Spanyolnátha művészeti folyóirat

Simon Adri

Bevert tojás Vian módra,

Tolvaj Zoltán: Törésteszt. Parnasszus Kiadó, Budapest, 2007

""

ezt jegyeztem fel a Café Vian étlapjáról magamnak tegnapelőtt, a Hollósvölgyi-Tolvaj Zoli kötetbemutató estvély után, vagy minek hívják az ilyet, ahol befutott költőnépek próbálják a még nem, vagy náluk kevésbé befutott, de friss kötettel előrukkoló költőnépeket hozzásegíteni a szintén befutáshoz. Mondjuk az én privát, képzelt kis hippodromomon Zoli eléggé be van már futva — meg Ivánt is kedvelem, de most nem róla írok —, szóval a Vianban ilyen kaját árulnak. Törtem is a fejem, miképp ölthet testet ez a gasztroelméleti terminus technicus: vajon beveri magát a tojás valahová, mert nem vigyáz (s így meglehetősen önveszélyes hajlamú), vagy egyszer már beverték, mint a felest, de valami úton-módon — mondjuk a szóban forgó feles ráküldésével — megint megkerül? Vagy mögöttünk a falból kell majd kipiszkálni, mint egy szöget? A verés csak a fehérjére vonatkozik, ezt hozzák újra interakcióba a sárgájával? Nem tudtam meg, nem lettem Boris-sza. Maradtam a kókuszos kávénál.
Zoli megnyiratkozott. Szerettem a nagy haját, de így is nagyon helyes, s majd Szeged felé a buszon nyerítek is hangosan a sorait olvasván: Majomhomlokom fokán virult az értelem (Curriculum helyett), mert az estvélyen az outcyber babámnak, ki szintén megtrimmeltetett, említettem volt: Zoli most olyan a mélyen ülő, okos tekintetével s arcát pilótasapkaként keretező világosbarna hajával és azzal eggyé épült, rövid szakállával, mint A majmok bolygójában az egyik jó majom.
Alighanem egy-két heti magamba fordulós, mély, pravoszláv mélabú elé nézek. Kétnapi birtoklás után már meggyűrt Törésteszttel a hónom alatt fogok mostanában vécére is járni. Esküszöm, jól néz ki ez a könyv. Pedig az Új Vizeken-sorozat nem tetszett eddig, mert nem szép, hanem csúnya — talán nem orrolnak meg rám a tervezők, de ez a monokróm, füzetes jellegű kiadvány nem az év borítóterve —, ám sokat javít rajta a sárgabarackszín — illik a terrakottára kifestett kis vityillómhoz is, mondhatni jól áll nekem —, meg a szakaszformázási paraméterek, meg a rá-belé applikált szavak. Főleg azok.
       Kezdem a mai kedvencemmel: Salieri megasztárja. Valószínűleg mesterdarab a Harctér, hajnal, nyugalom ciklusban. Telten, pazar rímekkel nyeleti a refluxos, keserű szekrétumot. Ne szégyelld, hogy nincs mit mondanod. / Halandzsaszózat terjed gombamód. (…) Ne komponálj. Kertelj és unatkozz. / A tétlenség majd felsegít magadhoz. (…) Élj őrülten egyhangú életet. / Egyetlen pillanatban vénülj éveket. Zoli zsigeri dark lírikus, gyárilag így szólal meg. Nem sok a hozzá hasonló szemantikai és érzelmi telítettségű, ugyanakkor feszes prozódiájú hangvétel a kortárs magyar lírában, azt gondolom. Nagyon meghitt számomra ez a poétika. Kiderül az is, kiket olvas (elő)szeretettel — Kosztolányit, Pilinszkyt, Weörest, továbbá Balassi és Zrínyi sem idegen tőle —, mindez azonban épp megfelelő arányú vendégszöveg formájában tűnik csak fel. Valóban otthonos és tiszta ez a versbeszéd — magamat egyenletes hőmérsékletű tolvajnyelvben tartandó a 2003-as, Eger-béli Parnasszus-táboros naplóját olvasgatom, meg a blogja bejegyzéseit; rejtélyesen gazdag lexikai tájékozottságot sejtetnek. Láttatnak. A Holberg-szvitet hallgatom hozzá, és Camping sajtot eszem.
