Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mikola Anikó

Tündértehén

Vízió vagy kiáltás az elembertelenedés ellen

Lábaim zsibbadtak már az álldogálástól. Lefeküdnék. Ma valahogy gyöngébbnek érzem magamat. Az álmos félhomályban a legyek is elültek. Mi van ma velem, hogy csak meg-megroggyan a térdem, hogy elfeküdnék… elnyúlnék az almon? A gyomrom, mint a kő, húz lefelé… de még nem fekhetem, meg kell várnom az esti fejést. Akkor tiszta almot kapok, friss szúrós szalmát. Jobb nyugvás esik azon. Szomjas vagyok. A lapockáimon meg-megrándul a bőröm, mintha légy szállna rá. Mi ez a szörnyű hideglelés? Talán a levegőben van valami? Vagy bántott valaki? Senki sem bántott. Nem emlékszem. Mostanában rövid az emlékezetem. Egyik napról a másikra elszíntelenednek vagy teljesen elenyésznek a képek.
Lépteket hallok, hárman jönnek. Egyikük biztosan a kicsi gazda, akit nagyon szeretek, pedig kemény kis ökle több fájdalmat tud okozni, mint a gazdám nyers, kimért mozdulatai. Ismeretlen hangot vélek hallani.
Nyílik az ajtó. A gazdám viharlámpát akaszt az oszlopra. Az Idegen hangosan füttyent, amint tekintete kibogoz a homályból. Én is megnézem, s nem csalódom. Visszataszító, alacsony, szőrtelen fejű öregember. Oldalamon már megint ráng a bőr, mintha légy mászna rajta.
— Hát ez az, Lajos bátyám — mondja a gazdám, és megcsapkodja a faromat. Jólesik, hogy ennyi büszkeség van a hangjában. — Na, mit mondtam!? Gyönyörű állat, ugye?!
— Aranyszőrű boci — nevet a kicsi gazda —, apuci azt mondta, a mi bocikánknak arany szőre van.
— Hát, ami igaz, az igaz. Ilyen szép jószágot már régen láttam. Látszik, hogy törődnek vele, doktor úr.
— Az apám érdeme, ért hozzá. Én csak segítek neki ezt-azt.
— Mennyi tejet ad naponta?
— Nem is tudom hirtelen… Tibike, fuss csak el a sajtárért, a konyhaasztalon felejtettem. Megmondom őszintén, Lajos bátyám, nincs sok gyakorlatom a fejésben. Szakszerű masszázzsal, meg fejőgéppel vagy mi a csodával, amit maguk használnak, biztosan kétszer annyit ki lehetne fejni tőle… várjon csak, mennyit is… reggel majdnem teli sajtár, este fél… nem lehet több hat-hét liternél.
— No, az nem sok.
— Nekünk bizony sok, Lajos bátyám — nevet a gazda —, a gyerek is csak úgy ímmel-ámmal issza, csak azért, mert azt mondtam neki, ez a mesebeli tündérkirálynő aranyszőrű tehene. Nekem meg apámmal egy liter is elég volna. Ha itt lenne a feleségem…
— Bizony, kár, hogy a doktorné asszony nem jöhetett haza. Csak nem beteg?
Hamisan cseng az Idegen hangja. Hátranézek, de nem látom az arcát. Csak a gazdámét. Milyen furcsa most. A szája mosolyog, a tekintetét meg mint valami éles horgot akasztja belém. Végigsimít az orromon, aztán elkapja a kezét, és az Idegenhez fordul:
— Nem, nem beteg. A munkája tartja vissza.
— Kár — recsegi az Idegen. Gyűlölöm a hangját. Borzongok tőle.
— No, Lajos bátyám, a fejés után akkor majd bejön egy pohár borra, aztán megbeszéljük a többit, ha a gyereket aludni küldtem. Nem akarom, hogy hallja, mert bolondul ezért a tehénért.
A kisgazda jön a sajtárral. Az Idegen meg hozzám lép. Ha rám teszi a kezét, felrúgom!
Na, mit mondtam… most meg én kapok… aúúú, ez fájt! Nem teszem többé, gazdám, a kedvedért.
