Spanyolnátha művészeti folyóirat

Jánosi Zoltán

A Sóstó önarcképei

Kerekes Elek kiállításának megnyitóbeszéde

Tisztelt Vendégek, kedves barátai a Sóstónak és Nyíregyházának, valamint Kerekes Elek festményeinek, ez a tárlat itt most nem egyszerűen egy tárlat. Nem csupán egy kiállítás, egy a sok közül, hanem jóval inkább: vallomás. S másokat is vallomásra kényszerítő erő. Épp jókor, így Karácsony előtt: szűkebb hazánkról, a Sóstóról, de éppúgy Magyarországról és az emberről is. Hadd tegyek hát itt a képek gyűrűjében állva egy nyilvános vallomást én is.
Mert e képeket nézve most már nem tudom, a Sóstó volt-e előbb, vagy az ember, a víz, vagy a partján sétáló figura, aki mindig más és mégis mindig ugyanaz. Ahogyan a víz is, a hol árnyékokkal lepett, hol sugarak finom kötegeibe szőtt, hol széltől taréjosra korbácsolt, hol hínárral, békanyállal homályos, akárcsak maga a parton kódorgó lélek. Már nem tudom, a tó-e ennek a léleknek a tükre, avagy a lélek írja át a maga arcára a tavat, úgy összeforrottak bennem, látva Kerekes Elek tájait, ezek a fogalmak: az ember és a Sóstó, a természet és a lélek.

Ritka szerencse nyíregyházinak lenni: súgja le a képekről a szerző, igencsak ritka szerencse, hiszen a tó, mint valami nem is távoli, de nem is túlságosan közeli mágnes, folytonosan magához húzza-vonzza az embert, elmélkedésbe, magába mélyedésre, párbeszédre, közös összetekintésre; és mindezt finoman, halkan, gyöngéd kézzel teszi, csupán az érintések hangján. És most már jobban megértem, miért csilloghat a cseppben is a tenger, a Sóstó és az ember találkozásában az örök természet. Hiszen csak a Sóstóval találkozások száma, alkalma: fénye vagy szomorúsága is végtelen, százezer arc, alak, helyzet, feszültség, látomás támad és keletkezik egyetlen tó körül, és ebből a végtelen panorámából Kerekes Elek is csak pillanatképeket, illusztrációkat ad: a találkozások remek önportréit. A találkozások hiányai helyén pedig már maga a lélek beszél.

És most már tudom, hogy a Sóstó, ha ember lenne: költő lenne. Méghozzá egy kissé túlérzékeny, egy kissé másnapos, de örökké vágyakozó, szoknyák után kutató költő, túl már férfiúi virágkorán.  Helyesbítek: a Sóstó így is költő, egy óriási, eleven lélek: beszél a madarak hangszálaival, a falevelek zúdulásaival, a víz és a fény feleseléseivel, a tó éji némaságával, és pontosan akkora kalapja van, mint amilyet Kerekes Elek a körülötte tekergő férfiak fejére fest. És mert a Sóstó: költő, mindenki az lesz egy kicsikét, aki a tó és a fák közelébe, a vízpartra, a nádashoz ér. A szemével ír verset a táj körbefutó íriszén, azután ez a költészet már belül folytatódik tovább. Kerekes Elek is ezeket a belül folytatódó verseket festette vissza képpé. Azt a remek, tünékeny, de lényegi továbbterjedését az emberi létérzékelésnek, amely nemcsak befelé, hanem fordítva: kifelé is működik, és amiről göndör festőnk kedvenc költője József Attila fogalmazott így:

               Fák közt,
               virág közt
               ülök egy padon.
               Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
               sok lágy levegő locsolgat —
               a szabadság csendjét hallgatom.
               S valami furcsa módon
               nyitott szemmel érzem,
               hogy testként folytatódom
               a külső világban—
               nem a fűben, a fákban,
               hanem az egészben.

A Sóstó, e festő-lírikus persze nem csupán a Sóstót festi: egy megélhetőbb emberi világból is üzen. Az egész jelennel és a történelemmel felesel mély embersége, az a vox humana, amely a tájképekből és a rájuk rótt emberi alakokból árad. Nem nosztalgia ez, tisztelt Barátaim, hanem jövőkép, még akkor is, ha: — Radnótit idézve — valamennyien elmondhattuk volna életünk egy-egy szakaszában, hogy:

               Oly korban éltem én e földön,
               mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
               az áruló, a rabló volt a hős, —
               s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
               már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

