Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szabó Tibor

Irodalom, gondok — üvegen

Koreferátum a 36. Tokaji Írótábor Digitális irodalom szekciójának ülésén

Valami történik. Miközben a nyomtatott formában megjelenő irodalmi folyóiratok kétségbeejtő tempóban veszítik el olvasóikat (ma már szinte csak a szakma olvassa ezeket a lapokat, ha egyáltalán), az internetes irodalmi orgánumok (online irodalmi folyóiratok, portálok, írói vagy kritikai blogok) hónapról hónapra döntögetik az olvasottsági-látogatottsági csúcsokat. A publikált tartalom hasonló jellegű, a befogadói hajlandóság mégis jelentősen különbözik, a digitálisan közölt művekre nagyságrendekkel több olvasó kíváncsi. Az érdeklődésnek ez a szélsőséges eltolódása a papíron megjelenő folyóiratok számára egzisztenciális fenyegetettséget jelent, a tradicionális folyóirat-kultúra megroppanásának már most nyilvánvaló jelei vannak, a lapok a kihalás (az érdektelenséggel párosuló pénzügyi ellehetetlenülés) felé mozognak. Vagyis a netes irodalmi kiadványok térnyerése egybeesik a nyomtatott időszaki kiadványok visszaszorulásával. Ez egy problémás körülmény — annak tűnik. Hogy az internetes környezetben működő folyóiratok nem egyszerűen új színt jelentenek a művelődés palettáján, de láthatóan átveszik a papíralapú lapok szerepét, funkcióit. Nem valamiféle gazdagodás-alternálódás megy végbe — hanem csere.
A digitális irodalom elterjedésében a szakma többnyire esélyt lát, nyitást, korábban nem sejtett dimenziókat. Nemcsak az olvasói aktivitás miatt, de esztétikai értelemben is. Ez a másfajta médium új típusú alkotói stratégiák kialakulásához vezethet (a hipertextekben rejlő művészi lehetőségeket például ezen a tanácskozáson is már többen emlegették), és új befogadói elvárásokat generál (illetve, a generálás után, kell megfelelnie ezeknek az elvárásoknak). A netes irodalomra ma is úgy tekintenek az irodalmi élet szereplői, hogy ez egy valami, ami gyors, innovatív és expresszív, és ebben az értelemben a internetes irodalmi kezdeményezések térhódítása üdvözlendő.
Másfél éve szerkesztem a Bárka című folyóirat mögött működő BárkaOnline.hu irodalmi portált, tehát magam is a digitális irodalomban dolgozom, húzom hasznait, viselem terheit, most mégsem szeretnék beszállni a pezsgő internetes irodalmi élet laudálásába, a lehetséges fejlődési utak vizsgálatába, vagy az elért eredmények taglalásába. Gyanakszom ugyanis. És egyre erősebben. Hogy minden másképpen van, mint ahogy gondoljuk. Hogy az üvegen létező irodalomnak a ráterjedése a teljes irodalomra, ez valójában nem értékteremtő erő, de hanyatlás és értékvesztés. Mondom, mi ébreszti a gyanút.

