Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lucija Stupica

(A mozgólépcső viaszbábui...)

Fiatal, pályakezdő írónak képzeled magad, aki ül a kedvenc kávézójában, ízlelgeti a hosszúkávé külön hideg tejjelét, előtte papír és ceruza, az ihlete megérkezik, belevág, úgy kezdi, hogy a mozgólépcső viaszbábjai a peronra érkezvén megkönnyebbülten fröccsennek mindenfelé, és élvezik, hogy a föld alatt nem hat annyira a kánikula, hm, folytatod-folytatja, egy önéletrajzi ihletésű későkamasz fiú utazik a metrón, áll a kocsi egyik végében, éppen utálja a világot, az embereket, leginkább magát, ahogy az egy későkamaszhoz illhet, véletlenül(?) mégis felnéz, a kocsi másik végében álló lánnyal összekapcsolódik a tekintete, nem tud szabadulni, elveszti maga felett az uralmat, elindul felé, a lány ledobja a ruháit, a fiú is, a kocsi közepén eggyéválnak, a többi utas a döbbenettől meg se mozdul, aztán a következő megállónál mégis kiürül a kocsi, de nemsokára újra megtelik, amikor a lány és a fiú ismét a két végében állnak, a lehető legtávolabb egymástól, nem keresik egymás tekintetét, vajon mi történhetett pontosan, mosolyogsz, csendben nevetsz, kortyolsz egy nagyot a hosszúkávé külön hideg tejjeledből.

Idős, pályavégző írónak képzeled magad, aki ül a törzshelyén a törzsasztalánál, issza a hosszúkávé külön hideg tejjelét, előtte papír és ceruza, az ihlete mindig vele van, csak elő kell vennie, mint most, igaz, módjával, már írja is, hogy egy fehér csuhás, szakállas középkorú férfi és három egészen feketébe öltözött, de jellegtelen alak száll le a villamosról egy koranyári délután, hm, a három fekete a megálló mögött lévő tér közepén elkapja a fehéret, üti és rugdossa, a fehér szakállas középkorú a földre zuhan, és a hit, a remény és a szeretet erejéről és igazságáról suttog, az arrajárók, a kutyasétáltatók köréjük gyűlnek, legalább egyszer ütnek vagy rúgnak, mindannyian köpnek, a fű és a fák is vértől vöröslenek, aztán egyszer csak varázsütésre abbahagyják, odahagyják a férfit, mosolyogsz, csendben kacagsz, kortyolsz egy nagyot a hosszúkávé külön hideg tejjeledből.

Nem képzeled magad semminek, vagy éppen annak, ugye, ülsz a kedvenc kávézódban, a törzshelyeden, persze, nézelődsz, bele-belelapozol a polcon lévő könyvekbe, harmincéves szakácskönyv, húszéves lányregény, ötéves sci-fi, kortyolsz nagyokat a hosszúkávé külön hideg tejjeledből, ami végül elfogy, fizetsz, az utcára lépsz, fiatal és idős férfiakat látsz, fiatal és idős nőket, gyerekeket, akik, ha tehetnék, mind melletted ülnének, és kérnének a hosszúkávé külön hideg tejjeledből.