Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tone Škrjanec

Napok

Hajnalodik. Az utcán még csend, a lakás is zajtalan. Meglepődik, hogy milyen hangos így a padló ropogása, amikor kávéért megy a konyhába. Nem melegíti meg a lötyit, hidegen is szereti, egybensokhidegtejjel, nem akarja megtörni a csendet holmi mikrópittyegéssel. Kell neki most ez a csönd. S kell a kedvenc sarka is, a lépcsőfordulóban. Kezében a csészével ide telepszik, s hallgatja, ahogy a kicsi és a nagy egymást váltva szuszog. Szépen, egyenletesen, békésen. Minden nyugodt, csak az ő feje zsong. Furcsákat álmodik mostanság, szinte rémeket. Görcsösen próbálja elterelni figyelmét a mairól – a visszaálmodás oda mindig megviseli. Március van, mondja magának, március, itt a tavasz. A kicsi már féléves is elmúlt, s nagyban közelít a kilencedik kilójához. Március van, hetedike, Tamás napja, mondja magának. Erről eszébe jut – nem a csodálatos ismerős Tamások, s nem is az Angyali Doktor, ez az ő vétke, tudja, hanem egyik kedvenc Ady-novellájának Tamása. Tamás a piros kertben. Szereti ezt az írást. Előveszi a kötetet, amihez hazugsággal jutott — a könyvtárban kifizette inkább a könyv árát, mintha elvesztette volna, vállalta, hogy felelőtlen, megbízhatatlan jelzőkkel illessék, hogy az addig kedves könyvtáros hölgy eztán hozzá se szóljon, pedig sokat járt abba a könyvtárba még, de ettől a könyvtől nem tudott megválni. „Piros kertek leánya, én volt bűnöm. […] Csókolj. És csókolj újra. És ne emlékezz az elcsókolt csókokra. Csókolj, s ne emlékezz, hogy szomorú voltál valaha. Pirosak a piros kertek, s Tamásnak Azuba az ő mindene […] Csókold ki belőlem a szomorúságot.” — olvassa, s arra vágyik, hogy belőle is kicsókolja a nagy ezt a végtelen fáradtságot, görcsöt és szomorkát.
Nem is hetedike van, jut eszébe, hiszen ez már más nap – öt felé jár. Nyolcadika van. Nőnap. A történelemtanárnő vörös lobonca rémlik fel előtte, ahogy magyarázza a mozgalmi eredetet, hogy valamikor a tizenkilencedik század közepe táján a női egyenjogúság jegyében indult a mai kedveskedő, virág- és csokiajándékozós ünnep. A nőség ünnepe. Mindenről idézetek jutnak eszébe. Most is, a nőkről. Heine és Lord Byron kergeti egymást a fejében – „Az asszonyoknak igenis van karakterük, sőt, minden nap másik.”; „A férfi élete és szerelme kettő, a nőnek élni és szeretni egy.” — szép is így a hajnal. Saját nőségére gondol, a sáljaira, a nyakláncaira, a mosogatástól és áztatástól egyre durvább kezeire, a szavaira a levelekben is, a mai ebédre, a mindig rá váró vállgödörre, az ölelő két karra, a teli szájjal mosolygó arcocskára. A zavarra, amit érez. A bizonytalanságra, hogy képes lesz-e megfelelni, összeegyeztetni, jól osztani. Hogy mindenkinek adjon annyit, amennyit kér, akar. S hogy maradjon is valami — magának, magából. Ül a kedvenchelyen, a feketéje kihűlt, akárcsak a lába. A „nőnek lenni nehéz” szépközhely is eszébe jut. De mielőtt végképp elmerülne abban a határtalan melankóliában, ami csak nőt vehet körül, a humora győz, s a következőképp oldja fel magában az elcsépeltséget: nőnek lenni nehéz, és a magas sarkú cipő, a gyöngyházfényű és a csillámos körömlakk feltalálása óta költséges is. Mosolyog ezen, s elhatározza, hogy a mai pásztortarhonyához kedvencrózsaszínre festi a körmeit. Idáig jut gondolatban, amikor a kicsi mozgolódni kezd – hallja, hogy nyújtózik, s látja maga előtt, ahogy a két ökölbe szorított kezecske a fejecske fölé lendül, s a lábujjacskák szanaszét állnak. Elkezdődött az ő nő napja.