Az Idegen káromkodik, a gazdám meg zavartan mentegetőzik.
— Mutassa magát, Lajos bátyám, remélem, nem tört el semmije. Próbáljon meg felállni, majd segítek. Jól van. Nincs semmi baj. Csak a bőr szakadt fel. Nem tudom, mi ütött ebbe az átkozottba, mitől olyan ideges. Nem elég, hogy elrontotta a nyaralásunkat, most még ez is! Jöjjön be, kimosom a sérülést. Tibor! Te meg ne mászkálj ott a tehén körül, látod, hogy megvadult! Egy-kettő, bejönni te is!
A kisgazda odajön a jászolhoz. Mozdulni sem merek, nehogy kárt tegyek benne. Karocskáival felnyúl és lehúzza a fejemet.
— Ne félj, apuka már nem bánt — suttogja. Odaszorítja arcocskáját a pofámhoz, és izgatottan gyűrögeti a fülemet. — Tibike szeret téged, apuka is szeret. Én majd megverem a csúnya bácsit.
Megnyalom a meleg kis arcot, hogy érezzem, milyen a bőre.
— Tibor, befelé!
Fejés után lefekszem a friss alomra, de nem tudok nyugodni. Valami nincs rendben a gazda meg az Idegen körül. Mit akar? Miért volt kíváncsi rám? És hogy kerülök én ide… honnan? Csak annyit tudok, hogy néhányszor világos volt az ablakon túl, párszor meg sötét. De mi volt azelőtt? Ha kinyitom a szememet, csak földszínű vályogfalat látok, rajta tátongó repedéseket, meg pókhálókat a sarokban. Vastag, portól nehéz, megereszkedett pókhálókat. Ha behunyom a szememet, akkor semmit sem látok. Mi volt azelőtt? Ha világos van és kinézek az ablakon, füves udvart látok, fákat, és árnyékukban egy autót. Szeretem nézni, mert szép piros színe van, mint a… minek is? Mint a... cseresznyének… Honnan jutott eszembe ez a szó? Furcsa ízt érzek a számban. Édes, savanykás, nyelvemmel szájpadlásomhoz nyomom, magja is van. Úgy látszik, ettem már cseresznyét, de hol és mikor? Azelőtt. Mindig csak ez az „azelőtt”. Mi történt velem, hogy az életem két részre oszlik: „mostanra” és „azelőttre”?
Az ablakon át nem látom a házat, de tudom, hogy a gazdám, a kicsi gazda és az öregember, aki nem idegen, a házban lakik. És a ház nincs messze innen. Talán a gazdámtól hallottam? És hallottam fejés közben a mesét is a tündérkirálynő tehenéről, és úgy tűnt, mintha már nagyon sokszor hallottam volna… azelőtt. Mi van velem? Szeretném a jászolhoz verni a fejemet, hogy leszakadjon róla ez a pókháló, ami nem enged látni, nem enged visszanézni. Nagyon fáradt vagyok, mozdulni se tudnék talán. Már megint a pókháló. Valami mozdul mögötte. Egy fa. Elindul. Egyre gyorsabban halad. Másik fa, az is fut. Harmadik. Fák suhannak el mellettem, most már világosan látom őket. Kerek, zöld koronájuk van, és mögöttük kifényesedik a háttér… sárga és zöld mezők. A fák azt mondják: ssss… és minden fa friss szelet zúdít felém…
…és valaki azt mondja: Irma, huzat van, húzd fel az ablakot! Ez a gazdám hangja volt. Most megint suhannak a fák. Aztán csikorgás… Erős lökés… valaki sír mellettem, valami gyerek. És valaki ordít: — Te ostoba tehén, pont az orrom előtt kell az ablakot törülnöd! Majdnem elütöttem egy embert miattad!
Mi az, hogy vágóhíd? Ezt az öregember mondta, aki nem idegen. Aki a szénát hozza. Azt is mondta: ebben az istállóban már vagy húsz éve nem volt jószág. Éppen le akartam dönteni. Csak rá ne szakadjon szegény állatra addig.
A kicsi gazda hangját is hallom:
— Nagyapa, engedjük ki a bocikát a füvecskére legelni.
