Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kalász István

[Code] off [code]

I.

Ott ül az az ember, morog, lehunyja a szemét, izzad és vár. Várja, hogy megszólaljon a telefon előtte az asztalon, és valaki, egy tüdőrákos nő, egy fogatlan, alkoholista vénember, egy asztmás vénasszony felhívja abban a tévéstúdióban. És azt mondja a telefonáló, ó, uram, halló, én vagyok a vonalban?
Én?
Igen, fáj a hasam, a belem görcsöl, hajnalban nem kapok levegőt, elhagyott a férjem, a fiam kitett a konyhába, itt alszom a kövön, igen, uram, a fiataloknak kell a szoba… Szóval ott ül a kövér ember és vár. Várja, hogy telefonáljon valaki. És ő gyógyíthasson. Én meg nézem a gyógyászt, és bort iszom közben. És izzadok. Én is izzadok, mert rossz, olcsó bort vedelek literszámra, és az izzadó homlokát figyelem a kövérnek. És néha azt mondom neki, büdös disznó, dögölnél már meg végre. De őt nem zavarom a tévéstúdióban, ő nem hallhatja az én bekiabálásomat. Telefonálni meg már nem tudok neki, a telefont kikapcsolták egy hete. Igen, a bekiabálós demokrácia pénzbe kerül. A telefonszámlát nem fizettem persze, elvágtak a világtól, így csak nézem a tévét, és közben a középkorra gondolok. A gót templomokra. A hegyek tetején a kolostorokra. A kerengőkre. A mozdulatlanságra. Arra, hogy szép lehetett mindez. Hogy akkor Isten köré építették a falakat. Mi meg nem építünk semmit, ha meg mégis mindig a középpont felé törekszünk. És aztán Juditra gondolok, igen, szimultán élek éppen a gondolataimmal, és két napja fel sem keltem szinte a kanapéról. Vagyis? Élek. Vagyis: vagyok. És nyomorult benyomást teszek magamra abban a pillanatban, ha kikapcsolom a tévét, és önmagamat látom a képernyőn. Miért? Mert így lehet élni, de nem érdemes.

Film megy megint, a képernyőn Chuck Norris üt övcsattal, ököllel, a nyeszlett vietnámi katona elesik, üvöltés, lövés, füst, vér spriccel, klikk, elkapcsolok, egy férfi beszél, nyakkendő, kék ing, a férfi hadonászik, nevetés, klikk, zöld erdő a képernyőn, Schumann szól, lassú svenk. Én meg nézem az erdőt. A képernyő keretében. Igen-igen, tudom, hogy az erdők rohadnak a városok körül, hogy ritkulnak a lombok, sárgulnak a levelek. A savas eső, az eldobált műanyag, a kadmium elem, a savas akkumulátor, mindez megöli a gilisztákat odalent, persze, tudom én ezt, előttem ott az erdő a tévében, klikk, mégis elkapcsolok. Az ember nem tud egész nap sajnálkozni. Az nem megy. A huszonhármas csatornán nincs adás, a képernyő sötét, így csak magamat látom. Megint. Ott ülök a kanapén. Koszosan. Kócosan. Borostásan. Csapzottan. Tíz másodpercig nézem magamat. Ilyen vagyok én? Na, ezen jobb nem gondolkodni, így klikk; a távirányító az egyetlen pisztoly, az OFF gomb maga a killover ágyú, és Chuck Norris megint, fut az ösvényen, klikk, zene üvölt, rap, fekete férfiak hadonásznak egyformán, klikk.

Nem szeretnék szívrohamban meghalni, nem akarom, hogy úgy találjanak rám a kanapén, hogy közben mondjuk pornó, vagy egy zenei adó, a Viva vagy DeLuxeMusic fut a tévében, mert mit hisznek majd rólam? Hogy ilyeneket nézek? Bejönnek majd a szobába, és miközben a szomszédok, a rendőrök a hullaszállítóra várnak, egy kicsit belenéznek a felduzzadt arcomba, igen, röhögnek majd rajtam, de utána a mentősök is nézik majd a tévét. Tudom, sznob vagyok, de mekkora, ezt Judit tudta rólam. Vagyis? Meg kell értenem a világot, ez az aktuális terv, néhány napom van rá, ennyit időt kaptam körülbelül. És beszélnem kell Judittal, le kell ülnöm elé, fognom kell a kezét, és el kell mondanom, hogy nem értem, miért nem voltam a megfelelő partner. Miért nevezett vesztesnek? Losernek? És őrültnek? Na, ekkor felnyög ő.
Kimegyek a fürdőszobába, megnézem, mit nyög ez az alak itt nekem. Ez a Péter. Felkapcsolom a villanyt, Péter hunyorog rám, valamit motyog arról, hogy szomjas, meg fázik, meg menjek végre az anyámba, erre lekapcsolom a fényt, kimegyek. Nevetni szeretnék, mondom az előszobában úgy, hogy ő hallja odabent a kádban. Egyre csak nevetni. Aztán ülök megint a kanapén, és megint jön a klikk, és ekkor egy nő mondja az adón, hogy az esti show betegség miatt elmarad, és helyette valami mást adnak, na, klikk akkor.

Este van, még mindig ülök a kanapén, a hely, az idő, a cselekvés egysége adott, de csak a tévé megy, a médium halad, és megint ez a túlsúlyos gyógyász izzad a lámpák fényétől, és pénzt akar. És ekkor egy elmosódott lélek egy bérház savanykás gyomrából jelentkezik. És ez a lélek egy nénike hangján szólal meg, és a gyomorgörcséről beszél. A szakállas meg bólogat a stúdióban, morog, lehunyja a szemét, gyógyít. Küldi az erőt a néninek, teleportálja a powert, ó, igen, ez a szétizzadt ember pénzt kap minden emelt díjas hívásért, én meg ülök, mellettem német chips, bolgár vörös bor, román ásványvíz, a globális multinacionalitás az asztalon, és nézem ezt az embert azon a tévéadón. A Kárpát-medencében vagyok, Pesten, a belvárosban, egy öreg házban, a harmadik emeleten. Munka nélkül. Pénz nélkül. Jövő nélkül ülök itt. Tele dühvel, miközben ez az alak morog a stúdióban, és teleportálja az erőt a nénike bérházába. Én meg arra gondolok, hogy a nénike ül a pokróccal letakart kanapén, és érzi a meleget a hasában. Elkapcsolok az adóról, mert az jut eszembe, hátha a dagadt gyógyász és nénike között lakom légvonalban, és akkor nekem is kijut a kitudjamilyen erőből. És erős, és érzéketlen leszek tőle. Mint ez a Péter. Aztán arra is gondolok, holnap mégis felhívom Juditot. De most még nem tehetem meg, most egy másik adóra kell kapcsolnom. Miért? Mert meg kell értenem a világot. Mert Judit azt mondta, hogy nem értem. Ezt a világot. Mert Judit már csak ilyen. Kijelenti, hogy nem értem a szabályokat, nem értem a rendszert. És ezért hagyott el. Csalt meg. Ezzel a szemét alakkal itt. A kádban. Klikk.

