Spanyolnátha művészeti folyóirat

Andrej Brumen-Čop

Viharzóna

A katasztrófafilmeknek mindig is volt egyfajta presztízsük a nagy hollywoodi termés-masszát tekintve. Szinte mindent feldolgoztak már, amit csak fantáziával, no meg félig ép ésszel bírni lehet. Hagyományos, sőt köznapi értelemben a katasztrófafilm az elemi csapások sorba rendezésével foglalkozik, akár tematizálva, egy konkrét veszedelem részleteit kibontva, akár több csapást, mint egymásból következőket megjelenítve. A természetben szabadon fellelhető katasztrófák mellett nagy hangsúlyt kap az elemek valamely külső tényező által gerjesztett harca. A tűz, a víz, a föld, a levegő variábilis, s a megszokottól eltérő ábrázolásmódja egy gonosz ember, vagy egy technikai antitalentum ügyködéséből következően gyakori vezérfonal.   Annak idején imádtam a Földrengést (1974) Charlton Hestonnal a főszerepben, s most is biztos vagyok benne, hogy eme filmklasszikus a kivitelezésében magasan felette áll némely sokkal később készült, s a technika miatt elvileg sokkal látványosabb elemek beépítését lehetővé tévő filmnek. Ez utóbbiak esetében a katasztrófa inkább minőségjelző lehetne.


Sokak kedvence volt a Pokoli torony (1974) Paul Newman és Steve McQueen főszereplésével, vagy a Poseidon katasztrófa (1972) Gene Hackman-nel, s hát az egész dömping elindítója az Airport (1970) többek között George Kennedy-vel. Szándékosan nem említek olyan – a műfajba tartozó – filmeket, melyek nem kifejezetten az elemi károkra építve indítanak, mint például a Másnap, a Rajzás, esetleg a Meteor.
Mostanában kifejezetten figyelem a vizes filmeket, s nem a Halál a Níluson-ra gondolok, sokkal inkább a Holnapután, a 2012, vagy a Viharzóna jöhetnek szóba, s pláne ide illik a nem oly rég vetített Árvíz című is.

S hogy mért ennyi katasztrófa? Nos, a folyóirat székhelyén, egy egyébként szelídnek is mondható folyó völgyében megvalósult a 3D minőség, s sajnos nem egy helyen állt elő az az eset, hogy a tévében vagy korábban filmvásznon látott, s addig elképzelni is nehezen tudott jelenségekből valóság lett. Szerintem egyébként is aberrált ennyi, s ilyen témájú katasztrófafilmet egymás után nyomni, aktualitáson túlmenően is elég hátborzongató. Vulkánkitörések, több száz négyzetkilométer kiterjedésű olajfoltok, jégesők, hurrikánok és trópusi viharokhoz hasonlatos, megállíthatatlan vízömlések között vékonyodik a vonal: elmosódik a híradó és az esti film közötti különbség. H. Bóna Márta és Ava Gardner helyet cserélnek, s Aigner Szilárd helyett is Götz George tűnik fel a Pusztító árból. George Kennedy, aki gyaníthatóan a legtöbb ilyen filmben szerepelt, élethű lenne, ha az árvízi védekezésről, vagy a gátak aktuális helyzetéről nyilatkozna. Tudom persze, hogy ez több okból is nehezen kivitelezhető. A katasztrófafilmek nem sci-fik. Az elvileg megtörténhet alakul át valóban megtörténtté. Sajnos mindig abból fakad a baj, hogy nem veszünk tudomást bizonyos tényezőkről, s pláne nem ezen tényezők másokkal való összeállásáról, s még szomorúbb, hogy e tekintetben okulni sem vagyunk képesek. Talán a nagy ökológiai katasztrófákat előrevetítő filmeket tényleg csak moziban kellene, 3D-ben nézni, a viharzóna ugyanis már felettünk van.