Az öregember így felelt:
— Nem lehet, kicsikém, elszökne tőlünk. Nincs ideszokva.
És én kiáltottam:
— Engedjenek ki, nem megyek sehova, egy lépést se mozdulok a kicsi gazda mellől!
Hallották a kiáltásomat, és a gazdám azt mondta:
— Milyen szomorúan bőg, szegény állat! Honnan jöhetett? A faluban senki sem ismeri. Talán borja is van valahol.
Már dereng. Talán aludtam is egy kicsit. A gazdám jön, meg az Idegen. Húzza a lábát. Megint felrúgom, ha hozzám ér. Nem bánom, ha agyonvernek is.
— No, tündértehén, jól aludtál? — simogat meg a gazdám, és eloldja a láncot.
— Hová vezetnek? Nem megyek! Nem megyek sehova, amíg itt van az Idegen.
— Ne bőgj, te, még felébreszted a gyereket.
Már megint kint vagyunk az udvaron. Megvetem mind a négy lábamat, az Idegen rángat, a lánc belevág a nyakamba. A gazdám hátulról taszigál, de nem mozdulok. Az Idegen végigvág rajtam a lánc végével.
— Ejnye no, megbolondultál — kiabál a gazdám —, még engem is összetaposol! Ne ugrálj már, a mindenségedet!
A házból kiszalad az ismerős öregember. Most már hárman húznak kifelé az udvarból. Minden erőmet megfeszítem, s megpróbálok a hátsó lábamra állni.
— Boci te, bocika, fogadj szót, na gyere szépen!
— A mindenit a bolond tehenének, már kihoz a béketűrésből!
— Hagyjanak! — bődülök el, ahogy a torkomon kifér. — Hagyjanak, látni akarom a házat! Én ismerem ezt a házat! Miért nem értitek, amit mondok? Verjenek agyon, de nem megyek!
Már nem bírom. A lábaim megindulnak alattam, nem győzök a három férfi erejével. Visznek. Valami borzasztó fájdalom… Valami megszakad bennem. Nem látok, víz önti el a szememet. Langyos víz hull a szememből. Mi ez?
— Kisfiam! — sikoltom, amikor kivezetnek a kapun.

(1972)

A sárga macska délutánja

Ülök a konyha közepén a hevenyészve összecsapott vasárnapi ebéd rossz ízével a számban. Asztalomon egy tenyérnyi szabad hely sincs, annyi sem, ahová a könyökömet letehetném. Körülnézek ezen a csatatéren, ahol már megint én vagyok a vesztes fél. Előttem az üres tányér, a tegnapi és tegnapelőtti kávéscsészék, poharak, lázmérő, váza két szál hervadt virággal, újságok, könyvek, egy kifizetetlen számla, kiszóródott dohány, üres cigarettásdoboz, lehullott szirmok, hamutartók. A sárga macska már ott ül a fáskamra tetején. Mozdulatlanul, mint egy bálvány, lesi a kéményt.
Gyufát keresek, és alágyújtok a kályhában, a konyha ráér, talán holnap már lesz hozzá erőm. Inkább a szobát teszem barátságosabbá. Elrakom az ágyneműt, helyére húzom a két fotelt, összesöpröm a kályhából kihullott hamut, behozom a konyhából a virágot, szenet rakok a tűzre, és leülök olvasni. Az ablakon át a fáskamrára látok, a sárga macska még mindig mozdulatlanul ül a délutáni napsütésben a szikrázó havon, és a kéményt figyeli. Fölállok és kinyitok minden ajtót, mert ha jön, és zárva találja a házat, visszafordul, aztán napokig hiába várom.