De klikk a távirányítón, és máris odébb vagyok egy kontinenssel, New York, lakás, kopott kanapé, két férfi beszélget, az egyik, a kövérebbik nem akarja elvenni a nőjét feleségül, a másik, a legjobb barátja kiröhögi, igen, a barát röhög a félelmén. Kezdj el dohányozni, mondja, Mary utálja a cigarettát, undorodni fog tőled, a büdös a testedtől, a szád is kloáka lesz, és akkor nem kell elvenned — és röhög tovább. Ó, igen, mondom, erre bort iszom, rágyújtok, felteszem az asztalra a lábam, és megint Juditra gondolok. Arra, hogy még két hónapja itt ült a kanapén.
Mellettem esténként.
És bort ittunk.
És nem néztünk tévét.
És nem dohányoztam.
És átöleltem.
És beszélgettünk.
A jövőről.
Majd állása lett. Végre! A tévénél. És Judit ült egy légkondicionált irodában, pénzt keresett a tévéstúdióban. Kezdetben reklámidőt sózott a cégek nyakába, aztán beépült maga is a saját cégébe, afféle kreatív lett, és írnia kellett, vicceket gondolt ki a műsorvezetőnek. A nagy showmasternek. A Péternek. Bizony és igen, Juditkám, az írásaid jók voltak, de te többet akartál, bevitted az én vicceimet, eladtad az én gondolataimat, véleményemet, istenem, eladtál engem. Engem. Üvöltöm. Most és itt. A kanapén egyedül.
Igaz, hogy többet akarnak a nők, ordítok ki a fürdőszobába, ugye?
Ugye Judit mindig többet akart!
Igaz?
Autót!
Lakást Ibizán!
Erkéllyel, tengerre néző ablakokkal!
Olyat, amilyen nektek van, ti faszok.
Péter, van lakásod Ibizán? Vagy Mallorcán medencéd?
Vagy Marokkóban valamiféle házad koszos, alázatos helyi szolgákkal?
Péter, miért nem gondolsz másokra, ha ülsz a terepjáródban?
Miért nincs benned alázat? Mert azzal manapság semmire sem jutsz?
És ekkor előveszem a szekrényből a kamerát, mert én is hozzá szeretném tenni ehhez a világhoz a magam képeit. Mint mindenki. Én is akarok lenni valaki. Közben klikk a távirányítón, új adó, bokszolnak. Ez jó, ez jó, mert Judit élete is olyan lett, mint a boksz, leülök hát egy kicsit, mielőtt kimegyek hozzá. A fürdőszobába. Aztán klikk. Igaz, hogy a zene jobb, mint bármi? Így ordítok, és indulok ki a szobából, mert inkább zenét hallgattam volna. Ő persze nem szól. Igaz, nem is tud. Végre hallgatnia kell a szemétládának. És akkor bemegyek hozzá, bekapcsolom a kamerát, és filmezni kezdem, ahogyan ott ül a kádban. Ő. Leveszem a szájáról a kötést, ő azt mondja, hogy rohadék vagyok, és hogy Judit társat akart, végre gyereket, családot, és hogy semmit sem értek. Ekkor megütöm, és a fürdőszobai homályban zoomolok, és eszembe jut, hogy, miután Judit elment ahhoz a tévéadóhoz dolgozni, sminkelte magát, angol kifejezéseket kezdett használni és miniszoknyát vett fel. Cool volt minden. És so easy. Igen, és Judit úgy nézett ki, mint egy amerikai sorozat titkárnője. De bejött neki, karriert csinált, a shownak írt szövegekben szidta a békét, nőként a nőket gyalázta, a csipkés bugyit gúnyolta, a vasutasokat, a vaginát, a postásokat, a politikusokat, a szakszervezetet, kigúnyolta a vidékieket, pedig ő is faluról származott…, és Judit apja vasutas volt. Az övcsaton alul ment rájuk, harapott, nem kímélt senkit. De az emberek imádták.

Te, a nagy Péter, a speaker-bemondó álltál este a stúdióban! A fehér fényben, az olasz béröltönyödben, a szponzorált nyakkendődben feszítettél az ország előtt, és egyre nyomtad Judit szövegét. Te szemét, voltaképpen az én szövegemet nyomtad, ja, csak úgy fröcsögött belőled a gonoszság. Azaz: a gonoszságom, és az emberek nevettek. Én meg? Én itthon ültem, néztem a tévét, ittam a bort, hallgattam a saját vicceimet, figyeltem az ellopott gondolataimat, és igyekeztem felfedezni valami szépséget abban, amit Judit leírt a régi beszélgetéseinkből a konyhában, majd átmásolta, bevitte ennek az embernek, de nem tudtam. Ez volnék én? Igen, mondta Judit akkor komolyan, így beszélsz te.

Hajnal megint, eltelt egy nap, de a kamera sötét képet mutat. Egy arc azért kivehető a kád peremén. A sötét folt ott? Az a szája, a véresre vert szája. Az, amit végre bevertem, betömtem. Egy fog is hever a kövön. Végre kint van a méregfoga is, aha. Aztán lehúzom a kamerát a tévéről, és nézem tovább a tévéadást, klikk, pornó, azaz a nagy semmi megy a tévében, a pornó semmi. Nézik a pornót nők is, hallottam Judittól, igen, a szerkesztőségi lányok nézik a pasijukkal, mesélte és vigyorgott, mi is nézhetnénk egyszer, mondta és vigyorgott, de erre én csak fintorogtam, és azt mondtam, a pornó az olyan semmi, amit a másik nemmel nem szabad közösen nézni. Nővel tehát soha, mert az ilyesmi szégyen. Hülye vagy, mondta Judit, és prűd is vagy. Ó, igen, nagyon hülye a pasid, mondták neki többek a stúdióban. És a Péter is mondta. Te is mondtad, igaz Péter? Így mesélte Judit, hogy ezt mondtad az adás előtt, és hogy álszent vagyok biztosan, mert nézem én is a pornót éjjel, csak letagadom. Hát ez igaz, néha-néha nézem. És letagadom. De aki hazudik, annak még lehet és van valamiféle tartása nem? A hazugság az utolsó menedék olykor, nem? Drága Péter, a mi kis világunkat amúgy hogyan lehetne elviselni, megérteni? Péter, a legrosszabb az volt, hogy rádöbbentem, milyen gonosz ember vagyok, érted? Kimondtad azt, amit én csak elsuttogtam itthon a nőmnek, és ez rettenetes volt. És tudod, Judit nagyon jól csinálta, ha letérdelt elém. A személyes pornónkat, drága Péter.

A képernyőn a régen halott John Wayne pisztolyt ránt, lelő egy férfit, később megölel egy nőt. Később Judit telefonál. Tudni akarja, hogy vagyok? Tudni akarja, mit csinálok estefelé? Tudni akarja, gondolok-e néha rá? Tudni akarja, hogy tudom-e, tegnap este Péter show-ja nem ment a tévében? Igen, mondom, tudom. De mi történt? Elfogyott a szöveg? Ó, nem, mondja Judit, Péter eltűnt. A telefont nem veszi fel, és ebből balhéja lesz az adónál. Egyszer már csinált ilyet, akkor elnézték neki, de most elegük van. Szerintem, megint lezuhant, hadarja. Nem értem, mondom kedvesen, mit csinált ez a Péter? Hááát, Judit kicsit bizonytalanul válaszol, koksz, de nem mondtam semmit, érted? Volt már ilyen nála. Ajaj. Hallgatunk. Ez azért őrület, mondom neki, hogy éppen egy olyan filmet nézek, amelyben egy halott ember öl meg egy másikat, aki szintén régen halott már, nem? Judit hallgat, aha, mondja végül és leteszi a kagylót.

