásáról.