Spanyolnátha művészeti folyóirat

Polgár Ernő

Bartók tamo doleko

A XX. század, ahonnan érkeztünk, több
rossz embert csinált, mint amennyit
elpusztított.
Ahogy éltünk, már nem lehet, ahogy
kellene, még nem tudunk.
(Polgár Ernő)

Otthon, amikor családi fényképeket nézegettem, melyek sárgák és élettelenek voltak, mint a földre hullott őszi levelek, a bácsalmási gyermekkor és a múlt délvidéki szereplői mindig oly távolinak látszottak a megállítatlan időben, mint a nyugvó nap a horizont mögött. Álarc takart el minden szereplőt, díszletet, jelmezt, az emlékeket, s önmagamat.
Csak a tudattalan őrizte titkaim, mint a hold a fényt, amikor a nap már pihenni tért a látóhatár peremén.
A gyermekkor fényes deszkáin álltam egyedül. Nem peregtek az események. Az élők birodalmában, ami előttünk van: titokzatos, amit magunk mögött hagytunk: áthatolhatatlan esőerdő. S ha a gyermekkor tisztására mégis visszatalálunk, a múlt fénye járja át az erdőt, mely fákkal, virágokkal, tündérekkel, démonokkal, jóságos lényekkel és ragadozókkal teli. Folyók, vizek, égbe törő csúcsok és mély szakadékok között...
Szüleim 1950 szeptemberében házasodtak össze Bácsalmáson, s hogy akkortájt hány tiltott vágás történt, s a beszolgáltatás elől mennyi húst tüntettek el az emberek, azt csupán az angyalok látták. Volt is rémület, amikor az utcán megjelentek az ellenőrök. Szervezett figyelőlánc jelentette, hogy befordultak a Kossuth utcába. Felmennek a padlásra, lesöprik a gabonát, lemennek a pincébe, szemügyre veszik a hordókat, s minden zugba benéznek!... Anyámék hálószobájában, az esküvőre nagyszüleimtől kapott antik rózsafa hálószobabútor minden darabjára kíváncsiak voltak! Átforgatták a szekrények, éjjeli szekrények polcait, a kelengye darabjait. Az ágyak alá is bepillantottak! Tudták, hogy az egész falu a rejtegetés művésze, mint a kiskunhalasiak a csipkeverésé, vagy mint a kalocsaiak: a paprikaérlelésé.
— Maga az ifjú férj? — kérdezte apámtól az idősebbik.
— Igen... Boruch ha Sém! — mormolta.
— Vi govorite po russki?
— Ja govorim.
Apám szeme felvillant, a zenekarhoz lépett és odasúgta:
— Tamo do leko!
A harmonika és a tambura olyan szívfacsaróan kezdett szólni, hogy az ellenőrök letették a poharat. A fúvósok és a dobos csak akkor kezdtek játszani, amikor apám énekelt. „Tamo do leko, / Doleko kraj mora, / Tamo je selo moja, / Tamo je ljuba moja!"
A szláv népdalt az ellenőrök figyelmesen hallgatták:
„Ott messze, / Messze a tenger partján, / Ott van az én hazám, / Ott lakik a kedvesem!" — énekelte apám.
A trombita torokszorítóan szólt. A trombitás tisztán és nagy átéléssel fújta a dallamot.
— Jó emberek! — állította le a zenét az egyik ellenőr. — Elég volt a Bartókból! Tegyék ki most már a sült húsokat! Éhesek vagyunk!... Eszünk és megyünk tovább! Valahol valamit találnunk kell!
Nem mert szólni senki, hogy a dalhoz Bartóknak nincs köze, s nagyanyám a pohárszék mélyéből szó nélkül elővette az ételt. Az ellenőrök nagyon éhesek voltak, s csak úgy tömték magukba a húst.
A zenekar meg játszott, s a vendégek a kóló ütemére ropták a körtáncot.
A vidámság beköltözött újra a házba. A kommunizmus csak akkor siralmas, ha félni kell, és nincs mit enni? — kérdezték az ablakon bekukucskáló, égből szállt angyalok, akik azért szálltak a földre, hogy őrizzék a megpróbáltatásokkal küzdő embert, miután Ádám és Éva ettek a tudás fájának gyümölcséből és kiűzettek a paradicsomból.