       TéZé mellé ma Chick Corea. Felfedezem egy nagyon szimpatikus sarkpontját ennek a költészetnek. Általában az a bajom a poeta doctussággal, hogy a barokkos dagályú enumeráció gyakorta tudálékossá teszi a szöveget. Zoli zseniálisan kiszagolja a jó ízlés határát, mai kedvenceim az Ábel és a Kései cédula a római romokra. Az előbbi egy szabad vers. mert neked mindenből több jutott Ábel /  (…) nekem fél nyájam haldoklik csupa korcs beteges ivadék / bőrükön hemzsegnek a kártevők felfúvódnak a harmatos lucernától / lékelni kell amorf koponyájukat meg sem érik a harmadnapot — a szódömpingen, panteisztikus ábrázoláson átsüt a lefojtott indulat, és csak a vége felé lesz immanens az irigy gyűlölet, ami mindvégig átitatja a verset: te bliccelő fattyú / hát sarud szíját én kössem kaszádat fenjem helyetted, és formai csonkolásában tragikus a fohász a befejező sorban, úgy szakad meg a szó, mintha ott sújtana le rá a gyilkos fegyvernek látszó tárgy: miféle alkut kötöttél velem mondd meg én uram terem
       A Ráktétérítő-beli római romok tetején O.O. hommage áll, gondolom, Orbán Ottóról van szó, de nem biztos; Zoli majd rendreutasít, ha mégsem, különben sem értem ezt a verset, de nem is nagyon érdekel, miről szól, ezzel együtt csodaszép és torokszorító. Tapasztalatom, hogy akkor szeretek igazán egy szöveget, ha annak ellenére is élvezem, hogy fogalmam sincs, mit üzen. Meg nem esnek rosszul a ragrímek, amire háklis szoktam lenni. Most nem zavarnak — a birtokos személyrag ugyebár etimológ az igeivel —: hagyunk / batyunk, hűvösében / fülke-éjben. A címből esetleg prognosztizálnám, de nem kezd egzisztenciál-ontológiai ámokfutásba. Hosszú, megdolgoztató sorokkal lüktet végig a látóidegemen anélkül, hogy megbomlasztaná bennem az egységélményt. Tessenek elolvasni, érdemes. Étvágygerjesztőnek hadd idézzem az utolsó versszakot. Bevallom, kazettád zsongása síri ellenhang már. / Rekkenő szoba. Őrjöng a zöld. Oklahomában újra nyár van. / De megkondul a fal, a vers, a polc, a szellemhangár… / Mormog egy gyűrt szalag — forrás az üres pohárban.
       Nem tudom, miből gondoltam, hogy a vizitdíj-visszaigénylési procedúra nem tart el hetekig. Rahmanyinov-zongoraverseny, totális financiális leépülés. Anyu véletlen betoppanása és segítségemre sietése, mert Vámossal szólva anya csak egy van. Népszavazási értesítő, Ursus arctos az önkormányzati folyosón. Ez egy medve-vers, olyannyira szabad, hogy megijedek, unni fogom. Hát nem; plasztikus, izgalmas, gyönyörű, a hideg ráz és a bőrömön érzem, hogyan marcangol szét a vadállat. Szinte sajnálom, mikor az ügyfélhívó sorszámkijelző elvillogja a 412-t, kizökkentvén a medveprédaélményből. De majd valamikor egyszer vissza fogom kapni nyolc darab vizitdíjas számla árát, az is valami. Nem csak mindig az a nyomorult művészet.
