Spanyolnátha művészeti folyóirat

Béres Tamás

A szükséges plusz

Avagy mi minden van még a Nyíregyházi Főiskolán

Hát igen… közeledik a tavasz. Remélem. Mindenesetre a télnek már lassan vége. Remélem. Egyre többet süt a nap, az ember egyre szívesebben megy ki a szabad levegőre. Erőt gyűjteni. Jó kedvet, vidámságot, napfényt és valami pluszt találni, ami a hideg téli napokon elveszett. Elveszett, de nem eltűnt, csupán elrejtőzött. Olyan rejtett értékekre vadászunk, ami nincs a szemünk előtt, amit küldetés megtalálni, amit öröm meglelni, magunkévá tenni. Vitamin az a javából, amit mindannyian máshogyan hívunk. A vitamin lehet narancs. Lehet tabletta. Lehet nevetés. Lehet szeretet. Lehet napsütés. Lehet egy jó csaj az utcán. Lehet egy jó gondolat. Lehet egy szép épület, boldog emberek, jó bulik, vagy elgondolkodtató, világfelforgató színházi előadások. Na jó… kezdek túl optimistává lenni. Pedig talán ez nem divat hazánkban. De olyan jó így tavasszal a szépről írni. Arról, hogy mi teszi többé a világot, arról, hogy hol vannak az igazi források ebben a nagy, kerek, sötét erdőben, amiből érdemes táplálkozni, ami táptalaja az életnek, a fiataloknak, az új értékek megszületésének.
A Nyíregyházi Főiskoláról írok. Ide jöttem tanulni érettségi után. Jó messzire, mert Szentesen születtem, ide kétszázhetven kilométerre. Onnan keveredtem ide, tíz éve, s már akkor tudtam, hogy van itt mit keresnem. Arról a helyről írok, ami akkor még tanárképző főiskola volt, de ma már egy óriási campus, öt karon tanul tizenötezer hallgató, és dolgozik itt jó pár ezer oktató és szakember. Ma már én is itt dolgozom, és talán építem én is... A családomról írok tehát. Ami, bármilyennek is tűnjön távolról, belülről: folyamatosan megújuló, emlékekkel teli, modern szemléletű. Auráját áthatja a jövő szele. Miért mondom?
Az, hogy az intézmény falai között már évtizedek óta képeztek tanárokat, magyar-, történelem-, idegen nyelv-, ének-népzene-, rajz-vizuális kommunikáció-, testnevelés szakosokat, természettudományos szakembereket, tanítókat, közgazdászokat, művelődésszervezőket, újságírókat, diplomatákat, mezőgazdászokat, gépészeket vagy repülősöket, olyan történelmi aurát varázsol ide, amivel, valljuk be, nem sok oktatási intézmény büszkélkedhet. Azok a fiatalok és szakemberek, akik a fent felsorolt szakterületen dolgoztak, kölcsönösen építették egymás rálátását a világra. Köztük később szakmai, és valljuk be, olykor-olykor szerelmi kapcsolatok is születtek. Hadd hozzak saját példát: én is itt ismertem meg a feleségemet. (Ami szakmai szemmel se rossz…)
Több évtizede működött itt irodalmi kör, mely a kilencvenes évek végén az Ampha nevet vette fel, magját az Irodalom, illetve a Magyar Nyelvészeti Tanszék köré csoportosuló fiatalok és oktatók adták. A Nyíregyházi Főiskola ma több önképzőkört működtet, bölcsőjéből több, mára elismert színész, író, költő, grafikus, szobrász és festőművész, énekes, táncművész került ki, kikre méltón büszke az intézmény. Jelenleg is működik az intézmény színjátszóműhelye, irodalmi egyesülete (SZIRT), néptáncköre, énekkara és több népzenész együttese is, mely utóbbiaknak az intézmény országosan egyedülálló népzenész, illetve ének-zene-karvezetés képzésben tanuló hallgatók fontos építőkövei.