Még péntek. 12:23, Oh Mensch!
Oh Mensch! Gieb Acht!
Was spricht die tiefe Mitternacht?
Ich schlief, ich schlief -,
Aus tiefem Traum bin ich erwacht:
Die Welt ist tief,
Und tiefer als der Tag gedacht.
Tief ist ihr Weh -,
Lust - tiefer noch als Herzeleid:
Weh spricht: Vergeh! 
Doch alle Lust will Ewigkeit -,
- will tiefe, tiefe Ewigkeit!

Szép vers, nem? Nietzsche írta. A mélységes fájdalomról szól, szerintem. Figyelj Péter, miközben aludtál, a mobiltelefonod egyre csak zörgött, a szerkesztőség, a főnöknőd, a Zsuzsa hívott, meg a szerkesztőség megint. A gyártásvezetőd is aggódik, szerintem. Jött sms is. És Judit is hívott kétszer. Persze, nem vettem fel, ne izgulj, és végül kikapcsoltam a telefont. Jobb ez így, mégiscsak itt fekszel a kádamban, és ebben az állapotban nem tudsz jól társalogni. Tudod, az én telefonom szinte soha nem szól, engem csak a Judit hívott. Vagy azok a hülye reklámos emberek. Tudod, hogy erre fizess be, meg ezt nyerted, meg egy termékbemutatóra hívnak. Vacsorával. Téged nem szoktak ilyesmiért hívogatni telefonon? Nem? Ez hogyan lehet? Egyszer egy ilyen reklámos nőnek azt mondtam, ha nem zavarja, hogy közben hátulról dugom a legjobb barátom feleségét, akkor csak folytassa bátran a szöveget, mert azért érdekel, mit is nyertem? Na, nem foglak megölni, ne félj. Vagy mégis? Ha megöllek, akkor azért teszem, mert büdös lettél. Haha. Büdös vagy és elől bizony már hiányzik egy fogad, igen-igen, ronda lettél. Te nulla és vélemény-multiplikátor most ronda vagy. Ja, hogy nem érted ebben a mondatban a viccet? Nem baj. Születés és halál. A büdös középkor? A templomok fala? A végzet? Látom a szemeden, bolondnak tartasz. Nem hiszel a sorsban, mi? Aki sikeres, az soha nem hisz a sorsban, az mindig csak magában hisz. De most ideje, hogy hinni kezdj, te szemét.
Szomjas vagy? Éhes?
Ugye-ugye, az éhség, ezt is elmondtad egyszer a nézőknek, ösztönöző lehet. Emlékszel? Ez a gondolat is tőlem van.
Tudod, jó veled beszélgetni, Judit mondta, pszichológia szakon végeztél, és tudod, mi is az id, meg az ego, meg a szuperego. Na, és én milyen vagyok, szerinted? Milyen a lelkem? Nevetsz? Ezt így nem lehet, gondolod most? Hmm, azt persze nem tudod, hogy halhatatlanok vagyunk ott, ahol élünk. Mert hát nem tudjuk bebizonyítani, hogy van élet a halál után, de azt sem tudjuk, bizonyítani, hogy nincsen. Ugyebár. De a fájdalommal hogy is állunk? Annak létét bizonyíthatom neked azonnal. Tessék? Félsz? Hogy megint megütlek? Na ugye, te szemét, azért csak működik benned az ösztön! És tudod, annyi hülyeséget meséltél el estéről estére a tévében, hogy most én mondok el neked egyet, jó? Mondjuk a fájdalomról? Mondjuk azt, hogy minden ellenállás még több fájdalmat okoz. Mondjuk azt, hogy nincs végső megoldás? Éhes vagy? Jó, adok enni. De csak egy keveset. Kövérek vagyunk. Diétázni kellene. Emlékszel, ahogyan a kövéreken mulattál? Na, azt is én mondtam, a kövérek gúnyolása. Szóval, nem tudom, mi legyen veled, barátom.

Judit fel akar jönni hozzám. Este van, későre jár, és Judit unatkozik, mivel semmi dolga sincsen, nem kell szöveget írnia, nem kell kávét főznie, nem kell röhögnie a hülye irodai dumákon, mert Péter eltűnt ugyebár a büdös semmiben, így nincs, aki törődne vele, nincs aki hajszolná őt, és a tévéadó vezetése, a szoláriumtól barnított, öltönyös csorda meg tanácstalan. Persze kicsit kiabáltak egymással az értekezleten, kicsit verték az asztalt, hogy ki a felelős ezért, ki vette fel ezt a link Pétert, de aztán úgy döntöttek, várnak még, mert reménykednek, hátha és mégis valami csoda történik. És én megvédtem Pétert, hadarja Judit a telefonba, azt mondtam nekik, a Péter megérdemli, hogy várjanak rá. Mert jó dumája van. Haha. És a rendőrség semmit sem tud. Vagyis holnap megint filmet adunk le a show helyett, valami horrort (itt nevetek) vetítünk, folytatja Judit a telefonba. Na, felmenjek hozzád, kérdezi. Nevetek tovább, és azt mondom, hogy emberrablásos horrort kellene vetíteniük, olyat for example, hogy a magányos hős bezárja az áldozatát a pincébe, és ott kínozza. Üti-veri. Vasalóval süti. Megvakítja, mondjuk. eltöri az ujját. Kiveri a fogát. Amúgy a fürdőszobám nem használható, mondom neki kedvesen, kis baj van káddal. Judit nevet, nem dugni akarok, beszélgetni, mondja. Ja, és képzeld, a telefontársaság azt mondja, hogy a városban, a pályaudvar környékén volt utoljára bekapcsolva Péter mobiltelefonja. Hmm, mondom, erre én, és leteszem erre a kagylót.

Péter, nem kéne kikapcsolni ezt az egészet? Nem kellene lekapcsolni az összes tévéadót? Miért? Azért, hogy visszatérjünk a nyelvhez. És így a cselekvéshez is, hát nem érted? Persze, tudom, azt akarod mondani, hogy kommunikálni nemcsak a nyelvvel lehet. De te azt sem érted, hogy elveszitek, mondjuk tőlem és tőlünk a nyelvet? Az én médiumomat? És hogy megváltoztatjátok az érzelmeimet is ez által? Media vita in morte sumus, és ne aludj, Péter! Ja, hogy csak elájultál? Ez nem jó, tessék figyelni. Jól van, kikapcsolom a kamerát. Persze, úgy lett volna a legjobb, ha te is kikapcsoltad volna a kamerátokat. Hogy inkább Juditot kellene kínoznom? De miért? Gyáva vagy, Péter. Ezért most büntetést érdemelsz. Tudod, tele van a polc remek…, izé, dvd-vel, amerikai filmekkel, mondjuk-mondjuk, melyik filmből is idézzek neked? Melyik horrort másoljam le veled? Mégis sütögesselek vasalóval? Vágjak le rólad valamit? A füledet? Az egyik ujjadat? Az orrodat? Haha. Félsz, Péter? Helyes, hiszen az élet olykor idézet, igaz? És a tapasztalat a megértett érzékelés, igaz? Tudod, neked van stílusod, ha mikrofont kapsz a kezedbe, de én azt a stílust teljesen szarnak találtam. Miért? Mert a munkát összekevered a foglalkozással, szarházi. Sic et non? Aztán miért kellett abban a pletykalapban Juditról mesélned? Hmm? Na, erről majd még beszélünk. Meg arról a dumádról is, amit megint csak tőlem kaptál, hogy a sekélyesben nem lehet elsüllyedni.