       D. nagyközség reloaded. Főztem ma egy fazék gulyáslevest hús nélkül. Nem vega, hanem nem futja marhahúsra, aprítottam bele füstölt szalonnát. P. J. Harvey hallgatására kárhoztattam ifjú kedvesem jobbján; emészthető, de Sting később jobban esett. Ma inkább súlyosbodom, és a Velvetet bújom. Értesülök: van egy gyagyás fazon, valami anorexiás modellgyerek, egyéb testtájáról zsírszövetet csoportosíttatott át a tyúkmellére, pasi, jesz, Kelemen Anna kokszol, mint állat, és Britney végleg megőrült.
       Másnap aztán kegyelmi pillanatok, villanatok fémforgácsai záporoznak rám. Szóval csendes áhítattal itatódom le és át a Ius bibendi — Az ivás joga olvastán. Lehet, hogy ettől a ciklustól — Mellyet korcsmában szerzett — kedvet kapnék az újramerítkezésre, ha nem kerül tegnapelőtt a kezembe egy tizenkét éve készült fotósorozat rólam, olyan mini, becsúsztatós füzetke, rá van írva, hogy Családunk büszkeségei. Elszorult a szívem — nem cserélném le magam korabelemre, nem mintha ma inkább családom büszkesége lennék, de hasznos húzás, hogy nem iszom már egy ideje. És megrészegedésre generikus készítmény ez az olvasmány. Az egy dolog, hogy valaki eszeveszetten érzi-hallja a metrumot, és okádja magyarul a hexametert oldalakon át. Az másik dolog, ha az ember tud és szeret izgalmas rímmeredélyt elöl mászni. (J barátom ragaszkodik hozzá, hogy teremtsem meg, vezessem be a köztudatba, vagy mibe a ’meredék’ szót, de inkább egy nem-metában. Ahol betűvetődéssel védek.) Még azzal is megbirkózom, ha üde, könnyed stílusban ír; ha anélkül is változatos és áradó, hogy didaktikussá válna, görcshullámokat vetne. De mindez egyszerre, az azért megterhelő, vagyis inkább bámulatra méltó.
       Volt, hogy jól elvertek az Örsön a sörpatikában / illendő fizetés nélkül tettem ki a lábam  / fejpüfölésen az alkohol érzete némileg enyhít. / Nem védett meg a sport, sem a költészetbe vetett hit. (…) Hatalmas, szivárványos tabló tárul elém, hol, mikor, mennyit fogyasztott a költő — idézek sokat, mert nagyon tetszik, és mert egyre inkább látom, többet ér a primér szó valahány róla-beszélésnél; Jemna, Kalinka, Kevert, Becherovka, Metaxa, anyóstej, / Jim Beam, Seagrams, Hundred Pipers és Johnny Walker, / majd (vö. Babits) csak a sör, csak a sör hull, liftez az ádám- / csutka a kánikulák Danaidai csapjai láttán... (…) Ittam Bócsán, Pécsett, Csáktornyán s Budapesten, / Vésztő és Devaványa között az ivóba beestem, / Ittam Csíkszeredán, Veresegyházon, Iesolóban, / szállodaerkély vasrácsán a palack nyaka robban, / Ittam Szentendrén és Kőhegyen, ott a Petőfi- / emlékhely mellett, mely a Heineken ízeit őrzi, / Ittam Lellén, Salföldön, Füreden, Tiszalúcnál, / ott, hol folyton fűszeres és bejegelt Unicum vár. Azért megtudom a végére, hogy költőnk mára már óvatos duhaj: Mindez nem most volt. A jelen duhaját lecserélték. / Öblös pinttől Cinkota-iccén át fogy a mérték... / Pultnál semmit sem magyarázok. Nem hadonászok. / Csendben iszom (csak megfelelőt). Tallért, Aranyászkot. Jahajj, a Tallér(os?), az de milyen szar sör volt, kedves Zoli... Egyébként Tom Waits 1977-es Invitation to the Blues-ával tartom ma magam formában. The Piano Has Been Drinking (Not Me) vagy Fumblin' With The Blues, opcionálisan. És egy szívszorító szöveg a Hologram ciklusból: Bagatell a fogantatásról. (Árulja már el valaki, mi a kurzív billentyűkombija OpenOffice-ban!) Spondeikus-jambikus hullámzással indul, staccatósan fel-felpörögve: Van egy kvíz. Ott fenn. Kies színtér nekem. / Nem az égben, itt csellengek, interneten. (…) A szintidő is sürget — csípőből klikkelek. / Várj. Kinek a boldog hőse volt Mekk Elek?(…) Fülemben hibajelzések harsogó kolompjai. / Hát nem elfeledtem, hogy Márquez kolumbiai? Egy irodalmi kvízzel szórakoztatja magát a költő, és váratlan, megdöbbentő a befejezés, azt hiszem, nem kommentálom. (…) renyhe massza, mit nem kelesztett senki sem. / Pár perce taxin távozott szikár szerelmesem… / „Csak a testem kell neked?” — faggatta bőszen. / (Nehéz döntés, mit eleddig tesztileg kifőztem.) / Sírt, akár a múzsák. Gyereket vár. Attól, ki maga is gyerek… / Utolsó villám… Hemingway. Valami búcsú és fegyverek.
