Spanyolnátha művészeti folyóirat

Peter Semolič

(Amikor csak ketten...)

Az igazi arcára lenne szükséged végre, mondanád neki, talán mondtad is, kár, hogy nem emlékszel, nem érzed a szádban a mondás utóízét, bár történt már veled ilyen, előfordult, hogy nyomtalanul szóltál valakihez, hogy nem volt következménye egy beszélgetésnek.
De mintha válaszolt volna, ne haragudj, nem biztos, hogy értelek, jut eszedbe a mondata, és látod az arcát is, alig világítják a gyertyák, a lámpák lekapcsolva, némán, a háttérben halk zene szól, csak nem jut eszedbe, mi.
Az baj, drága, nagy baj, komorultál, szeretted volna tudni, milyen ő valójában, amikor csak ketten vagytok, közel s távol csak ketten, de ha nem akarod, nem kell, rémlik, rémlik, mintha.
Fel kell állnod, mert észrevétlenül szárazra ittad az üveget, ő, persze, alig kortyolgatott, van még egy vagy kettő a szekrény tetején, odasétálsz, leveszed az egyiket, kettő van, tényleg, kinyitod, belehúzol, még egyszer. Szóval azt kérdezed, haragszom-e, nézel rá sötéten, a száraz vörösbortól fekete a szemed, a gyertyák idáig el se világítanak, vajon mennyit láthat belőled, mennyire félhet attól, amit nem lát.
Törlést kérsz tréfásan a pincérlánytól, valahogy sikerült beleakadnod a kávédba, vagyis a csészébe, és kiborult, folyik, zubog az asztalon a hosszúkávé külön hideg tejjel, mindjárt eléri a nadrágodat, hátraugratsz székestül, telibe kapod a hozzád siető pincérlányt, a nyakadba esik, ajka az ajkadnál, egy pillanatig így maradtok.
És ha elmegyek veled, kérdezi akkor, talán megijedt, talán továbbra sem érti, de nem akar konfliktust, végül is mit veszíthet, mi baja lehet, hiszen épp azért akarod te is ezt az utat, hogy mielőtt valóban komolyan veszitek egymást, kiderüljön, ami kiderülendő, ám ahhoz az kellett volna, hogy ő is akarja, hogy őt is érdekelje, így nem, így olyan, mintha egy kisgyerekkel alkudoznál, ha igen, öt cukorka, ha nem, akkor egy, és az is csak holnap.
A pincérlány letörli az asztalt, te segítesz pakolni. Kérsz másik kávét, természetesen kifizeted, te voltál a hülye, a lány mosolyog, fekete haj, fekete mosoly, szép. Leülsz, eszedbe jut, hogy nem jut már eszedbe semmi, tompa vagy, jó ez a tompaság, szép, fekete tompaság.
Alkoholt kellene most innod, mint aznap este, lekapcsolni a villanyokat, két gyertyát az asztalra és két terítéket, akinek van kedve egy pohárral meginni veled, üljön a szemközti székre, kapnak öt percet, ötöt, hogy válaszoljanak és döntsenek, akarják-e az igazi arcukat, akarnak-e, öt perc alatt kell eldönteniük, persze, te bármikor felállhatsz vagy elküldhetsz, újabb üveget kérsz, és megint, újra, megint.
Nahát, nahát, kisütött a nap, ég a szemed, az egyetlen vendég vagy a kávézóban, mindig is az egyetlen vendég voltál, ez itt a te törzshelyed, a te kávézód, itt mindig van öt perc szabadságod, szabad öt perced. Kapod az új hosszúkávé külön hideg tejjelt, lehúzod, akár a pálinkát, a csészéd a padlóra dobod, nagy hanggal törik darabokra, a pincérlány.