Este, News egy angol csatornán. A viharban felborult egy indiai tartályhajó, olaj ömlött ki, az angol partoknak annyi, sirályok, halak, pusztulnak el, Hollywoodban egy szőke színésznő tökrészegen vezetett..., én meg a kád szélén ülök. Tele szeretettel. És beszélek. Péter, drága barátom, te valóban drogoztál? Ő morog a kádban, vicsorog a kötelek alatt, igen, ő sem élt ártatlan életet, voltaképpen jó fej ő is. Tehát engedjem el, mert olyan ő is, mint én. Akarja itt nekem jelezni ezt, ugyebár. A sorsközösség összeköt, mondom neki. Erre bólint. Hiszel a halál utáni életben, kérdezem, és ő bólint. Iparkodva. Fél, látom rajta. Nevetek, hagyom a fenébe, nem kedvelem, ha ilyen simulékony valaki.
Később Péter tévéadóján közlik, eltűnt az ismert médiaszemélyiség, aki tud valamit, telefonáljon, Péter szülei aggódnak; egy kövér nő egy lépcsőházban sír a kamera előtt. Ugyebár.

Éjfél után csöngetnek, Judit áll az utcán, a házkapu előtt, fel akar jönni. Engedj be, baby, kiabálja. Hallom a hangján, részeg. Mi a fenét akarsz, kérdezem a kaputelefonba. Aludni melletted, kiabálja, csöndben lenni, mert annyira elegem van már. Ezek a szemetek az adónál, istenem…, ki fognak nyírni, mindenben igazad volt, hallgatnom kellett volna rád. Tudod, a korpa meg a disznók, emlékszel még, mit magyaráztál? Hát igen, most éppen nyakig vagyok a szarban, és olyan magányos is vagyok, drága, engedj be. Arra gondolok, ez valami csapda, és Judit oldalán rohamrendőrök állnak sisakban, maszkban, könnygázgránáttal, géppisztollyal, elektromos sokkolóval, odébb mentő, az unott orvos, a sarok mögött rohamkocsi, a szomszédos tetőn mesterlövészek hasalnak, igen, így akarnak kicsalni a lakásból. Nevetek, és nem engedem be. Megint csönget, aztán hallom, valaki beszél hozzá, majd Judit felsikít. Kiabálok, nyomom a beszélő gombját, de lentről csak az éjszakai forgalom zaja hallatszik. Aztán mégis lemegyek a kapuig, óvatosan kilesek, de senki, az utca üres.

Ejnye, Péter, Péter, hová mész? Hát nem jó itt neked? Péter az előszobában hason fekszik, odáig vonszolta magát, míg lent voltam a kapunál. Most meg mozdulatlanul reszket saját tócsájában. És vinnyog. Te kis hősöm, rúgok bele gyöngéden, szökni akarsz? Nahát, ez szép. És bátor. Tudtad, hogy a háborús fogolynak joga van a szökéshez? Ugye, ez milyen szép dolog? Péter, tudod, most sajnállak, guggolok le hozzá, úgy érzem, el kellene engednem téged. Lassan ki kellene oldanom a kötéseidet, a sebedet fertőtlenítenem kellene, és meg kellene kínálnom egy konyakkal. Meg enned is kellene már, nem? A baj csak az, hogy ti gyakran a szánalmat használtátok fel a nézők megnyerésére. Igaz? Ezért nem bízom benned, és minden tetted mögött titkos szándékot érzek. A trójai faló a történelem legrondább csele, nem? A trójaiak a jóban hittek, és nem borzalmas dolog ezzel visszaélni? És voltaképpen ti is ezt teszitek velünk, nem gondolod? A gonosz ajándék vagy te, igaz? Na jól van, akkor most kidobom a tévét, hogy fájjon nekem is valami, azért, hogy elmúljon ez az érzelmes gyengeség. Mit szólsz? Ja, hogy be van kötve a szád?
És ekkor átlépek rajta, kinyitom az ablakot, megfogom a hatalmas készüléket, átcipelem a szobán, és nagy lendülettel kidobom az utcára. Puffanás, és ennyi. Péter röhög a padlón, és ez tetszik, hogy van humora. Így hát nem rugdalom össze, pedig jólesne. Egy kicsit a gyomrát, egy kicsit a fejét rugdalnám. De nem. Péter, Péter, tetszett, hogy kidobtam a tévét? Igen? Jól van, bár de a helyedben most kezdenék félni igazán, hiszen mostantól nem az adást nézem, hanem gondolkodni fogok. Min? A sorson. A tiéden is, bizony. Azon, hogy kitakaríthatnád ezt a disznóólat. Mondjuk, porszívózhatnál egy kicsit.

Persze két órával később előveszem a hordozható tévémet, leteszem a konyhában a hokedlire, és azt nézem. Este az adón bemondják, hogy Pétert elrabolták, az emberrabló váltságíjat követel, a rendőrség nyomoz teljes erővel, ó, így van ez, most megrendültünk. Alaposan rendültünk bele ebbe a gonosz világba, mert egy ismert embert elraboltak, az esti bulvárműsor csak erről szól, meg arról, hogy nem tudnak, nem tudunk semmit, és ezt is kihasználja az adó, mert ígérik, hogy rögtön jelentik, ha új információt kapnak a rendőrségtől. Később megint bemondják, ismétlik, hogy Pétert elrabolták, és az emberrabló váltságíjat követel. Közben Péter terepjáróját megtalálták a pályaudvarnál, nem messze tőlem, itt a H. utcában, és a rendőrség nyomoz. Teljes erővel. Milyen az, ha a rendőrség teljes erővel nyomoz? Egész nap teljes erővel írnak? Teljes erővel esznek a büfében? Teljes erővel telefonálnak? Az ujjukon pörgetik a súlyos bilincset? Hajlítgatják a gumibotot? Igen, a tévéadó ezek szerint döntött, beáll Péter mögé, az emberek szeretik az áldozatot, és az áldozat pénzt hoz. És megtudjuk még háttérként, hogy Péter szeret futni, ó, igen, naponta sportol, fut körbe-körbe, szereti a lekváros süteményt, a főzeléket, egy jó fiú, a nett srác a szomszédból, és a közel két hete Péter műsorában legyalázott színésznő is elmondja, hogy Péter amúgy kedves ember. És jó műsorvezető. Én meg ülök, bort iszom, cigarettázom, közben nézem a képeket arról a sportpályáról, ahol Péter futni szokott minden reggel, nézem Péter elhagyott irodai íróasztalát, melyen az anyja arcképe áll keretben. Nézem Péter elvontatott autóját, és figyelem, ahogyan bennem is lassan sunyin épül a pozitív image a jó hősről. Igen, és a félelem, az empátia áruvá változik, a Rosszat képviseli az emberrabló, ő a Gonosz, Péter pedig a Jó, a dualitás elve működik, a reklám közbeékelődik, és a mosóporos óbégatás alatt az emberrabló motiváció, sors nélküli disznó lett, igen, ez vagyok én, és Péterből a rendes fiút szerkesztettek bennem, a nézőben. De nem én akarom a pénzt. Ki a fene akar rajtam megint keresni? Ordítom. És nem is zsarolok senkit.