       Meglassultam kicsit e szöveggel, megbetegedtem. Olyan influenzásra. Lázas vagyok, és undorító váladékok jönnek ki belőlem. Mindenütt fáj. E törékeny és sebezhető, mitöbb, kiszolgáltatott állapotomban Tom Waits beette magát az intimszférámba; Tolvaj Zoli formabontó anyaverse, a Tányérnyi tenger mintha a Chocolate Jesus párja lenne, parlandóban. anyám pufókás égdarab / szuszogva járó tyúkanyó / főztjében zeller répa bab / friss marhamáj található / ráncosodik puha ujja / lábán vaskos visszerek / mégis mindig elárulja / raguja hogy kit szeret (…) elfüstöl az éterén át / napi negyven Helikonja / mellre szívja Szűz Helénát / szalontüdő a benti konyha / zsír sistereg fűszer füszög / rizling csobog savanykásan / hústű hajlik mint az üszög / gőzfelleg pang a lakásban (…) ilyen rontott ez az anyag / hamar elanyátlanodva / kűrje csámpa kissé hanyag / vaksötét a magzat odva / stabat materia sütőlapáttal / naiv szentlény jó anyám / amit ez a karc bevállal / csak kínkeserv hiénanyál
       Egy olyan verset említenék még, amely fehér zsebkendőt feszít e színes versfiesta fölé (ezért mit fogok kapni…), amely által kimondhatóvá válik, hogy tehetség, szorgalom, fantázia és tudatosság szüli és strukturálja a Tolvaj-féle szöveganyagot. Komolyan veszi magát. Nem jár céltalanul a sztratoszférában. Ez az önmagában nem oly nagy truváj Szótalanság, egy expresszionista áramú, jó metaforikus szabad vers. Régen úgy véltem / a költészet mi más / mint korhadó farönk / valahol Zebegény felett (…) az aljnövényzet végig jó buja / csizmával topognak ropogós semmittevésben / pereg az eső a Dunakanyarban , satöbbi. Aztán: később persze rájöttem / napból a fény nyolc perc alatt ér ide / [a hülye is tudja ezt] / pont ennyi kell a megtermékenyítéshez (…) pont annyi mint a pont / bármelyikünk holtpontja (…) adatai meghatározhatatlanok / csak egy szabad jegyzék / egy elvetélt ötlet / kifogástalan kontúrokkal ; majd egy ütős allegóriát hív meg: az angol-indiaiak egyik kedvenc / kajája a kecskemagzat / néha muszáj túl direkt / tálalni a dolgokat. Nem alszom ma nyugodtan: mert velünk hasonlatos / debil akarattalan parány / élt vígan és boldogan / 11 millimétert , csak hogy a végén jól megkapjam: ez az új törvény — / pár tiszta vérdarab / alvadt testbeszéd
       Én egzaltált referens vagyok, aki fél szemmel azért épp a Frasiert sasolja; TZ viszont csakugyan egy Tolvaj Zoltán-díjas költő.