Spanyolnátha művészeti folyóirat

Elek Tibor

Berekfürdői anzix, 2007

Kocsis Csaba fotói elé, mögé, alá, fölé, mellé

Felejthetetlen a berekfürdői ősz. Biztosan a tavasz és a nyár, sőt, a tél is. Kinek-kinek. Nekem, nekünk az ősz, mert a berekfürdői írótábor, immáron Körmendi Lajos Írótábor, szeptemberben van rendre. Ilyenkor, ha mázlink van, időnként még melegen süt a nap, és nemcsak a szabadtéri hideg vízi (bár inkább kellemesen hűs vízi) úszkálás vagy meleg vízi „ázongás” esik jól (sokak szerint az ország második legjobb gyógyvizében — melyik is az első?, kíváncsiskodik bennem a gyulai fürdővárosi), de a napfürdővel a barna sör is. A máskor borzangató szellők, szállongó levelek, csapkodó esők mellett, a fürdőzők ilyenkor jó időben is alaposan megfogyatkozott száma jelzi, hogy utószezon ez már a javából. Ez az utóíz valahogy benne van a levegőben, de a vízben is, még a sörben is. Lehet, hogy épp ez teszi varázslatosan emlékezetessé, hogy már-már vége van valaminek, de még éppen benne lehetünk, átélhetjük és élvezhetjük az utolsó pillanatait, magányosan is akár, de baráti együttlétekben is. Vannak kollégák, akik 1999 óta minden évben, nekem kimaradt néhány, de idén, amikor Kocsis Csaba itt látható képeinek többsége készült, ismét ott lehettem. S e képek többségén tapinthatóan jelen van most is ez a jellegzetes berekfürdői ősz. Az üres medence, vélhetően takarítás előtt, a már lehullott falevelekkel, a magányos gombával, lépcsővel, vagy az óra, a köntös és a törölköző a falon, előttük az üres székkel, vagy a napon feledett sárga-piros pad (érdekes, hogy a piac épülete is sárga-piros): mind erre az utóízre emlékeztet. (Érzem is a számban annak a barna sörnek a savanykás ízét, amit már-már rituálisan fogyasztunk el mindig barátaimmal, Fecske Csabával, Szenti Ernővel. Ezúttal Rékassy Ildikó is ott ül Ernőre dőlve majdnem, decens kis hajkoronájával, hogy erről is eszünkbe jusson gyönyörű szonettkoszorúja: Volt-e a kert?, amit néhányan épp a táborban ismerhettünk meg.) De a többi ember nélküli táj-, tárgy-, falukép is jellegzetes bereki hangulatokat idéz: nyílik még a vörös rózsa a vállán cserepet tartó kőasszony előtt, a reggeli fények és a kocsisi optika egy csúzli-ágasban sajátos pozícióba állítja Györfi Lajos millenniumi emlékművét, a kitárt szárnyú turulmadarat, vagy másik remekét, a település jelképévé is vált úszómedence végi kócsagokat. Mert a fürdőtől itt nem lehet elszakadni, ha esik, ha fúj, mutatja a tábla is, minden út oda vezet. S ha nem is a MÉLYVÍZ-be, akkor a meleg vizű medencébe, ahol Gittai Pista talán épp a („Hévjó berekvízben ázongok, / fű nyelven beszélek, szállongok,” kezdetű) Berekfürdői költemények című versét szavalja Ernőnek, a filozófus költőnek, aki egy másik képen nyakig a vízben talán még mindig azt dúdolja magában, főként, ha az éppen őt fotografáló Kocsis Csabi megzenésítésében is hallotta. (Jut eszembe, bár nem vagyok költő, a hely ihlető hatására én is írtam már egy szerény kétsorosat: „Nádak erek, illa Berek, / nélküled én csak szenvedek.”, amin a kollégák, persze, csak barátságosan, somolyogtak.) A portréfotók egy része akár másutt is készülhetett volna. Például a nagyrábéi Gyuláké, a Bíróé és a Baloghé, de a tábor nagyasszonya, a napokban 75. születésnapját ünneplő Jókai Anna Mezei Katalinnal és Oláh Jánossal együtt itt valóban gyakorta látható, ahogy Julcsival is, Lajos barátunk özvegyével. Kocsis Csaba alkalmanként szereti a fotóit, illetve azoknak a színeit a kontrasztokkal kicsit megmanipulálni, a rajta látható személyeket, tárgyakat, tájakat szokatlan, természetellenes, de épp ezáltal figyelmet keltő megvilágításba állítani. Időnként e nélkül, a természetes fényviszonyokat elkapva is sikerülhet ez, lásd Vass Tibit fényben és árnyékban, árnyékban és fényben, no meg, persze, az elmaradhatatlan sapkában, vagy a sötétben világító, mert őszülő bajuszú, szakállú irodalomtörténészeket, például Bertha Zolit! Remek portré-pillanatkép a mobilozó Sarusi Miska ravaszkás-hamiskás mosolyának a megörökítése, de Dienes Eszter cigarettafüst-felhőben és a két kézzel mesélő csillogó szemű, kópés ábrázatú Berecz Andris is telitalálat. Igaz, ők a 2007-es táborban sajnos nem voltak jelen, s ha a hiányzók is bekerülhettek ebbe az összeállításba, akkor leginkább hiányzik a tábor létrehozója és haláláig motorja, Körmendi Lajos. Akitől a legszebb verssel (Neked szántam) az a Fecske Csaba búcsúzott, aki most az egyik képen, a Mini kocsma előtt, emlékeim szerint, éppen a szüreti felvonulókra vár. Ennek a versnek az utolsó strófájával hadd búcsúzzam én is: „már a nap is lemenőben / nő a fű a temetőben / kialudt a szó a számban / pedig fényét neked szántam”.