Péter, Péter, úgy érzem, hiányzik a humor a kapcsolatunkból. Nem gondolod? Na, nem a sunyi viccelődésről beszélek, amit műveltek a tévében a politikusokról, vagy arról is jobb hallgatni, amikor megaláztok embereket a stúdióban, amikor gilisztát kell enni valakinek pénzért, tudod, amikor az ember mégis nevet, és közben szégyent érez, neeeem, nem erről beszélek. Péterem, szereted Freudot, igaz? Emlékszel, mit mondott a humorról? Hát Freud azt mondja, a jó humor felszabadít. A humor szellemi teljesítmény. Felemeli a lelket. Mit gondolsz erről, Péter? Semmit? Egyre csak hallgatsz azzal a fogatlan száddal? Figyelj csak, arra gondoltam, ha megtalál a rendőrség, akkor nem ilyen szánalmas helyzetben kellene lenned. A híres ember ül egy kádban. Megbilincselve, megkötözve, borostásan, kockás alsónadrágban. Bordó zokniban! Egy ilyen fürdőszobában! Ez nem fotogén, ez nem drámai, igazad van. Ez olyan szánalmas. Hopp, ezért kitaláltam, mit is kellene tennünk. Levágjuk a hajunkat. Mit szólsz? Kopaszon sokkal szánalmasabban fogsz festeni, olyan túszosan. A kopaszság olyan…, olyan védtelenné teszi az embert, nem gondolod? Látod, én már levágtam a hajam egy részét elől. Nem tetszik a képem így, látom a szemeden. De ez nem baj, Péter, az ilyesmi nem gond, én nem akarok megfelelni senkinek. Hogy Juditnak mégis szeretnék tetszeni? Ej, most elkaptál Péter, jó megfigyelő vagy. Ezért is tudod olyan jól megalázni a beosztottakat, hallottam én erről a tehetségedről. Persze, a Judit, ő más, és az, hogy valaki más, manapság már komoly dolog. Mert bátorságra vall, nem? És most akkor hajat vágunk, jó, aztán utána elküldöm a fényképedet valamelyik újságnak. Mondjuk annak a lapnak, amelyben Juditról meséltél, nem küldhetem, ők nem közölnék, igaz? Megfigyelted már, hogy a pletykalap a halállal soha de soha nem foglalkozik? Ugye, te is így látod a dolgot? Na, nézd csak magad a tükörben, már nincs is hajad, ugye milyen viccesen festesz? És mosolyogj, hadd lássák csak az emberek, hogy nincs fogad…

Péter, szeretnél egy kis tévét nézni? Nem? Na, akkor behozom neked a konyhából készüléket, nézheted a kádból az amerikai horrort, ezt adnak esti talkshow helyett. Az örök kérdés ugye, tudod, Platón és Arisztotelész, hogy jó dolog-e a gonoszat mutatni? Platón szerint rosszak leszünk, ha a színpadon rosszat látunk. Arisztotelész meg nem így gondolta. Na, mi a megoldás? Ja, hogy a világ bonyolult, és a bonyolult világ bonyolult erkölcsöt követel? Ja, nem ezt gondolod? Hanem? Igen, most reklám megy a tévében, korpás haj elleni szert reklámoznak, de ez bennünket már nem érdekel. Mi már túlléptünk ezen a földi hívságon. De azért nézd csak, hátha megértesz valamit ebből a világból, Péter-Péter.
Aztán felhívom Juditot, és azt mondom, nála nincs fontosabb a Földön, és Judit most nem nevet, csak sóhajt, és azt kéri, találkozzunk.

Átölelem a testét, megcsókolom, és rögtön megkívánom. Szépségem, mondom neki, hiányoztál nagyon. Egy kocsmába megyünk, füst, lárma, emberek, zene, lökdösődés. Judit több embernek köszön, ez új szokásod, mondom, ő szórakozottan rábólint, a szakmával jár, és már dohányzom is, súgja a fülembe szégyenlősen. A pultnál találunk helyet, és nézünk végre egymás szemébe. Úgy, mint régen. Mi közöd Péter eltűnéséhez, kérdezi hirtelen, én meg felnevetek, haha, a térdemet csapkodom, láttam, egy pillanatra komolyan megijedtél, mondja Judit, aztán ő is nevet, így nevetünk, mint régen, és rögtön öt vodkát kérünk, ahogyan régen. Kettőt neki, kettőt nekem, az utolsót kettőnknek. Igen, ez a pillanat az, amikor azt érzem, hogy Judit az életem szerelme, csak ránézek a csuklójára, a fülére, a szájára, igen, minden tökéletes rajta, a világ legszebb tarkója az övé, az egész lénye örömmel tölt el, kívánlak, súgom át a pohár fölött, és Judit elpirul. És azt mondja, menjünk fel hozzám. És megkapom. Úgy, mint régen. És, hogy sajnálja ezt az egészet. Azt hazudom, hogy van valakim, egy tanárnő, a lánynak nincs hová mennie, kidobták az albérletből, nálam lakik néhány napja, összejöttünk, ez van. Judit a második vodkát issza, komor tekintettel bámul rám, és megkérdezi, akkor minek mondom neki, hogy kívánom. Mit szórakozol velem, te hülye? Kiabálja. Minek jössz itt nekem a szerelemmel? Minek? MINEK? Mindenki minket néz, egy kövér pincérlány Juditot csitítja, kérlek, nem ér ez az egész annyit, ismételgeti egyre hangosabban, valaki felröhög a sarokban, na, az emancipunci kiakadt, röhög fel egy másik férfi is a pult végén. Judit lassan rám néz, elindul kifelé, közben a falnak vágja a vodkás poharat, a férfi megrántja a karját, de én vigyázok rá, Judit a szerelmem, térden rúgom a barmot, meglököm, a férfi elesik, Juditot kitaszítom az ajtón. Fuss, üvöltöm, majd, az egyik pultról felkapok egy sörös üveget, mit akartok, mi a kurva fenét akartok, üvöltöm, pénzt dobok a földre, majd kihátrálok az ajtón. Aztán futunk Judittal…

A sötét, kihalt utcán. A hidegben. És amikor megállunk végre, zihálva, hörögve, megcsókolom. Úgy, mint régen.

