Spanyolnátha művészeti folyóirat

(Eresztenéd a gőzt...)

Hetek telnek el, és egyszer csak azon veszed észre magad, hogy hetek teltek el anélkül, hogy észrevetted volna. Afféle eszméletlen állapotban élted le a sokszor hét napot, volt itt minden ördög, nem jutott számodra se idő, se tér, nem tudtál megállni, hogy előre-hátra, össze-vissza nézz, elemezz, reflektálj, folyamatos fáradtságban sodródtál, alig vártad, vagyis inkább remélted, hogy végre egyszer eljön az a pillanat, az a bizonyos, amikor végre kényelmesen hátradőlhetsz, akár csak az adott egyetlen pillanat erejéig.
Most végre ülsz a kedvenc kávézódban, már megvolt az első korty a külön hideg tejes hosszú kávédból, lazítanál, eresztenéd a gőzt, ám ehelyett alig tudod magad előtt leplezni a felháborodásodat, amiért értetlenkedsz a nemrég látott feliraton. Ahogy vágtál át a bevásárlóközpont szokásos akadályain, hogy ide, a kedvenc kávézódba juss, a cukrász(da)pulton felfigyeltél egy feliratra, melyet, bizony, egy-két percig ízlelgetned kellett, hogy egyáltalán felfogd, tényleg azt olvastad, ami oda volt írva, pontosabban: tényleg az volt odaírva, amit olvastál.
Kezdd az elején, szólítod fel magad, és lőn, tenyereddel a kályhának támaszkodsz, és mint az úszó, minden erődet beleadod a nekirugaszkodásba. Kávé. Kávézás. Egy kávé illata, íze, a kávézás hangulata. Az üldögélés, a kortyolgatás, a magadba, a másokba fordulás, itt-ott, ide-oda - ülve. Kényelmesen, nyugodtan, lazán. Élvezettel. Élvezni a kávét. Sétálós. Sétálás, séta. Séta közben nem kávézol, hanem sétálsz. Lassan, ráérősen lépegetsz, nézelődsz, telve érdeklődéssel, nyitottan a világra, másokra, magadra, benne vagy a közepének a mélyében. Menet közben kávét - bármit - inni értelmetlen és nehezen kivitelezhető, leginkább kényszerű cselekedet. Ha iszol, megállsz, az ivásra figyelsz, hogy aztán a menésre koncentrálhass. Persze vannak, akik szeretnek fontos embernek tűnni-látszani, vagy eleve nagyon fontos emberként élik meg magukat, ezért hát úgy viselkednek és a többiznek aktatáskával, papírhalmokkal, vagyis sürgős, fontos, halaszthatatlan elintéznivalókkal az egyik kezükben, az automatából kiimádkozott műanyagízű kávé(fajtá)val a másikban futnak, rohannak, SIETNEK innen oda, onnan ide, vagy bamba turisták, két lábon járó trendi barbibabák, vagy pusztán igénytelenek emberek, akik soha semmiben nem lelik valódi örömüket, akik nem ismerik a korty varázsát, az ízlelés misztériumát...
Mikor végre magadra unsz és eleged lesz a sznobériádádból, az egyszerre és végérvényesen a mindenséget befogni akaró okoskodásodból, átvilágosodsz, fogyatkozó üzemanyagú gondolatodból átugrasz az egyik szimpatikusabb párhuzamosra, és megérzed, hogy irigyled a mindenkori embert a történelemért, hogy képes saját és közös múltra, saját és közös múlt időre emlékezni, hogy van neki olyan, hogy te is, a te jelened, a sétálós kávés bosszankodásod is része ennek a teljes egészében soha el nem mesélhető valamikori megtörténtségnek, így hát hátradőlhetsz, megcselekedted, ami megkövetelhető volt tőled.
Hiszen ballisztikus ívben le van sárva, mit is csinálsz itt és most, ez a sétálós kávé is mindössze egy idióta ellángolás tán, értelmet, jelentőséget csak a jövőben nyerhet (eh), ugyebár, a későbbi korok boldogabb és boldogtalanabb fiai-lányai visszahallják, esetleg visszaolvassák, ha addigra fennmarad egyáltalán, habár téged ez nem vigasztal, neked most kell megküzdened a gordiuszi kérdéssel, hogy miért ne változhatna úgy a kávé, ahogy minden más, hogy lényegtelenné válik, tejes-e, hosszú-e és a többi-e, csak sétálós lesz, futós, andalgós, dühös, szerelmes, menekülős, magabiztos és a többis.
Végül is miért ne? Sétálós kávé márpedig nincs! Végül is ki vagy te?