Most újra leülök és várakozom. Hirtelen kis szürke gombolyag gurul ki a szekrény alól, s eltűnik a konyhaasztal alatt levő pincelejárat hasadékában. Régi barátaimra, Oszkárra és Malvinkára gondolok. Miért kellett ilyen értelmetlenül meghalniuk? Hányszor kértem őket, próbáljanak kicsit csöndesebben élni. Szó nélkül tűrtem, hogy megegyék a lisztemet, hogy titokzatos alagutakat vájjanak a kenyérbe, még azt is elnéztem, hogy Malvinka jövendő anyaságának mámorában fészekké rágja egyetlen abroszomat… De hát mit tehettem? Nem voltak képesek megérteni, hogy csöndre van szükségem. Nem szeretem az izgága futkosást, cincogást magam körül. Aztán egy éjszaka üldözőbe vettek, és én valami ismeretlen szikla felé menekültem. Körömmel kapaszkodtam a függőleges sziklafalba, úgy próbáltam felmászni rá, már-már sikerült, de akkor lövés dörrent, és én visszazuhantam az ágyba. Verejtékes volt a párnám. A félrehúzott szekrény mögött még ott vibrált az előbbi csattanás, s a csapda egy darabig még tehetetlenül verődött a padlóhoz. Befogtam a fülem, hogy ne halljam, de úgy is hallottam. Aztán csönd lett. Reggel újságpapírba csavartam Malvinkát, és az egérfogóval meg szerelme titkon érő sok-sok kis gyümölcsével együtt eltemettem. Aznap délelőtt Oszkár sírja is odakerült a diófa alá. Aztán csak ültem, ültem, és sokáig úgy éreztem magam, mint aki tévedésből idegen bőrbe költözött.
Hát ezzel a kis gombolyaggal mi legyen? Gyilkolni többet nem akarok. Mindenesetre elzárom a kenyeret, s az asztal alá egy tányérba ételmaradékot teszek. Talán megérti, mire célzok. Talán rájön, hogy ezentúl vendégnek kell éreznie magát nálam, bár ez a legszörnyűbb büntetés, amivel sújthatom.
A sárga macska most feláll, leugrik a fáskamra tetejéről, és az ajtó felé indul. Óvatosan lépked a hóban, meg is áll néha, mintha fontolóra venne valamit, de aztán csak jön tovább. Újra kinyitom a könyvet, és úgy teszek, mintha észre se venném, amikor belép. Már itt áll a szoba nyitott ajtajában, most mozdulnom sem szabad. Áll és néz, engem figyel. Percekig tud figyelni ilyen mozdulatlanul. Úgy látszik, mindent rendben talál, mert elfordítja rólam a szemét, és odatelepszik a kályha mellé a megszokott helyére. Becsukom az ajtót, visszaülök a fotelba. A sárga macska meg se moccan, szótlanul nézzük egymást. Azt mondják, az állat nem bírja sokáig az ember tekintetét. Ő azonban csak néz, a végén nekem kell elfordítanom a fejem.
— Nem tudsz megalázni — mondja a tekintete.
— Nem is akarlak — felelem.
— De igen. Látom rajtad. Ti mind ilyenek vagytok.
— Én kivétel vagyok.
— Hazudsz. Aki két lábon jár, az mind ilyen.
Ez az a pillanat, amikor el kell fordítanom a fejem, mert nem tudok tovább farkasszemet nézni vele. Úgy teszek, mintha töprengenék valamin, később újrakezdjük az egészet.
— Nem ismersz engem — mondom erélyesen —, semmit sem tudsz rólam azonkívül, amit magamról elmondok néha.
Sárga láng lobban a szemében:
— Tudom, mi a terved azzal az egérrel!
— No és? Talán van valami kifogásod ellene? — a hangom kihívó, egyre jobban kiélezi a helyzetet.
— Öld meg, az becsületesebb.
— Egyszer már öltem. Akkor megfogadtam, hogy többé nem teszem.
— A humanizmus egy bizonyos fokon már kegyetlenség.
— Nincs igazad. Ez két ellentétes fogalom. Viszonyuk olyan, mint a párhuzamos vonalaké. Még a végtelenben sem találkozhatnak.
A sárga macska félreérthetetlen pillantást vet felém. Aztán ásít, nyújtózkodik, és kényelmesen leheveredik. Fejét kinyújtott mellső lábaira hajtja, szemhéja lecsukódik, és többé nem vesz tudomást rólam. Odalépek a kályhához, szenet teszek a tűzre, hangosan zörgök a szeneskannával, de egy izma se rezdül. Közelebb húzom a fotelt a tűzhöz, én is elnyújtózom a lehető legkényelmesebben, és szundítok egyet.
