Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kontra Ferenc

Retro

Az a pillanat lesz a vége, amikor a sötétben egymás után felsercennek, mert előbb lesz hangjuk, aztán fényük; hunyorognak hosszú pillanatokig a mennyezeten, mint a vajúdó tűzijáték, mintha nem is az lenne a dolga az üvegnek, hogy széttörjön, hanem ellenkezőleg, hogy börtöne legyen a kialvó és szétáradó világosságnak. A teremben ágyak sorakoznak, érintetlen rajtuk a lepedő, mintha soha nem feküdt volna rajtuk senki, a neon penésze megül a halállepte vásznakon; a rácsos ágyvégeken az alumíniumtáblán a kórlapok odacsíptetve várják, hogy elinduljon rajtuk a lázgörbe, lehetőleg folyamatosan felfelé, a vörös villámvonal legszívesebben cikázva indulna, és a diagnózis ebből a kottából születne, mintha nem ismerné a feljebbvalók által irányított tervet, merre kell bejárnia a napokra osztott kottarácssort, mintha korlátlan szabadságában bízna, mintha nem ismerné a törvényszerűségeket, amelyek kilengését szabályozzák. Magasan szól. Olyan hang már nincs is, úgy tesz, mint a hinta, vaskos cölöpökre kötve, azt gondolja, messze száll, bármikor elindul a végtelenbe, mintha kifelejtené a számításból a lengés fokozatos elhalását és a kötél hosszát, mintha ki akarna szabadulni a fizika képletekben kifejezhető börtönéből, ezért csak álldogál a lengések között. Letölti örökre szabott idejét, ahogyan indul és halad a láz az üvegcsőben, tágul, és ezüstösen tör előre a higany, hiszen egy fém öntudatával csapkodja a farkát, ahogyan a befogott fenevad ingázik morogván fel s alá a rácsok mögött, abban a biztos tudatban, hogy kitörhet egyszer, mintha erősebb lenne az üvegnél. Nem lehet folytatni, mert megint huszonnégy óra jön, és betelik egy holdkóros év, félbe marad a mozdulat, mint a célfotón: légy ott, ahol a füst örvénylik az oszlopoknál, még látszanak, akik háttal állnak, és mi vagyunk a múlt, akik visszatekintünk. Körülöttünk olyan hirtelen lett tél, hogy a hó alól nem is volt idejük a lomboknak lehullni, átsárgálltak a hórétegen. A taposás a járdán beleoldotta a leveleket a latyakba, ilyen az emlékezés képlékenysége: elballagni a fák alatt, venni egy cédét, és új hangok települtek a kontrapunktba, fémapróságok és brummogó mélységek, sohasem hallott neszek, melyek ha voltak is, lekoptak a nejlonokról, félrepréselt lemezekről, az agyonkarcolt barázdákból kikoptak a sorok, az emlékezet csak a lelkesedésből őrzött meg valamit. Az utolsó lemezen nem is hallható más, csak az üveghangokkal kísért kis nyöszörgő dallam. Ha három percbe kellene sűríteni a múltat, akkor sötétedés előtt a csoszogó léptekkel elhaladó karnevál morajlana, medvék és fanfárok, fáklyákat dobáló artisták: all my friends went home, talán Eldorádót keresték, a felszín alatt az aranyat, mert ami ér valamit, az rejtve maradt, ettől hangzott olyan rejtélyesnek, ami külön-külön szólt az emberekhez, nem együtt, nem akarta őket besorolni és nyájjá tenni, ettől vált az üveg kiterjedés nélküli tükörré, mint a tiszta zene, amely nem akart megfelelni senki fülének. Hallgatójának magánügye maradt, ez a ragyogás táplálta a mindenkori egyéniség felemelését, mert csak a felcserélhetetlenség vitt előbbre, mert a mindenkihez szólás a magamhoz-sem-szólással lett volna azonos, a huszonnégy óra is ilyen intimszféra, annak a pillanatnak a mágiája, amely nem is létezik. Amikor számokkal jelezhetőkké válnak az évek, melyek csak a közmegegyezés zálogát ígérik, mégis átrántanak mindenkit arra a pillanatra a másik térbe, ahol a nemesfém ragyog, és hull a hó, közben a katlan fölött megszólal utoljára a zene. Még el sem kezdődik a pillanat, és máris vége.