Spanyolnátha művészeti folyóirat

Székelyhidi Zsolt

Internet

Kedves Béla!
Itt ülünk a rügylepte kertben Attilával és épp Ginsberget hallgatjuk, aki 11 éve halott, hallgatunk, s te jársz a fejemben, Bélám. Ez a librettó remek, 1958-ból, a neten találtam, élveznéd, pláne a zenét, az '93-ból s a még élő Glass írta.

Róza nénémnek

Róza nénim − most − úgy viszontlátnálak
azzal a sovánka arcoddal, az őzbak fogaddal elöl, ahogy a mosolyod nyílik
s a reumád hátul, nehéz, fekete cipődbe szúródott
csontos bal lábadon sántikálsz végig a hosszú folyosón, a futószőnyegen.
A visszamúlhatatlan fekete versenyzongora
a nappaliban
a rég volt partikkal,
én meg spanyol katonadalokat harsongtam
olyan fals hangon,
(hisztérikus hangon), hogy az odahívottak csak nagy híven hallgatni tudtak,
te meg körbesántáztál a termen,
összegyűjtötted a pénzt...
drága néném, Samu bácsi meg, mint valami idegen, állt ott zsebébe rejtve azt a kitűzőt és az Abraham Lincoln Dandár kopaszra faragott, tekintélyes szobrát.

Az a hosszú-szomorú arcod,
a szexuális frusztrációkból fakadó könnyeid
(az a párálló zokogás, a csontos csípő csetlés-botlás
az Osborne terasz ventilátorszárnyai alatt)...
Akkortájt lehetett, hogy álltam egy széken meztelen
s te kenegetted a combomat valami gyógynövény krémmel,
mérges szömörcés helyett, persze... A zsenge és
szégyentelenül fekete és göndörlő haj,
hát mit gondoltál, titkon abban a szívben,
amely már férfiként ismert,
te családilag hallgatag, tudatlan lány azokon a vékonka posztamens
lábaidon ott a mosdóban, a városi múzeumban.

Róza néném, tudod,
Hitler halott, Hitler az örökkévaló, Hitler már
Tamburlane-nel és Emily Brontëvel van.

Rád gondolok, ahogy még mindig sétálgatsz, egy szellem az Osborne teraszon,
végig a hosszú, sötét folyosón az ajtós bejáratig,
egy kis sántika, egy szűkös mosoly
abban a virágos selyemruhádban,
egy gyors üdv apádnak, a Költőnek, hogy a városba ért,
aztán látlak belépni a nappaliba s nézhetlek
táncolni nyomorodott lábaidon és tapsolni...
a Költőd könyveit még mind az a Liveright adta ki.

De Hitler már halott és Liveright sem a nyugdíjból él,
A Múlt padlása és a Véget nem akaró perc már rég kifogyott,
Henrik bá eladta a maradék selymet,
Klári tánciskolát vezet,
Róbert meg ül egy aszott emlékművön az öregasszonyok otthonában
és csak pislog az újszülötteken...

Mikor utoljára láttalak, volt ott egy kórház,
a koponyacsont előhalványlott a hamu bőrszínből,
kék vérérfutás egy eszméletlenre vetkőzött lányon
az oxigénsátor-világításban.
A háborúnak Spanyolban bizony már rég vége van,
Róza nénim...


Hogy tetszett, Bélám? Neked is halott emlékek ugrottak be és ugrottak neked? Attila elaludt a meggyfa-árnyékban, a fenyőtűk fűkarca fölött lejárt a lemez.
Látod, ha nem lesz internet, vajon honnan fogok előtölteni ilyen szép és gyönyörű rémképeket?


Üdvözöl
Attila és Zsolt


Ui.: Csatolom a dalt, angolul van, ha hallgatnád, tölts hozzá egy pohárkával s kellemesen töltsd az időt is, ha már véges...

 

Philip Glass − Aunt Rose (mp3)