Arra riadok, hogy a sárga macska mereven figyel. Semmit sem változtatott előbbi testtartásán, csak a szeme tágul éberen kerekre, és néz. Zavartan pislogok, nem tudom, mit akar ezzel az alattomos támadással. Gyűlölöm ezt a nézését, idegesít, robbanni tudnék tőle, fölállni és elrohanni, de mégse tehetem, mert ugyanakkor szinte teljesen megbénít vele. Mintha elzsibbadnának a tagjaim, még a lélegzetvétel is nehezemre esik. Minden erőmre szükségem van, hogy föl tudjam venni a harcot vele.
— Voltál te már vendég valahol? — kérdezi hirtelen.
— Hogyne lettem volna. Ez csak természetes. Nem?
— Nem. Egyáltalán nem természetes.
— Akkor te sok mindennel nem vagy tisztában. Az én hivatásomnak éppen az a lényege, hogy életem egy részét vendégségben töltsem másoknál.
— Félreértettél és félremagyarázod a kérdést. Gondolj vissza arra az időre, amikor még nem hivatástudatból vendégeskedtél. Akkor mit csináltál?
— Átmeneti időre munkanélküli voltam.
— Mennyi volt az az „átmeneti idő”?
— Úgy fél év… körülbelül.
— Mit csináltál az alatt a fél év alatt?
— Nem tudom, hová akarsz kilyukadni. Bosszant ez a sok kérdés.
— Úgy értem, voltál-e valahol, vagy itt gubbasztottál fél évig ebben a fotelban?
— Voltam. Persze hogy voltam. Néha hazautaztam anyámékhoz.
— Ez minden?
Nem bírom tovább! Most mindjárt elrohanok, vagy őt dobom ki. Kiabálni kezdek:
— Ha mindent jobban tudsz, akkor minek kérdezel? Hogy elrontsd a délutánomat?
A sárga macska felizzik, mint egy halom parázs, forrósága engem is elönt, szinte megfulladok. Aztán lehunyja szemét, és ettől mindjárt megkönnyebbülök egy kicsit. Szelídebben folytatom:
— Szeretném tudni, mi bajod van velem? Minek ez a sok kérdés, látom rajtad, hogy mindent tudsz rólam, mindent, azt is, amit még sohasem mondtam el. Azt is, amit mások sem tudnak.
Újra rám néz, szemében kialszik a sárga láng, zöld lesz, mint a csendes, áttetsző víztükör.
— A válaszokra nem nekem van szükségem, hanem neked. Hogy emlékeztesselek. Ti hajlamosak vagytok rá, hogy nagyon könnyen felejtsetek. Ha valami kényelmetlen, nem akartok emlékezni rá, akkor egyszerűen azt mondjátok, hogy nincs, nem volt, meg sem történt soha.
Ebben, sajnos, igazat kell adnom neki.
— Hát tessék, kérdezz. Mit akarsz megtudni még, illetve mire akarsz még emlékeztetni?
— Rendben van, újra felteszem a kérdést: voltál a szüleid házán kívül máshol is?
— Voltam. Tudod, hogy vannak barátaim, és éppen abban a nehéz időszakban győződtem meg róla, hogy jól választottam meg őket. Azóta is jóban-rosszban összetartunk.
— Megint nem arra válaszolsz, amit kérdeztem.
Csodálom a türelmét, de most már nem merek tovább visszaélni vele.
— No jó. Hát máshol is voltam.
— Mint vendég?
— Mint vendég.
— Hívtak?
— Nem.
— Tehát hívatlanul mentél. Bekopogtál, mint egy koldus. És remegtél, hogy aki kijön, nem mondja-e majd azt, hogy a ház gazdái éppen most mentek el valahová.
— Ne kínozz.
— Miért mentél? Pénz kellett?
— Tudod, hogy pénzt csak az anyámtól fogadtam el. Dolgozni akartam. Félévi lakbérrel voltam adós. Meg még sok minden mással is.
— Tehát mégiscsak pénzért aláztad meg magad. Vendéggé lettél a pénzükért.
