Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szenti Ernő

Légszomj

Már negyedik éve önkéntes menekültként az Egyesült Államokban élek. Egészségem romokban hever, orvosaim minél inkább titkolóznak, annál biztosabb vagyok benne: visszafordíthatatlan a baj. Borzalmas idők járnak a világra, sötét alagút minden egyes nap, évekbe fog telni, mire feltűnik a kijárat vége. Csak nagyritkán ébredek úgy, hogy ne fenyegetne újabb csapás, hogy ne szorítaná szívemet össze a rettenet abroncsa.
A távolban halálfejes nethalál.
Hová kellett volna száműznöm magamat, ahol nem ér utol a zűrzavar? Féllelkűvé tettek viszontagságos körülmények, az elszenvedett bajok, a váratlan katasztrófák. Stop.
Előre tudtam, hogy az én sorsom ez a lelki elhagyatottság lesz. Teljesen egyedül vagyok.
A bizonytalanságban élésre kínos ráadás a légüres térben létezés. Stop.
Istenem, mennyire másabb ez a ráadás, mint az a hajdani, amikor zongorajátékom, előadott zeneműveim tetszést váltottak ki a művelt közönségből, s vastapssal nyitottak utat a többszöri rájátszásnak.
Igen ám, csak ott és akkor még tisztázott viszonyok közt csendült fel a paraszténekes ajkán a dal. Mozgástérrel rendelkeztem, kivéve azt az egy esetet, amikor előadást akartam tartani Szlovákiában, de megtagadták tőlem a beutazási engedélyt.
Akkoriban, ez alól talán csak Kodály a kivétel, mindenki másnál jobban szomjúhoztam az idegen hatásokat. Ha magyar volt, a lelkemből jövő találkozott az ízlésem felé tartóval. Részben a szomszéd népek tősgyökeres dalaival, dallamvilágával való sokszori találkozás nyitotta meg az utat zenei felfogásom felé.
Ebben a romlott állapotban már a puszta rágondolás is megnyugvásként hat, ha felidézem magamban a fonográfra énekelt dalokat. Legyen az tót, szerb-horvát, netán török.
Ott és akkor éreztem az élet és a munka értelmét. Gyűjtőmunkámmal ezerszám mentettem meg a semmibe veszéstől, az enyészettől a magyar és a szomszéd népek dalait.
Ott és akkor, együtt és külön-külön is, feltárulkoztak előttem a hangok. Éreztem, melyik hang mire képes, melyikben mennyi az öröm, mennyi a fájdalom és mennyi titok rejtőzik benne.
Hol vannak már azok az idők, amikor még senkit se riogatott a nethalál dögkeselyűje.
Önkéntes menekültként negyedik éve az Egyesült Államokban élek. (Apám, ez a mondat már volt.) Nem baj, írjad fiam, folytatom.
Mire képes a csönd, kérdezném, ha Európában és más kontinenseken, a távoli országokban nem söpörne félre minden értelmes dolgot a nyomorúságos állapot, az anarchia.
Ahol éri, ott pusztítja az életet, az általa teremtett értékeket az emberiség. Stop. Minél rombolóbb az igénybe vett eszköz, a Sátán annál hangosabban kacag. Stop. Undorodom a látottaktól, hallottaktól. Ameddig csak a szem ellát, mindenütt nethalálfejes lobogót lenget a szél.
A világban történtek pokolba illő hangokat csaltak elő zenei talentumomból. Életmuzsika helyett hörgés, testi-lelki agonizálás. Megfeketedett a levegő. A fény a sötétség bánata. Minden recseg-ropog, megállíthatatlan a vég felé sodródás. Stop.
Légszomj a fehér falú kórházban, légszomj az otthonokban, légszomj a városokban, légszomj a hangversenytermekben, légszomj a csatatereken. Stop.
Tömeges vakság, apokalipszis a szárazföldön és a tengerek alatt. Stop.
A jóból is a rossz bújt elő, és még nincs vége.
Egészen bizonyos, egy évezred múlva, 10 ezer év múlva egész munkásságomnak egy nyoma sem lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyed. Stop.
Jussát, eddigi életünket követeli a telhetetlen nethalál, és mi, ha vonakodva is, de adjuk.
A vágóhíd felé tart a menet.
A New Yorkból kapott levél közreadója a Kisújszálláson élő Szenti Ernő