Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fecske Csaba

Juharfák

hogy megnőttek a juharfák maguknak nőttek nem nekünk
de ők a mieink hát mégis csak nekünk nőttek itt a ház
előtt mely nem sokkal az ő születésük előtt épült
az emberiség javára egy átkosnak mondott kor áldott
gondoskodásának köszönhetően
napsütötte széldúlta lombjukat mely rejtekhelye mindenféle
zöldnek kutyaszar- és tengerszagú szélnek
mint lopott drága képet utaztatja szemem
boldogok mert mit se tudnak ők természetükből
adódóan rejtegetik a kérgük alatt nesztelenül
tovagyűrűző időt derült éjszakán megül rajtuk a hold e fáradtnak
látszó kobold nappal nyájas árnyékukban hűsöl
csontjait hiába rejtegetve E. néni aki életét már mások
helyett is kénytelen élni noha már a sajátjához is kevés
több idő mint élet hogy összezsugorodott számára a világ
eltemette sorban szeretteit megkopott férjét gyönyörű lányát
sors-tévesztette fiát aki az őszi falevelek zöldjét hiába kereste
sokdioptriás szemüvegében az Istennek ütközött
ő mármint E. néni mint vacsoramaradék maradt
a bélpoklos Moloch vérpecsétes asztalán magányos varjúként gubbaszt
a nyöszörgő fák alatt együtt sem találjuk az elgurult mosolyt
a köd szemfödele alatt a nyárra emlékeztető évszakot
fájdalma halkabb mint a gyertya lángja mely az ő kanócát
emészti szavanként tűnik el előlem
a szorgalmas évek nagy öltésekkel fércelik sorsát
a történelemhez melynek oda nem illő foltja ő
iszonyú hosszú minden éjszaka a nap óriás reflektorával kegyetlen
a reggel nem találja a helyét bennünk sem találja
kifosztják kolduló emlékei már csak rossz fogai maradtak
sajgó csontjai mintegy emlékeztetőül életére ó hogy irigyli ezeket a fákat
ahogy ég felé törnek uralva minden ágat
lombjuk rigók trambulinja ahonnét a levegő
langyos hullámaiba vetik magukat önfeledten

Séta

gyakorolod magad könnyű séta
a parkban árnyékot vetni
nem esik nehezedre
nyakszirted dőzsöl a délelőtt
világosában csillogó szemekkel
ebek bámulnak rád micsoda érték
a boldogság bölcs vagy és tudod
itt minden kételkednivaló a sétány
kavicsa csikorog talpad alatt
zöld a fű a lomb süt a nap de nem
minden nyár ami fénylik a füttyébe
bonyolódott rigó szívén végigfut a hideg
riadt szárnya beleakad
a levegő szemfödelébe

Szögligeti este

vézna poros utcákon botorkáló alkonyat
lustálkodó macska a ház előtt
bölcs filozófusként szemléli a világot
a fákról fürtökben csüng
az egykedvű félhomály
tej és széna illata tolakszik elő
valahonnét az udvar mélyéről
rozsdásodó hang elfelejtett időből a csöndben
vízszagú szélben mosakodnak a házfalak
berzenkedő lombok kései fáradt arcok
harmatcsepp alatt görnyed a fűszál
a csillagos eget cipeli

Hány élet

télen a szürke tavasszal a kék ég
több lehetnék-e ha még egyszer élnék

mondjátok ugye nem szemérmetlenség
a diszkrét vágy hogy véget ne érjek még

csak ami az enyém volt azt lopnám vissza
Empíria rút nő a véremet issza

ha visszaválthatnám az életemet
mint üres üveget mit kapnék érte

hány napot sorssal megtölthető évet
lehetőséget adva új reménynek

ki ad hiteles választ nekem neked
halálunkkor bennünk hány élet reked