               Oly korban éltem én e földön,
               mikor az ember úgy elaljasult…

Nem folytatom. Kerekes Sóstó-költészete Radnóti máig nyilalló keserű tapasztalatainak kontrasztjából üzen, lázad, a nagyobb igazságok, perspektívák rajzolatából, a nagyobb emberi esélyek igazából, éretten, sokszor játékosan, sokszor lírai hangon, de sokszor döbbenettel is, döbbenetes élességgel a maga megszenvedett sorsával, például a nézőnek háttal álló férfi portréján át. Miközben e háttal álló figura alakjából Ady hangján szól az üzenet, a hideg, holdas vízzel szembeforduló alak láthatatlan arcból üzen, és azt mondják a saját sorsának háttal álló ember körül ezek a fagyott képek, hogy: „milyen csonka ma a hold”, és hogy „Most alszik a magyar a magyarban. / Minden nációnak van terve. / A magyar azt mondja, ha tönkrejut: / Így akartam.”

Tisztelt vendégek, ez az egész világkép és üzenetkomplexum a négy évszak körforgásának központi tengelyén és emberi érzékelésén áll. Kozmikus arányokba, egyetemes konstellációkba helyezi így a szívet, noha csak egyetlen táj, a miénk, szikrázik rajta, amelyen nincsenek hegyek, nincsenek óriási völgyek, nincsenek tengerek, és mégis tökéletes. Ott van benne a négy őselem: a víz, a föld, a levegő és a nap, s a fény által a tűz ezen a miniatűr föld-darabkán is, Nyíregyháza határában és Kerekes ezek tündéri játékainak megragadására vonultatja föl teljes festői apparátusát, hogy megszólaltassa őket.

És beszél is hozzá ez a maroknyi föld, ez a szívdobbanásnyi csend, mert ez a táj sohasem emberidegen. Ha van rajta ember, ha nincs, ez a táj az ember nagyobb esélyeit tükrözi, ez a táj otthonos, befogadó. Az emberi világ lett emberidegen, mondja ez a föld, nem pedig a Sóstó, nem a természet. És most már tudom, hogy annyi simogatás, ölelés, annyi magába ragadó szeretet van ebben a csöppnyi tóban és a körülötte mozgó sétányokon, a földben, a vízben és a fényben, amennyi egy egész életre elegendő biztatás.

De biztatják Kerekest mások is. A nagy művészek, a nagy elődök, az írók, a festők, a szobrászok, a zenészek, hogy erre, igen erre a csöpp tóra és környezetére mozdítsa rá az ecsetjét, mert ebben is ott van, benne van és — szemben a mi meghasonlottságunkkal — épen maradt az örökkévalóság. A küldetés hite, az ég és a föld, a természet, az Isten és az ember találkozása, akár a Sixtusi kápolna mennyezeti freskóján. És ha valaki mondjuk egész életében kockákat, dobozokat, vagy egymást sohase metsző fekete párhuzamosokat, emberi portrékat, avagy kutyákat, lovakat fest, miért ne érdemelne egy sorozatot, csupán egyetlen sorozatot egy életműben a Sóstó. Táj, ember és Isten benne így együtt: a mindenség portréi. A ma Magyarországán, ahol nagyon kell az ilyen, a nagyobb horizontokra néző tekintet a mikrovilágból, a perifériákról, a végekről.  A sorsok és a vonatok eltörött váltói, véget érő, égnek meredő sínjei helyén.
És biztatja a festőt Krúdy szeme is a Sóstó fái mögül, biztatja az élet csonka holdja alatt ballagó Adyé, a Párizs ember-sűrűs gigászi vadonjából a plen-air-be kitörő és ott megmámorosodott impresszionistáké, és mögöttük Caravaggio, vagy Bernini fegyelme, az emberi helyzet pontos definícióiban. És mind azt mondják: ne félj!

Biztassuk hát a festőt mi is! Merüljünk meg a Sóstó ide varázsolt gazdagságában, nézzük meg magunkat ezekben a falakra akasztott színes tükrökben, félúton az önarckép és a kozmosz között, egyszerre háttal és szemben önmagunkkal, míg átúszik ezen a termen is a rilkei felismerés: „du must dein Leben aendern: változtasd meg élted!”

S megfogalmazódik az a karácsonyi, igazi, adventi üzenet is, amit a festő a legérthetőbben közöl, kitekintve előbb az utcára, majd az országba, Európába, azután visszafordítva hozzánk és a falakra rakott Sóstó irányába a fejét, Nagy László verssorait suttogva:

               Mi dolgom volna még? A pocsolyát
               a lápot elkerülve eljutottam
               szemedig, nem, szemedbe értem el.
               Menekvés? Diadal? Már édesmindegy.
               Szemednek íriszében sík arany
               székecskén üldögélek. Nincs szavam.