Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tone Škrjanec

(semmit se keresek...)

semmit se keresek,
csak az ösvényen járok
a fűben.

A repülés tanulása

rengeteg kékség, rengeteg
majdnem csak kék
és mint az ég. fent semmi
és lent is, közte mi.
repülünk, valahogy
a köldök magasságában.

Történelem

az éjjel eső esett. nekem tetszett ez a sötét
és elhalkuló csevegése a világmindenségnek, aztán elaludtam.
s feltehetőleg álmodtam, valami ismeretlen
ízzel a számban ébredtem, talán
mindennapi megszokott dolgok estek meg velem,
csak másfajta sorrendbe helyezve,
arcokkal, testekkel és hangokkal, melyek már réges-rég
eltűntek bennem. mint az a tegnapi ananász.
micsoda illata volt és hogy könnyezett, a felvágott szalámi szelet is,
mely kitartóan szárad a tányéron, a történelem
része, mint a légy is, mely átreppent felette.

Kicsiny, kézzel írt

Fehér, de mégis másfajta mancsok.
Nemzetközi összeesküvés: kompakt,
nyúlékony nyálformában.
Emberek: ebéd után ujjaikat nem is nyaldossák,
mintha semmi szükség erre. Mintha
a konvenciók határán túl lenne. Akár a kéz
a testben. Igen, a kicsi préselt testek
ugyanannyi meleget bocsátanak ki. S bennük
sokkal több a hő. Az ég szétrepedt.
Az arcok egyformák
a kezek simák, lágyak
s mint selyem a csípőn, lecsúsznak.
Az eső örök. Rodosz — mondod.
Tudom, jóváhagyom, fejemben
folyton villámló gondolatok rajzanak.
Holt medvék, vak álmok,
nyulak kézközelben,
mint hűvös szellő süvítése.
Lyuk a legyintésben.

Általános megfontolások a létezésről

az utcák fényben állnak.
a nap egyenesen zuhan,
direkt a fák lombozatának,
úgy tűnik a nappal még
lágyabb, mint hajnalban.
szépen lassan helyet foglalok
a csendnek ebben a pillanatában.
közeleg az ősz.
szeptember.
pocsolyák az úton.
gyerekek iskolába.
ismét rengeteg bezárt ablak.
reggel egészen más csend.

(a szabadságról...)

a szabadság fennállt, azelőtt is létezett,
de inkább sápadt színekben.
az egyház tudta nélkül — az ember
ezt el se hinné. csak a fal emelkedett
még, oly magasan, fehéren és szilárdan.
és épp oly illatot ontott.
a csend lassan már annyira elviselhetetlenül kiabált,
hogy mindannyiunknak teljesen egyértelművé vált,
hogy az eső eleredt s a vihar
úgy őrjöngött, hogy rajtunk nem segíthettek
sem harisnyák, zoknik, esernyők.
enyhületet s menedéket csak a lágy erdei
mohák nyújthattak. a fák
királyságában feledtük az utcák lármáját.
könnyeink közé esőcseppek keveredtek.
ajkunk éles faháncsokat
érintett. toporzékoltunk,
mint a gyerekek. később a tűz körül
valódi játékokkal folytattuk,
vörös szikrák pattogtak az égre.
ismeretlen történeteket meséltünk
egymásnak s új színekkel, hangokkal, majd
illatokkal toldottuk meg őket. bokáink egymáshoz
értek, egymás szájából faltuk az áfonyát.