Spanyolnátha művészeti folyóirat

Matjaž Pikalo

(Mögötted a tenger...)

Néha nulla vagy, néha meg egy. Itt az idő, hogy mégis támadásba lendülj. Felnézel, ki az ablakon, nem kell leszállnod. Semmit nem remélsz. Iszonyatos a dugó, az alig húszperces utat megint egy óra alatt teszi meg a busz. Néha piros orrú, fehér arcú, fekete szemű, zöld nyálú bohóc vagy, néha meg katona. Nagyjából elintézted mára, amit terveztél, most összefutsz, pontosabban összeülsz a törzshelyeden egy régi ismerőssel, megbeszélitek a mitörténtveledazótát, nyugalom, ellazulás. Vastag tömegtől zsúfolt a busz. Beborul, a viharos szél dobálja odakinn a szemetet, mosolyogsz, szórakoztat az újabb csapda, erős leszállhatnékod van. Nem akarsz tudatosan önpusztítani vagy öngyilkosságba menekülni, csakhogy a szellemi tunyaság állapotában sem vagy hajlandó vegetálni. Nahát, sóhajtasz, a füled finoman, fájdalommentesen zúg, könnyezik a szemed, irritálja az emberszag, amiben, persze, benne van a sajátod is, szaghalmaz része vagy, mint mindig, színhalmazok, hanghalmazok lakója, te, zenét kérnél, ha lehetne kérni, kéred, kérnéd.
Sorsodat illetően mindenben illetékes vagy. Esik szét, ami benned van, ami körülvesz, habár megnyugtató ez a szétesés, mintha a tenger hullámaira dőlve, napba nézve, sótól friss levegőt lélegezve, az öt perce bekapott káposztás lángos és a rákortyantott műanyag poharas, híg hosszúkávé fel-felbukkanó utókombójával a szádban néznéd a vörösesen izzó szemhéjadat. Mintha reménytelenül nyár lenne. Ébredésbe csúszásodkor telve voltál életerővel, majdnem kimásztál az ablakon. Ha azt mondanád, nincs vesztenivalód, ami nem lenne igaz, mert olyanja mindenkinek van, ám ha mégis, az nem jelentene semmit, nem történne semmi. Marad az olvadó fagyi, a zsírban hentergő kolbász papírtálcával és mustárral, meg a jellegzetes kenyérszelettel. Mögötted a tenger, ha a sötétlő erdővel szemben állsz. Az első korty a legfontosabb, a leghangsúlyosabb, tudják ezt a pincérlányok is, mindig remek hosszúkávé külön hideg tejjelt adnak, benne vannak.
Alapvetően egyedül vagy. Lényegtelen. Bemutatkozáskor egy ideje elmondod, hogy nem számítasz; jobb előre tisztázni az efféle dolgokat. Pedig dolgok már jóideje nincsenek, büdös szájú ködevők, falon átjutó szellemképek vannak helyettük. Fájdalommentesen szeretnéd, sőt, ragaszkodsz hozzá. Máshogy nem kell. Váratlanul újra eltölt az álmosság, rossz ötlet volt az olvasás folytatása, frissítő mozdulatokat kellene beiktatnod inkább, amennyire az emberhömpöly engedi. Hamarosan leszállsz, nyomod a jelzőgombot, bevilágítja az egész arcodat, látod az ablaküvegben tükröződni homályosan.