Spanyolnátha művészeti folyóirat

Meta Kušar

Sonka, kolbász

    A zombinyulak csendben, az újabb alkalom biztos tudatában várakoztak. Akkor  jön el az ő idejük, amikor egyszer csak elmúlik a sötét. A zombinyulak nem szerették a sötétséget, a félhomályt még csak-csak, de a közhiedelemmel ellentétben az áthatolhatatlan feketeségben ők sem láttak.
    Ahol a zombinyulak éltek, ott nem létezett közvilágítás, következésképp, ha eredményesen akarták végezni a számukra rendelt feladatot, akkor azt csak nappal tehették, esetleg egy kis csöppnyi félhomályban…(mert abban mennyi-mennyi-mennyi báj van).
    A zombinyulakat cselekvésükben számos tényező korlátozta, mindezek közül leginkább azt sajnálták, hogy az évnek csak igen szűken kimért részében dolgozhattak. A legtöbb idő fekvéssel telt a sötétben, behajtogatva, viszonylagos csendben, annál nagyobb nyugalomban. A zombinyulakra ugyan gyakran nyitották az ajtót, ilyenkor kicsit mindig azt hitték: na most; aztán rezignáltan vették tudomásul, hogy nem, mégsem.
    A zombinyulak lehettek volna bájos, igazán simogatni való lények is. Réges-régen talán olyanok is voltak, erre azonban már ők sem emlékeztek, sőt manapság már maga a lehetőség is kellemetlen lett számukra.
    A zombinyulak soha nem ettek, soha nem ittak, nem is érezték az ízeket, szaglásuk viszont kifejezetten fejlett volt. Mondani sem kell, hogy a zombinyulak igazi erőssége hallásukban rejlett.
    A zombinyulak, bár megfogalmazni sohasem akarták: unalmas életet éltek. Kizárólag az év egy bizonyos részében nyílt lehetőségük kissé megtornáztatni elgémberedett tagjaikat, de akkor is csak ugyanazokat a dolgokat tehették. Ha eljött az idő, előmásztak – helyesebben előszedték őket – és időtlen idők óta begyakorolt, unalomig ismételt mozdulatokkal láttak munkához, mindig ugyanúgy. Mindezek ellenére a zombinyulak mozgása igen elnagyolt, mondhatni darabos volt, s egyáltalán nem jellemezte őket a nem zombi társaktól oly elválaszthatatlan fürgeség. A zombinyulak mindig igen komótosan, ráérősen láttak hozzá a hozzálátni valókhoz. Néha egymásba is akadtak, ilyenkor mindig időbe telt, míg rendezni tudták soraikat. Pedig kettőnek közülük még lába is volt, sőt megvolt mind a kettő.
    A  zombinyulak mégis olyanokat szerettek csinálni, mint azok, akik nem hasonlítottak hozzájuk. A piroskabátos élvezettel simogatott egy sárga, kis madarat (nevezzük csirkének, bár néhány fajtajellemző hiányában, illetve más jellemzők megléte miatt lehet, nem ez a megfelelő kifejezés).  A zöldnadrágos, mivel lába is volt, nagyokat ugrált (nevezhetnénk szökellésnek, bár néhány jellemző hiányában, s más jellemzők megléte miatt lehet, nem ez a megfelelő kifejezés).  Azt mindenképp meg kell említeni, hogy az ugrás, bár jól indult, rendszerint a zombinyúl szétesésével végződött. A nagyszemöldökű zombinyúl mindig egy farönkre mászott (nevezhetnék postaládának is, bár néhány jellemző hiányában, s más jellemzők megléte miatt, lehet nem ez a megfelelő kifejezés). Elmondhatjuk, hogy a zombinyulak, amíg lehetett, igyekeztek az elváráshoz méltóan viselkedni. Látszott rajtuk az igyekezet, s próbáltak kedvesek lenni, nem az ő hibájuk, hogy groteszk vonásaik miatt a mosoly inkább vicsorgásnak tűnt.
    A zombinyulak csak egyetlen egy dolgot nem értettek, s igen hálásak lettek volna annak, aki megfejti a rejtélyt. Ott, ahol éltek, rengeteg festett tojást szórtak el titokzatos kezek. Egyszer hallották, valaki hímesnek mondta őket, a zombinyulak azonban nem voltak tisztában a szó jelentésével, s gyanították, ezzel sem jutottak volna közelebb a megoldáshoz. A zombinyulakat rémesen zavarta a sok tojás.  Rendszeresen orra buktak bennük, vagy kerülgetniük kellett őket, ami a zombinyulak számára határozott időveszteség volt. Mivel némelyik tojás a zombinyulak méretét is meghaladta, a zombinyulak azt érezték, nem ők a legfélelmetesebbek. A zombinyulak igazságérzetét bántotta a tojások létezése. Minden megpróbáltatásuk ellenére a zombinyulak örültek, és élvezték a kinti lét minden percét, fogyatékosságaikról tudomást sem véve igyekeztek a legtöbb időt ugrálással, madársimogatással, nyuszihoppal tölteni.
    Amikor rájuk tették a felcicomázott tálaló edényeket, legfeljebb a díszítésnek használt saláta miatt rémlett fel bennük némi régmúltban gyökerező vágyfoszlány.  A piroskabátos ilyenkor még jobban szorította a kismadár nyakát, a nagyszemöldökű görcsösebben kuporgott a fatönk (postaláda?) tetején, a zöldnadrágos pedig egy egészen felfoghatatlan pillanatig szökkenés közben megállt a levegőben. Csendben tűrték, hogy a rájuk helyezett tányérokról elfogyjon a sonka, kolbász, hogy aztán begyűrjék őket, váltott forró és hideg vízben mossák, öblítsék, és egy évig a sötétbe zárva várják az újabb alkalmat, a szekrényben.