A folyónál ülünk, lent a rakparton, körülöttünk hajléktalanok neszeznek. Éjszaka van, kint a folyón régi, piszkos uszályok hunyorgó lámpákkal, Judit nekem dől, sír, tudod, magyarázza, szeretlek téged, de hát te nem akarsz gyereket, nem akarsz nyaralni üdülőben, nem vásárolsz be hétvégére, nincs rendes állásod, túl sok bort iszol, elfelejted a születésnapokat, veszekszel örökké, az összes karácsonyunk katasztrófa volt miattad, az anyámmal sem beszélsz. Hallgatok. Emlékszel, néz rám Judit, a szerelem három dolog egysége, mondtad mindig, agapé, philia, erosz, most akkor melyiket választod? Talán a barátságot? Mert mindhármat már nem kaphatod meg. Hallgatok, nem tudok mit mondani. Végül megkérdezem, mit akar? Tőlem ugyan mit? Judit nevet, én gyereket akarok. Egy kislányt, egy házat, egy kis kertet kutyával. Citromos teát és rántottát reggelire. Könyveket külön szobában. Nagy kanapét, amin aludni lehet. Óriási turmixgépet. Működő mosógépet. Nevetek, és azt mondom, a tévé előtt akar aludni? A kanapén? Ő is nevet, persze, mondja, csak a tévé érdemli meg, hogy aludjanak rajta, nem? Te soha nem alszol el a tévéműsor alatt, kérdezi. Soha, válaszolom, én mostanában mindent megnézek azért, hogy megértsem a világot. Te akartad, és látod-látod, én igyekszem, mondom halkan. Értem, mondja Judit komolyan, és akkor hogyan tovább? Nevetek, gyereket vársz, kérdezem hirtelen magam sem tudom miért. Igen, mondja komolyan, gyereket várok, neki akarok kertet. Meg kutyát, meg hintát a kertben. Olyan színeset. Csak nézek rá döbbenten, és azt mondom, nekem soha nem volt hintám a kertben és mégis felnőttem. Judit nevet, de boldog nem vagy azért, mondja, mert nem volt hintád, igaz? Hallgatunk. Kitől van a gyerek, kérdezem meg mégis. Judit sóhajt, nem tőled, mondja végül, azt hiszem, hogy nem tőled, na, menj akkor, menj haza, biztosan várnak már. Amúgy meg így kopaszon tetszel nekem, férfiasabb vagy.

De Péter nem vár, Péterke alszik. Ül a kádban, szakadt ingben, koszosan. A levágott, az egykor oly hetyke kis copfja a kövön hever, és a szája, melyen annyi mocskot engedett a világra, enyhén nyitva. A fürdőszoba olyan, mint egy disznóól. A csempe mocskos, a kövön sáros törülközők hevernek. Leülök a kád szélére, és nézem, ahogyan alszik a nagy műsorvezető. Egy arc: orr, haj, fülek. Egy száj. Igen, ennyi. Ezt a szájat csókolta Judit, ezen a szép Földön ilyen csúnyát csókolt. Vajon szerette megcsókolni? Péter, rázom fel, szeretett Judit? Ne nézz ilyen bambán, aha, inni kérsz, akkor beszélsz velem? Hozok neki inni, letépem a szájáról a kötést, nos, nézek rá, szeretted? Csak bámul vissza rám, láthatóan töpreng, mit is mondjon. Ne félj, mondom, csak bátran az igazat, tudod, ahogyan az a nem létező lelked súgja. Vigyorog, nem bízik bennem, mondja, már hazudtam neki. Akkor is, amikor felcsaltam ide azzal, hogy beszélni szeretnék vele. Juditról beszélni. És nevet. Jól csinálod, mondom neki, egy pillanatra megsajnáltalak. Na, szeretted Juditot? Nem válaszol, erre kicsit beleverem a tarkóját a kádba. Ekkor azt mondja, hogy igen. Szerette. És jó volt dugni vele, és Judit szerint vele sokkal jobb, mint velem. DUGNI, érted? Mert neki nagyobb a… Üvölt, és ez megint tarkón verést jelent. Aztán mégis nevetek, ez talált, mondom neki, ezt nem vártam volna, de te mindig tudod, hogyan kell valakibe verbálisan belerúgni. Péter vigyorog, élvezi, hogy megalázott. Ahogyan szokta az embereket a tágas irodájában, melynek fala tele van fényképekkel.
Saját magáról.
Gondolom én.
Péterke New Yorkban futja a great maratoni távot.
Péterke színésznővel vigyorog.
Péter öltönyben, nyakkendőben díjat vesz át.
Péter, a himself egy vitorláson vigyorog politikusok között. Napszemüvegben, of course.
Felveszem a copfját, de ezt a tincset, mondom neki, ezt azért elteszem emlékbe. Ja, és Judit gyereket vár, mondom neki, tőled, seggfej.
Ugye, milyen nehéz embernek maradni?

Ártalmas vagy, Péter. Te és a bandád. Mert elveszitek az emberek pénzét. És mit adtok érte? Vacak filmet. Megalázó talkshowt. Amit aztán nagyképűen közbeszédnek neveztek. Ütődött vetélkedőt. Vihogást. Gúnyt. Stigmatizálást. Fölényeskedést. Híreket, amiben több a halál, mint az élet. Híreket, amiben az a fontosabb, hogy milyen szexi nő olvassa fel? Manipulációt. Nem? Ha valakit megölnek, akit szerettetek, akkor felháborodtok, nem? De ha olyan embert ölnek meg, akit nem szerettetek, akkor ő nem olyan fontos, igaz? Így lehet megölni az antitézist, igaz? Zavaros ez így? Nem baj, én fizetlek téged, Péter, most te figyelsz. Tudod, évről évre egyre és egyre csak fizetlek. Akkor is pénzt kapsz, ha veszek egy doboz sört. Ha veszek egy vajat. Minden kifliben, liter benzinben, mosóporban, kefirben, hajsamponban, hasmenés elleni tablettában ott vagy. Ott vagytok, benne sunnyogtok az árában. Belőlem élsz. És te mondod meg, mit kapok a pénzemért, és az én nőmet vetted el. Tudod, ezt nevezik személyes érintettségnek. Na, mit írjak a levélbe? Melyik levélbe? Abba, amelyikben megírom, hogy aki érted váltságdíjat fizet, az bizony hülye. Nagyon hülye. Szerinted meddig leszel hír? Meddig vagy még C-prominencia? Meddig érdekli a világot, hogy mi van veled? Meddig vagy te valaki manapság? Ebben a nagy médiális zakatolásban? Meddig lehet belőled pénzt csinálni? He?

A kövér ember gyógyít, egy bemondó feltesz egy találós kérdést, egy férfi géppisztolyból sorozatot ad le, vér spriccel megint, egy szőke nő nyög, simogatja a bugyiját, egy férfi híreket mond, egy manöken elesik a kifutón, mindenki röhög. Off. Megint.

Egy telefonfülkéből felhívom az egyik bulvárlapot. Itt Péter, mondjuk úgy, itt Péter ismerőse beszél, hadarom, tudja, a showmaster, az, az, igen, akit elraboltak, van némi információm az ügyről, ha érdekli a dolog, akkor ma este, 17 órakor a Keleti pályaudvarnál, az aluljáróban beszélhetünk, igen, legyen magánál egy üveg whisky, igen, fogja a kezében, hogy lássam, majd én megszólítom. És egyedül jöjjön. Egyedül! Érti?

