Spanyolnátha művészeti folyóirat

Murányi Zita

Boldogs-ág

Hajkoronám s szépségem bánta a szerelmet,
— egy életen keresztül kergettem, vagy ő űzött engem
árkon, bokron? —, arcom rózsái mostanra elnyíltak,
melyik patak mosta, mérgemet kioldva,
viaszfehérre lelkem? Elszántságom nem
a küzdelembe fásult, az akadályokon mind
sikerrel jutottam át: „Kedves kisasszony, ki kell,
ábrándítsam magát, egy bábúért eped!
Igaz, helyén van keze, feje, lába
s ami azt illeti, igen helyrén járja azt
a táncot, melyet maiestro Bartók igazított
talpa alá, de ne feledje, attól csak egy báb!
Tulajdon kezemmel faragtam,
jótállok hát, noha nem kívánom,
s sosem is kívántam, hogy rá pazarolja érzelmeit.
Szememre ne vesse, hogy nem figyelmeztettem
eddig. Most el!"
— levele párnám alatt.
Ajándékoztam volna bimbózó ifjúságom
hamarabb, tükörképének mégis?
Így is, úgy is, elmúlik a varázs. Az az igazság,
szeretni nem tanultam meg soha.
Ha valóban elsötétül a világ-
háló, utószor hulljon az éterbe
az a néhány szó, amit a Tündér, kit vesztemre,
már a kezdet kezdetén is megvetettem,
súgott faragott kedvesem fülébe hajdan:
keresd, kutasd, megleled és elveszíted,
nem a fájdalom, a lángolás, a bánat,
az enyészeté mind,
ha búcsúórád int, gondolj vissza arra,
milyen volt egymás karjába omolva
ropni, zsibongani.

Néhány perc, szárnyas pillanat?
S csakugyan, mintha
éltünk volna.