Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lucija Stupica

Önarckép

Az eget s a csillagokat szemléled,
az egymástól elkülönült fényéveket,
és még mindig azt állítod, hogy éppen most
láttál egy hulló csillagot és éppen most
eshetett volna le, pontosan melléd,
mint egy jelentéktelen hír megemlítése
a megszámlálhatatlan bevásárlókocsik helyén.

Kitörölted a neved. Egy pillanatra becsuktad a szemed,
miközben a távoli idő fényesen valahová
a hegy mögé esett. Megfeledkeztél
a kiről és a holról és mi mindenről,
a születési anyakönyvedről, a személyidről, mindenről,
ami ezek után jött, minden iratról, a másolatokról és válaszlevelekről.
Közel voltál. A naphoz, a ködhöz s az éjhez.
Szívveréseddel s testeddel közel.
Oly idők jártak, amikor, mint gyerekek faltuk a
nyarat, mint könnyeket a meg nem valósult vágyak miatt.
Később a szél megpakolta a nyarakat és a teleket,
a szél, mintha tudta volna, hogy a szíven
átfújhat és lehűtheti, vagy megnyithatja azt.

És most lehunyod szemed, hogy szárnyakról álmodozz.
Kirajzolódik lassan arcképed. Ha majd kész lesz,
megállapítod, hogy hiányzik valami. Ha majd kész lesz,
valaki majd megállapítja, hogy hiányzik valami.

Vándor

Tenger, gondoltam. És hajók, melyek még mindig
a tengeren siklanak.
E. M. Remarque: Éjszaka Lisszabonban

Megérkezel a helyre, ahol a partok
peremét a tenger habja lágyítja, mit tegnap
kettéhasított a Nap,
mely eltitkolta minden hazugságodat.

Gyerünk, hantold el emlékeidet a szabad éjbe
és ajkaidat a part porába, add oda és vedd el a csendet,
vidd el, bárhová mész (ha egyáltalán tudod, merre),
amerre azok az ígéretbéli, kötelező utak visznek.
Add oda a villanást és vedd el, úgy add, mint
egy lámpást és vedd el, mint az éjjelt.

S a betegségért, mit a sziget oltott beléd,
nem jár fizetség,
csak a fanyar íz elviselése
és az ámítással teli visszatérítés.
Tenger, gondolod. És hajók...

Országút

Esős napra ébredek és ebéd utánra
már leszáll az alkony. Hó nélkül olyan a tél, mint
világosság nélkül a nappal. Apám újra meg újra
elmondja, hogy az úton legyek óvatos.
Közben a nemrég lemosott autómat már eső koszolja.
Aztán parádézunk, vezetők az autóikkal,
mint Hannibál elefántjai az Alpok csúcsain át,
változásokat remélve a magány
fagyos útján. Készen arra, hogy egy pontért
otthagyjanak egy másikat, napközben szemeiket meresztgessék
vagy elrejtsék a becsavart zászlókat, az autó
hátsó ülésére, hogy egyszer majd arcuk előtt
lobogtathassák saját győzelmük dicsőségére.
Csak néhányuk jár sikerrel. Már az is, amit kimondunk,
csak félmegoldás. Ezért többnyire hallgatag
sofőrökre lelsz, amint hipnotizáltan meresztgetik
az imaginárius álom világába szemeiket.