Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szepessy Béla

Szepessy Béla

oratórium

Ha tél szele lebben az éjben, ha éj heve suttog a kéjben,
Ha kéj tele csattog a vérben, ha vér szele lobban a télben,
Ne bántsátok a madarakat,
Az ég irgalmat ád!
Hiába nevető száj ha loccsan, Tépő gyilok hegye koppan,
Néma állat dühe dobban, Pőre szőre lángra lobban,
Gyilkosok vagyunk!
Rajtunk nem fog a gyermeklocsogás, Sírás, buta lobogás, árva dalolás,
Csacsogás, ragyogás. Tüskés nyakörvünk körbefonja az álmot, a lángot.
Miért teszed testvér?
Árva bú csatangol tiszta arcodon, Hosszú hálójú pók lebben előtted.
Miért téped ki tollait csillagragyogású, pávacsillogású álmainknak? A
pihe és a mag védtelen veletek szemben, és még hátukon érzik az első
hó lágy borzolását és az őzek tiszta szemeit, a selyemfényű csendet.
Mikor ti, éhes lángoló zúzmarakristály fenevadak, szemeitekben az
ősdüh pattanó szikrájával, rájuk rontottok — a sikolyt sem félve —
gyöngécske testükbe tapodtok. A gyalázat rátok kérgesedett.
— Célunk szent, s így mi is azok vagyunk! Igazak és tiszták! A
mocsarakból bújtunk elő és mint a cédrus Libánonban olyanok leszünk!
Tanainkkal belehasítunk a földbe.
— Célotok a gyalázat ami bambán vigyorgó arcaitok piszkos hasadékaiban
bujkál mint a fekély a kicsiny gyermek homlokán. Vérrel elegy genny
festi zászlótokat.
— Az álmok egyszer visszarévednek oda ahonnan elindultak és önnön
magokat megkerülve megpihennek a semmi tornácán.
— Az anyánk vércse volt és még meg sem születtünk, mikor már belénk
mart a kétség. Mi is plazmából építjük fel önmagunk és hiúságaink
tornyát. A mi gyilkolásunk szent. Az ember, az állat és a madarak
gyarlóak véges kis életükben idejük sincs, hogy megváltozzanak. Mi a
végzet felkentjei visszavezetjük őket ősállapotú plazmáikra, hogy újra
összerakva sejtjeik felépítsék önmagukat, hogy az emberek igazán
emberek, az állatok igazán állatok, a madarak igazán madarak legyenek.
A szépek szépe zengje nevedet,
A szüzek szeme áldja szívedet,
A szépen szólók várják jöttödet,
Az álmot látók szánják lelkedet.