Műfaji és terjedelmi korlátok

Egy egyszerű tételből indulok ki. Az irodalom a világunkkal és az emberi természettel kapcsolatos érvényes üzeneteket hoz létre (mond valamit róluk, lehetőleg olyat, amit korábban még nem mondtak). A különböző típusú üzenetek különböző formát kívánnak, és a nyomtatott irodalomban a kialakult műfajok a glosszától a regényfolyamig mind életképesek, együtt léteznek, közös működésük és hatásuk alkotja az irodalmat mint egészet. Az internetes környezetben ez a magától értetődő műfaji-formai sokszínűség nem tud egzisztálni. Nem tiltja ugyan senki — mégse. Az online irodalmi lapok tartalmait a versek, tárcák, jegyzetek, recenziók uralják, a hosszabb elbeszélések már ritkák, nagyesszéket, terjedelmesebb regényrészleteket pedig még kevesebbet találunk (még kevesebbet közlünk mi magunk is a BárkaOnline-on). Az üvegről olvasó olvasó ugyanis ezeket nem preferálja. Megfigyeltük, hogy 3500 karakter körül van a lélektani határ, ami ennél lényegesen hosszabb, azt általában nem szeretik. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy képernyőről olvasni másfajta tevékenység, mint egy nyomtatott lap kézben tartása. Más testhelyzet, más szituáció, villogó képernyő (az élményszerű regényolvasásra egy számítógép élesen világító képernyője a legtöbb ember számára alkalmatlan). Médiumunk nem engedi működni az irodalom teljes spektrumát. De nemcsak erről lehet szó, nemcsak a hordozó technikai/praktikus korlátozottságáról. Hanem, hogy az internetnek nem sajátja az irodalom. Nem arra találták ki, nem arra használják elsősorban. Miközben pedig a neten irodalmat többnyire azok olvasnak, akik használják a netet egyébként is — elsősorban nem arra. A nyomtatást azért találták ki, hogy az olvasás (kiindulásnál bibliaolvasás), a kultúra, a rögzített szöveg szolgálója legyen. Az interneten a koherens lineáris szöveg másodlagos, a befogadást a grafika környezet, felvillanó képek, zenei tartalmak, illetve ezek elrendezése irányítja, a nyelvi elemek legtöbbször fragmentek, kiegészítő, figyelemirányító feladatot látnak el. A netezők ehhez a befogadáshoz kondicionálódnak, el is várják, hogy a közölt anyagok ilyen formában kerüljenek eléjük. Az irodalom az interneten mint médiumon csupán élősködő. Minél kevésbé hasonlít egy online irodalmi publikáció az egyéb internetes megjelenésekhez, annál nehezebben nyeri el (tartja meg) a befogadók figyelmét. Nagy baj ez. A lassúságra, a fokozatos kibomlásra épülő, a jelentést összetettebb módon generáló szövegek eleve hendikeppel indulnak. Figyeljük csak meg az irodalmi portálokon közölt primer műveket — a többségük rövid, szaggatott beszédmódú, laza-humoros hangvételű. Mintha a szerzők és szerkesztők egyre inkább alkalmazkodnának a környezet kívánalmaihoz. Olyan kell, ami könnyen-gyorsan ehető. Olyan kell az olvasónak. Olyat is kap. Csak hát, nem lehet mindent viccelődve-szellemesen elmondani. Van, amihez harmincflekkes elbeszélés szükséges. Azt viszont nem szeretik megvenni az online lapok, mert nem olvassák az üvegről olvasók. Az irodalom a művelődés része lenne eredetileg, lényegéhez tartozik a kölcsönös küzdelem, a befogadó ugyanúgy küzd a mű megértéséért, ahogyan (jó esetben) a szöveg küzd a befogadó figyelméért. Az internet azonban nemhogy nem a kultúra, de még csak nem is az informatika hordozója elsődlegesen. A szórakoztatóipar eszköze. Közönsége pedig azt várja, amit — hogy szórakoztassák.

A sebesség mint felszínesség

A Bárka felolvasóestjein minden alkalommal el szoktam mondani, hogy a BárkaOnline-t részben azért hoztuk létre, mert a kéthavi lap igen lassú jószág, alkalmatlan arra, hogy a nyomtatott lapban reagáljunk az irodalmi élet aktuális eseményeire. És hogy ez mennyire jó. Naponta frissítünk, naponta mondunk valami újat, naponta szállítjuk az olvasnivalót: pörgünk, tehát vagyunk.
Ezután is el fogom a fentieket mondani minden felolvasáson, mert promóció, mert ezt kell, így kell el(ő)adni. De már rég nem gondolom komolyan, hogy ennyire szép lenne a vágtázó netirodalom világa.
Az irodalom hagyományosan épít a forma minőségére. Kiérlelt szövegeket javítanak tovább szerkesztők, tördelők találják meg hozzá a legmegfelelőbbnek gondolt tipográfiát, korrektorok simítják be az apróbb hibákat. Ami az olvasó elé kerül, az, szerencsés esetben, keresztülment négy-öt ember kezén, az lecsiszolt, kimunkált, olyan valami, amit arra hoztak létre, azzal a műgonddal és türelemmel, hogy maradjon.
Egy naponta frissülő portálon keresztülfolynak a szövegek, a CMS mint olyan, az egy korgó gyomrú szörnyeteg, állandóan etetni kell, mindig új szövegek, rövid határidővel kérni a szerzőtől, átfutni, bekódolni html-be, belinkelni, aztán már jön is a következő. Elmarad a pihentetés, a bogarászás, az újra megfontolás szerkesztői oldalról, és szinte elképzelhetetlen a nyomtatott folyóiratoknál tradicionálisan végzett kettős korrektúrázás.
A naponta frissülő portálok szövegbázisának ilyen fajta minősége (a formai-tartalmi ellenőrzöttsége) legtöbbször a napilapok szintjén áll. Ami egy jó szint. Csak nem az irodalom szintje. (Sok a nyomdahiba/félreverés, rendszeresek a stilisztikai csúszások, a bántó szóismétlések — mintha kéziratok és nem művek jutnának el a befogadókhoz.)