— Mit tehettem volna? Ha éhen halok, még a saját temetésemet sem tudom kifizetni. Az is az anyám nyugdíját terhelte volna.
Most sarokba szorítottalak, gondoltam, de a sárga macska megint azzal a félreérthetetlen pillantásával sújtott le rám, és elfordította a fejét. Legalább nyugton hagy egy ideig.
Esteledett. A kályha közelében kibírhatatlanul meleg volt, elővettem egy párnát, és lefeküdtem a heverőre. Nagyon szeretem a meleget és a félhomályt. Szeretek így heverészni, és arra gondolni, hogy a fáskamra tele van szénnel, néha az az érzésem, hogy sosem fogy el, sőt, mintha mindig több szenem lenne. Tavaly télen eltüzeltem a fáskamra ajtaját, gödröket ástam a szénporos földbe, széndarabok után kutatva, mindent eltüzeltem, amit lehetett, és mégis fáztam.
Erről megint az az átkozott szoba jut az eszembe, pedig — igaza volt a macskának — ettől az emléktől szabadulni igyekszem. Arra a szobára gondolok, ahol én is szürke kis gombolyagként húztam meg magam az öblös bőrfotelben. Az asszony finom cigarettával kínált, összefutott a nyál a számban. Elfogadtam. (Köszönöm szépen… de igazán... ilyet még sosem… hogy tetszik lenni… és egyébként mi újság?…) Az asszonynak ezüstre lakkozott körme van, széles, mint egy lapát. Az arca is lapát, fényes, merev konty trónol fölötte. Érzem, hogy kócos vagyok. Pedig az előszobában, míg várakoztatott, titokban megfésülködtem. (Köszönöm szépen… nagyon finom… elkérhetem a receptjét?…) Dugdosom a lábamat, mert a nagyujjam valahogy kibújt a zoknimból. Érdekes, ezt otthon észre sem vettem. És a kezem is eldugom, mert a körmöm tövig van rágva. (Köszönöm, talán majd később…) Levetett cipőm az előszoba fényes kövén toporzékol. Titokban csendre intem: türelem, mindjárt megyünk. Még néhány hasznos közhely, és vége az előadásnak. A bútorok csúfolódva öltik rám politúrozott nyelvüket. Jól kifent tekintetek villognak át a szobán, és valahogy sosem tévesztenek célt. Jó, hogy félhomály van. Időnként kínosan elvörösödöm.
Egy hét múlva újra elmentem. Virággal meg egy üveg konyakkal. És a zoknimon bevarrtam a lyukat.
Azóta nekem is van szőnyegem. Büszke sárfoltok, meg nem alázott cipőtalpnyomok virítanak rajta.
Hat napig azt a lapátarcot bámulom egy sötét irodában, az ezüst körmű ujjak munkát tesznek elém, a munkáért pénzt kapok, a pénzért meg szenet. Sok-sok szenet. A hetedik napon boldog vagyok. Ez fáj a sárga macskának. Bezzeg, amíg hideg volt a szobám, egyszer se dugta ide a képét. Egyre dühösebb leszek. Az lesz a vége, hogy egyszer kikergetem.
— Azt sosem fogod megtenni — szólal meg hirtelen a kályha mögötti sötétből.
— Honnan tudod ezt ilyen biztosan?
Szerencsém, hogy nem látom a szemét.
— Tudom.
— Lehet, hogy igazad van.
Az lesz a legokosabb, ha kibékülök vele. Bele kell nyugodnom, hogy a délutánjaimat megosszam vele. S az a legfurcsább, hogy már nem is idegenkedem annyira ettől a gondolattól. Magam sem tudom, miért. Beletörődtem volna? Lehetetlen, hiszen a sárga macska maga a gyűlölet, az örökké izzó parázs, amely állandóan izzásban tartja az én gyűlöletemet is iránta. A gyűlöletet pedig nem lehet megszokni sosem.
— Egyet jegyezz meg magadnak — szólal meg újra a sötét sarokból —, azt, hogy én sosem leszek vendég nálad. Engem nem hívhatsz, nem marasztalhatsz és nem küldhetsz el. Én szabad vagyok.
— Tudom — mondom, és már nincs erőm vitába szállni vele.

(1972)