Mi adhat többet egy fiatal művészpalántának, mint az, ha bemutatkozhat mások előtt, akik őszinte kritikával látják el? Nem is beszélve arról a számtalan híres íróról, művészről, aki felolvasóestet tartott itt, eljöttek a kulturális találkozóhelyünkre, a mára már eltűnt Kávéházba és elvegyültek köztünk, együtt sörözhettünk velük. Most a SZIRT Egyesület újra összehozta a fiatal írókat, költőket. Együtt olvastunk fel a főiskola könyvtárában és a megyeiben, új ismeretségek születtek, hiszen itt az új generáció, akik már — a fenébe is, én is öregszem! — minimum tíz évvel fiatalabbak, mint mi, és bizony hallatni akarják a hangjukat, ami külön öröm: van miről írniuk.
A minap a főiskolai színjátszó kör egyik előadásán fogalmazódott meg bennem: lám, mennyit ér egy igazi jó táptalaj, máris erővel tölti fel a darabot… És hogy itt, a főiskolán hál’ istennek van kinek játszani, van, aki játsszon és van mit játszani. Nekem csak az a dolgom, hogy élvezzem. Együtt adtak fergeteges előadást a kórus tagjai, a néptáncosok, a musicales fiatalok és a színjátszó kör.
Már lassan tízéves a főiskola folyóirata, a Főiskolai Tükör. Egy kis hírlevélből indult, s mára a város polgárai is ismerik, eljut három megye kulturális intézményeibe és publikálási lehetőséget ad a fiatal főiskolai újságíró-palántáknak, oktatóknak, íróknak, költőknek.
Nem mindennapi, nyugodtan mondhatom: országosan egyedülálló, hogy a Nyíregyházi Főiskola napi 24 órás élő műsort sugárzó közszolgálati rádióadót működtet. Itt aztán kipróbálhatják magukat a fiatal rádiósok! (Mondom: itt valahol a felszín alatt rejtett források vannak, amiből táplálkoznak az itt születő értékek!) A terep valódi, de még van védőháló, úgyhogy, aki esik is: puhára pottyan. A Campus Rádióban a szakemberek mellett főiskolás fiatalok dolgoznak, beszélnek a kultúráról, művészetről, zenéről, bulikról, olykor még a magánéletükről is. Igazi ifjúságszociológiai kutatási nyersanyag. Ja, és jók a zenék is!
Tavasz van. Kilépek hát a könyvtárból, ahol háromszáz hallgató internetezik egy helyen! Chatelnek, szakdogát írnak, interneteznek, híreket olvasnak, meg csajokat néznek, de ha közeledik valaki, sebtében kilépnek (a bal kezük a kontroll-sift-tabon), mégiscsak oktatási intézményről van szó. Szóval tavasz van. Leülök a parkban egy padra. Mellettem a XXI. század technikáját idéző, szemet gyönyörködtető épületek, üvegből, vasból és márványból (amúgy Nyíregyházán meg hitből és homokból…), mellettem zenél a szökőkút, jobbról egy sziklakert, évtizedes fák rügyeznek, halk zeneszó hallatszik az 1200 fős Kodály Kulturális Centrumból a főépületben, „tavaly megújult a kollégum is” — mondja két fiatal, „mindenhova chipkártyával lehet belépni” (modern világ), „a jövő héten leviszem a csajom a botanikus kertbe, Valentin-napon”. Most jó volna lemenni úszni az uszodába, vagy futni egyet a sportcentrumban, de azért annyira sportos nem vagyok — sajnos.
Hát igen… Itt a tavasz. Remélem. Egyre többet süt a nap, az ember egyre szívesebben megy ki a szabad levegőre. (Kint vagyok.) Erőt gyűjteni. (Gyűjtöm.) Jó kedvet, vidámságot, napfényt és valami pluszt találni, ami a hideg téli napokon elveszett. Elveszett, de nem eltűnt, csupán elrejtőzött. Olyan rejtett értékekre vadászunk, ami nincs a szemünk előtt, amit küldetés megtalálni, amit öröm meglelni, magunkévá tenni. (Megvan!) Vitamin ez a javából, amit mindannyian máshogyan hívunk. A vitamin lehet narancs. Lehet tabletta. Lehet nevetés. Lehet szeretet. Lehet napsütés. Lehet egy jó csaj az utcán. Lehet egy jó gondolat. Lehet egy szép épület, boldog emberek, jó bulik, vagy elgondolkodtató, világfelforgató színházi előadások. Ez az igazi plusz a Nyíregyházi Főiskolán. S még a képzésről nem is beszéltem. Az itt természetes, hisz ez mégiscsak egy főiskola. Nemde?!