Spanyolnátha művészeti folyóirat

Miklavž Komelj

Sala del trono

A súlyos melankólia hagyománya,
Tőrök fogantyúi mezítelen nők alakjában,
Emberek, már rögtön, mint a csecsemők becsavarva
A legnehezebb arannyal átszőtt anyagba.

Miféle terheléssel lehetséges még lélegezni?
Mennyi szerelmet
Bírtam kitépni a szívből, mely engem gyűlölt!

(Teljesen elfeledett terület...)

Teljesen elfeledett terület: de melyik irányba nyílik,
Erre még emlékszem.

(Darazsak másznak...)

Darazsak másznak a cinege fényes tetemébe.
Rángatózva remeg pelyhes keble, anélkül hogy lélegezne.

Vers Sziénai Katalinnak

A részvét görcsei, melyek a gondtalanságot elősegítik.
Átkok, melyek istenhez kovácsolják a lelket.
Isten, aki az emberek extázisa egy idegen halálakor.

Testemet ragacsos stigmatizáció itatta át,
Mert mindenkit szemtől szembe kívántam
Látni.

Teljesen üres, zárt szoba,
Melyen a kopogtatás nyoma,
Belülről látható.

Egyetlen régiség se olyan régi,
Mint a jelen.

A váladékokban és az orvosságban testmaradványok.
Érintetlen maradványai a testnek!

(Semmit se adhatok, neked, kedvesem...)

Semmit se adhatok, neked, kedvesem
Mi nem te lennél. Elönt a fényesség,
Amikor érzem, hogy mozdulataimban élsz.
Árnyamat remegésre készteted.

Benned nem szűnlek meg téged néven nevezni.
Mikor az ajkaknál a levegő azt hiszi: hallgatunk,
Egymást hívogatjuk, a legtöbbet társalgunk.
A meséknek: nem tudunk véget vetni.

Honnan és hová hívunk, nem tudjuk,
Ám tudom, hogy azokat a tájakat mind látjuk.
A nappal teljes terében egymásra vadászunk.

Hogy mit beszélnek a fák, nem tudjuk,
Mikor minket néznek, egymásnak suttognak,
De látjuk, a napban, mint ragyognak.

(Kettőnk közös tere e világban...)

Kettőnk közös tere e világban egy olyan
Hely, ahol még világ sincsen.
Az átfagyott lepkeszárnyak mindenegyes új
Mozdulatában, mely átvészeli a telet, s a jégtörő
Utazásában.
Itt. Ezen az épületen is át.
A lélegzés kezdete.

(Az emberek, mint zöld berkekben a madarak...)

Az emberek, mint zöld berkekben a madarak,
Ami eszükbe ötlik, kifecsegik.
Isten akár istenről is képes beszélgetni.
Ó, a madárdal! Egyik madár a másik után suhan el.
A világ körbe-körbe jár, de óriási körben.
Az esti csillag találkozik a hajnalcsillaggal.
Nem keresek hasonlatokat rád: mindent
Hozzád alakítok, hogy perzseljen, mint a nap.

Két embrió beszélget

Ott már ötezer éve nem élnek.
Az ajtón át szaladjunk oda.
S aztán ki ad majd inni? Szomjasan.
Még nem ismerem a szomjat.
A hártyán át kihúzom a csápokat.
Ott már ötezer éve nem élnek.
Ki? Meglátjuk. Nézd, folyik a vérem.
Töltsd az erekbe, ereszd!

(Ha álmodom, sokkal éberebb vagyok...)

Ha álmodom, sokkal éberebb vagyok.
Talán egy mennybevitel rabolt el.
Talán a mennybolt a fejemre hullott.
A csodákon kívül szörnyen fura minden.

Álmomban éjjel gyönyörű mozaikokat láttam.
Bocsáss meg: nem készült róluk vázlat.
Egész éjjel neked gyűjtöttem kavicskákat,
de most nem mutathatok róluk ábrákat.

Bőrödön kitapogattam ujjaimmal
a remegő elektronokat. Világegyetemek
léteznek. Túl sokáig simogattam őket,

e gazdagság miatt koldusbotra jutottam.
A szavakat, miket szívesen elküldenék neked,
ajkamról felcsipkedte egy angyal sereg.

Románc

Oly szívesen lerajzolnálak egyszer,
ahogy a gitáron játszol,
ám ujjaim nyoma nem lehet
ott ragyogásodon.

Mindegy, szorongatom a tollat.
Pengess spanyol táncot.
Hisz azt rajzolom csak,
mint reszket karom.

(A mennybemenetelig elvékonyulnom nem lehet ...)

A mennybemenetelig elvékonyulnom nem lehet,
jóllehet már most egy égi járdán ténfergek.
Eltévednék. Szent rovar szárnyam sem lelem.
A nyár miatt a lelkek ingerültek.

Nyelvemre libbenve teher száll
s mikor rendelkezésemre áll az isteni nyál,
pontosan tudom: csak szó-agyag.
Ismét saját hálóm fogva tart.

A nyelv-szó titokzatos dáma.
Valaki rá harapott s rémes a magánya.
Hogy rímtelen, büszkén szolgál fájdalmára.

De hogyha vágy kél benne pár rím párra,
magányomból tudom, el nem ereszt.
Már odaát leszek. Rímjének fogságában.

(Mit gondolsz, hol zajlik versem...)

Mit gondolsz, hol zajlik versem?
Istenként öltöztetem s mégis mezítelen,
mértéket is igényel, melegséget s mennyet.
Megszülettem, s testem még szinte most is reszket.

E versért magamat irigyen szemléltem.
Ezért hatoltam át a tüskés cserjésen.
Otthonról haza a messzeségen át kószáltam.
Átléptem a templom küszöbét. Ismét láttam,

az egyedüli és kivételes szépséget.
Szememről lehullott minden vakság.
S a csodákat szemléltem napokon át.

Aztán megfagyott ereimben a vér.
Messze voltál, de felismertelek
egy képen, mi előttem hevert.