Péternek adok inni, enni. Ő pedig megköszöni, mosolyog, és azt mondja, sajnálja, hogy elvette a nőmet, de nem tudta, hogy Juditnak voltam én. Esküszik. Erre. Meg az anyja életére is, ha akarom. És nem jelent fel, ha elengedem, erre is esküszik. Mert rokonszenves ember vagyok. Egy férfi, aki szeretett egy nőt, és ettől nagyon szenvedett. Annyira szenvedett a szerelemtől, hogy…, igen, hogy bosszút állt a vetélytársán. Ez a férfias bosszú, igen, ő ezt megérti. Ő is így tenne, persze. Tele is van a mozi az ilyen történetekkel. Mondja, és bólogat. Tudom, hogy hazudik, de ez nem baj. Péter, most már azok között vagy, akik esendő lelkek, és ezért hazudnak, mondom neki, majd egy napilapot dobok az ölébe, na, akkor nézz rám, és cheese, kiabálom, és így lefényképezem.

Tömeg. Kosz. Árusok rikácsolnak, zene jön valahonnan. Bűz, buszok, a magasban repülő… Hajléktalanok. Grafiti. Üvöltés. A metró felől férfi fut, nyomában üvöltöző ellenőrök. Édes, hörgő, ronda városi idill. A szemetes mellett ott áll a kövér férfi, kezében a whisky, valami vacak márka, és telefonál. Persze, valahonnan les egy fotós, rendőr, az is lehet, hogy mindkettő, mindegy, kit érdekel. Egy hajléktalant megszólítok, akarsz egy üveg piát, kérdezem, és ő mohón bólint, elmondom, mi a dolga, és az öreg lassan elbilleg az újságíróhoz, elveszi a vacak whiskyt, és mutatja, menjen fel a taxikhoz, a férfi bólint, elindul, én meg követem, lassan, óvatosan. Az újságíró felmegy a lépcsőn, a szemetes mellett megtalálja az összegyűrt újságba tett papírt a további utasításokkal. Hogy szálljon fel a buszra. És mostantól ne telefonálgasson, mert akkor nem kap semmilyen anyagot. A férfi hunyorog, töpreng, aztán beáll a buszmegálló tömegébe, majd felszáll a buszra. Én is felszállok, lassan mellésodródom, és belevigyorgok az arcába. Nézze, suttogom, én vagyok Péter ismerőse, én kaptam néhány fotót. Az újságíró nem kapcsol rögtön, aztán megérti, hogy én vagyok az embere, vigyorog, tudni akarja, mikor kaptam a képeket és hogyan? Nézze, mondom neki, nem akarok bajt, nem is értem, miért dobták be pont az én a postaládámba tegnap a borítékot. Az újságíró azt kérdezi, levél volt-e a képek mellett? Üzenet? Utasítás? Csak rázom a fejemet, igyekszem hitelesen adni az ártatlan hülyét, nem tudom, miért engem választottak? Én nem akarok bajt, érti? Engem hagyjanak ki ebből. A fényképen a maguk lapja volt látható, hát, gondoltam ennek van valami üzenete… Mit gondol, helyesen cselekszem, kérdezem ütődötten. Az újságíró büszkén vigyorog, nyomja a marketinges szöveget, hogy az ő napilapja a legnagyobb, persze, hogy helyesen cselekedtem, a tájékoztatás fontos, én meg átadom a borítékot a fotókkal, aztán meglököm, és leugrom a buszról a piacnál. A busz elnyomat, én berohanok a piacra, bele a tömegbe, de érzem, nem úsztam meg, egy fiatal srác jön utánam, kezében kamera. Én meg rohanok előre, és ordítom, hogy razzia lesz, már jönnek is, jönnek az adóhivatal ellenőrei, itt fotóznak már… És így megúszom. A srác már nem, az árusok tódulnak, kiabálnak, és az üvöltözés semmi jót nem ígér.

Péter, igen, én is kedvellek téged. Azt hiszed, hogy csak azért vagy itt, mert elszedted a nőmet? Tévedsz. Az igazi ok az, hogy egy ilyen alak szedte el a nőmet. Ha egy kedves pasi jött volna, tudod, a pasi a szomszédból, akkor is bántott volna dolog, persze, de akkor nem tettem volna semmit. De így? A győztes ne vegye el a vesztes utolsó értékét. Hogy Judit nem az enyém? Igen, nem az enyém, de szeretett. És miattad elárult. Az hogy az én szövegemet nyomtad az én képembe, hogy az én pénzemen éltél, és az én nőmet dugtad, sok ez így egy kicsit, nem gondolod? Péter, ne aludj. Majd alhatsz még eleget. Tudod, hogy rohadnak az erdők? A fák lombja egyre ritkább. Fotókon látni. Hogy ez nem érdekel? Miért nem? Ezt igazán sajnálom, és szomorú vagyok, és kezdem unni magam veled.

Judit telefonál. Sír, kirúgtak, mondja, nincs állásom. A fenébe. Miből fogok élni?

Én pedig ekkor előkészítek mindent. Hosszasan, aprólékosan dolgozom, nem véthetek, mindennek stimmelnie kell. Péter nézi a kádból a tévét, én meg közben rendezgetem az asztalon a fotókat, a videokazettát, a hangfelvételeket, a jegyzeteket. Aztán bemegyek Péterhez, utoljára. Már nem tart sokáig, mondom, és ő bólint. Gúnyosan. Dacosan. Én pedig megitatom, és ő mohón issza a teát az erős altatóval.


II.

A határon félreállt a busz. Egy szemetes parkolóban vártuk, hogy jöjjenek a mogorva határőrök, a sunyi vámosok. Sütött a nap. Már tavaszodott, és én délnek mentem. Bele a Balkánba, a remény rendetlen Balkánjába. Szép volt erre gondolni. Ültem egy kövön, cigarettáztam, nézelődtem, nézegettem a kopott utasokat, a távoli hegyeket, aztán felhívtam mobilon Juditot. Hol vagy, kérdezte. A hangja valamivel vidámabban csengett. Drága, mondtam, én most elutazom, és nem tudom, mikor jövök vissza. Ne szólj közbe, hallgass végig. És így elmondtam, hogy szeretem, hogy mindig is szeretni fogom, és hogy Pétert felcsaltam magamhoz, és elkábítottam, és most is ott ül a lakásomban, alszik a kádamban. És elmagyaráztam neki, hogy az asztalon talál fotókat, feljegyzéseket, felvételeket az emberrablásról. Ezek azonban úgy vannak összeállítva, manipulálva, hogy aki olvassa, az azt hiszi, Péter elrablása egy kitalált médiatrükk volt. Az én segítségemmel. Érted? Judit hallgatott. Nos, mondtam neki, te döntöd el, hogy megtalálod ezeket a dokumentumokat, vagy csak úgy találod meg Pétert. Te döntesz, szerelmem. Mindkét döntés következményekkel jár. Ha az iratok nélkül találsz rá, akkor… Ha az iratokkal, akkor valami sajtó kell, és Péterkének annyi. Ez az én ajándékom. Minden jót, drága. Aztán fogtam a telefont, kivettem a SIM kártyát, majd letettem a betonra, és összetörtem. Aztán felszálltam a buszra, és vártam, hogy jöjjenek a sunyi vámosok, a komor határőrök végre, és induljunk.

Ennek a falunak a hegyek között nincs neve, legalábbis a térképen nem találtam meg, csak egy keskeny szerpentin vezet fel ide az útkereszteződéstől, igen, itt fent ködös és nyirkos a levegő, a szürke, vastag felhők gyakran eltakarják a kilátást. A hegybe kapaszkodó házaknak nincs kéménye, a füst a szurkos tetőn keresztül kúszik fel az égbe, de mély csönd van itt fent, itt a középkor. És az időtlenség. Csak a fény és az árnyék változása mutatja az időt. Házat bérelek egy öregasszonytól, a fia, akié a ház, elment Nyugatra, az utolsó hír róla, hogy egy razzia során elkapták a belga rendőrök, ő védekezett, futott, rálőttek, de ez nem biztos, ezt valaki mesélte a városban. A piacon. Szóval: két szoba, konyha, budi, ennyi a ház. A berendezés: asztal, szekrény dohos ruhákkal, billegő székek, billegő hokedli, nyirkos ágy, faliszőnyeg szarvassal, kemence. Áram szerencsére van, tévé nincs, csak egy nyikorgó, elemes rádió lóg egy szögről a konyhában. Ennyi. Az öregasszony lejjebb lakik, a háza 100 méterre, délelőtt olykor feljön, hoz tejet, kenyeret, valami fura felvágottat, igen, ilyenkor a sovány kecskéi követik, a nő megáll a ház előtt, kiabál, kihív, aztán magyaráz valamit, közben szelíden mosolyog, és megsimítja a karomat. Azt hiszem, a fiára emlékeztetem.

Két héttel később nagy terepjáró áll meg a ház alatti úton, és feljön egy rendőr. Meg egy férfi. A kövér rendőr megnézi az útlevelemet, a férfi pedig megkérdezi, mit akarok itt. Ebben a faluban? Azt mondom, nyaralok. Élvezem a tájat. A csöndet. The silence. Sitting, looking, dreaming, you know, mondom. Érti? The life is so wonderfull. Az élet olyan gyönyörű. A kövér rendőr bizalmatlanul biccent, az útlevelemet nem adja vissza, a férfi pedig azt magyarázza, hogy nem szereti az idegeneket, egy hétig maradhatok, utána mennem kell. Go home! Yes? Aztán beülnek a terepjáróba, és elmennek. Az útlevelemmel.

Fény, árnyék, kecskék, sziklák, füst száll az égnek, szürke hegyek, a zúgó patak, szél, havazás, majd megint viharos szél. Napsütés. Egy hét telik el, és ismét felbukkan a fekete terepjáró. Hárman vannak, a múltkori sovány férfi, és két 150 kilós otromba verőlegény. De a két segéd nem jön be a házba, csak a főnök. Ion vagyok, nyújtja a kezét, majd megkérdezi, how are you? Vigyorgok, mondom, very jól vagyok, I am very fine. Ion előveszi az útlevelemet, közben látom, hogy pisztoly van az övébe dugva, és az asztalra dobja, és hosszasan néz. Hallgatunk. What do you want, kérdezem végül hülyén. Ion azt akarja tudni, értek-e a komputerekhez? Yes, mondom rutinosan, of course. Persze. Hogy értek én mindenhez. És Ion bólint, majd megkérdezi, akarok-e maradni? A faluban. Itt. És akarok-e pénz keresni? És tudom-e, hogy mit jelent az a szó, hogy still, and shut your mouth? Hogy tudom-e tartani a pofámat? És én meg csak mondom, mutatom, hogy igen, yes, da, ja, nem akarok innen elmenni, nem akarok hazamenni, nem akarok, the life is so beatiful, és Ion vigyorog, bólint, nyújtja a kezét.

Nos, afféle művezető lettem. A falu mögötti völgyben dolgozom, egy barakkban. Ebben a lapos épületben élesen világít a fény, a falak mentén szürke asztalok állnak katonás rendben, az asztalokon komputerek, monitorok, dobozok, gépek — ebben a barakkban dvd-ket, cd-ket másolnak a falusiak. Másolnak? Hamisítanak. A világnak. Naponta nyolc órán át, én meg ülök elől, felügyelek. Ha gond akad, megoldom: kicserélek a gépben egy alkatrészt, telefonálok Ionnak, hogy elfogyott a műanyag tok, hogy nincs üres kartondoboz, szólok, hogy a csomagoláson látszik, ez nem igazi termék, vagy hogy ma áramszünet volt, késünk az áruval, a furgon jöjjön egy nappal később. Ennyi. Ez a középkor. Csodálatos időszak, Ion a földesúr, a csatlósai a hallgatag verőlegények, a falusiak a jobbágyok, én meg a számadó; minden változatlan, merev, örök, és ezért tökéletesnek tűnik, igen, így telik el egy év. Vagy talán több is.

Aztán egy napon Ion telefonál, meglepetés lesz, születésnap van, today surprise, magyarázza, és délben a falusi kocsmába tévét hoznak, hatalmas lapos képernyőt szerelnek a falra. Világbajnokság lesz, vagy olimpia, senki sem tudja, de a tévé ajándék a szorgalmas falusi férfiaknak, afféle parasztvakítás, meg hoznak még két zörömbölő játékautomatát is, hogy a tévé árát visszanyerjék a falusiaktól. Igen, így megy ez, Ion röhög, aztán iszunk egy-két pálinkát, na, mondja Ion, a tévéhez van a parabolaantenna is, szatellit, remek receiver, akkor szereld össze, állítsd be, este hadd nézzék már a népek az olaszok elleni meccset. És én nekiállok, először az antennát állítom be, utána kábeleket kötök össze, olvasom a használati utasítást, kapcsolok, gombokat nyomogatok, keresem az adókat az égből. És a tévéadók jönnek egyre az égből, aztán felbukkan az ismerős tévéadó a hazámból, egy magazinműsor fut éppen, és ekkor meglátom Juditot, ő vezeti a fiatal anyáknak szóló magazint, és éppen arról beszél, milyen fontos a kisgyerek fejlődésében a helyes táplálék, hogyan kell elkészíteni egy főzeléket, igen, aztán egy nővel arról beszélnek, hogy a család, az apa hiánya gondot okozhat a gyerek lelki fejlődésében.

Én meg ott ülök az üres kocsmában, a nagy, csöndes hegyek között, nézem a tévét, aztán kérek még egy kis bort, és figyelem Judit gyönyörű arcát, melyen látszik, hogy anya lett, igen, a hatalmas képernyő mutatja az anyaságát, mutatja a békét a szemében, de mutatja azt is, hogy itt-ott már megőszült a haja. Igen, nézem őt, és arra gondolok, több mint egy éve dolgozom már itt a hegyek között, így kérhetnék Iontól egy kis szabadságot, és elindulhatnék végre, mert lehetőség vagyok, és felelős azért, hogy vagyok.

Mert együtt lehetőség vagyunk, igen, így mondtuk régen egymásnak Judittal.
Egyre és egyre.