A szerkesztő hiánya, a szerkesztés elégtelensége

Bár a digitális irodalmat ezen a tanácskozáson jórészt szerkesztőségek képviselik (olyan műhelyek, amelyek komolyan veszik munkájukat, az általuk közölt szövegekkel szemben esztétikai elvárásokat támasztanak), jól tudjuk mindannyian, hogy a magyar digitális irodalmi produktumok (irodalmi vagy annak szánt szövegek tömege) többségükben kontroll nélkül kerülnek az olvasók képernyőire. Rengeteg az ún. amatőr irodalmi portál, amatőr irodalmi blog, ahol vagy egyáltalán nincs szerkesztő, vagy szakszerűtlenül látják el a redaktori feladatokat. Mondhatjuk, hogy nekünk ehhez nincs közünk, nincs mit foglalkozni a jelenséggel, de a dolog ennél alighanem bonyolultabb. Az olvasók sokszor nem tudják megkülönböztetni a folyóiratszerűen működő kiadványokat a Pótkávé.hu-hoz hasonló, esztétikai értelemben teljesen értékelhetetlen kezdeményezésektől. Mert hogyan is tudnák? Az igazi olvasót nem érdekli a háttér, az irodalmi gépezet működése, csak szövegeket szeretne olvasni. Márpedig ránézésre nem sok különbség van egy online folyóirat meg egy dilettánsokat publikáló irodalmi portál között. Műveket találunk mindkét helyen. Ilyen módon differenciálni sokszor csak azok képesek, akik maguk is benne élnek-dolgoznak az irodalomban. Márpedig, ha az olvasók sokasága az ellenőrizetlen tartalmakat is irodalomként fogadja be, akkor a kortárs irodalomról kialakuló képnek része ez is — rontva, persze, lerontva a minőséget (már ha elfogadjuk azt az esztétikai kitételt, hogy irodalom az, amit irodalmi szándékkal írnak, és olvasói irodalomként képesek/hajlandóak befogadni). Nem könnyű szétválasztani a talmit a komoly kiadványoktól. Illetve, könnyű, mi pontosan tudjuk, mi micsoda — de nem könnyű ezt a kategorizálást az olvasók számára is nyilvánvalóvá tenni. (Apró kérdés: lehet, hogy az internetes folyóirataink pontosan addig tudnak ennyire népszerűek lenni, amíg rá nem jönnek az olvasók — akik általában maguk is szerzőjelöltek —, hogy ezekbe a orgánumokba is ugyanolyan nehéz bekerülni, mint a nyomtatott lapokba? Lehet, hogy a kiadványaink látogatottságát az olvasóknak nem az olvasni, hanem írni-publikálni vágyása tartja mozgásban?)
De nem is kell az amatőr irodalmi portálokkal példálózni ahhoz, hogy a digitális irodalmat szerkesztői oldalról problémásnak gondoljuk. Vagy, mondom finomabban: ...ahhoz, hogy kérdések fogalmazódjanak meg bennünk a digitális irodalommal kapcsolatban. A (nyomtatott) Bárka napi munkájában azt látom, hogy a megkapott kéziratokkal még az ismert, beérkezett szerzők esetében is hetekig tartó, tartalmi jellegű szöveggondozói munka folyik. A szerkesztők olvasnak, módosításokat javasolnak, szavakat cseréltetnek, mondathangsúlyokon igazítanak, a külső szemmel homályosnak tetsző részeken csiszoltatnak, a szöveg oda-vissza pattog szerző és szerkesztő között legalább kétszer-háromszor, mire kialakul a végleges, később publikált text. Mi, netes szerkesztők csináljuk ezt? Most komolyan, az online szövegekkel sose végeztem hasonló szöszölést (szerzőként se tapasztaltam ilyet a netes folyóiratoknál). És nem azért nem végzem el, mert lusta vagyok hozzá, vagy nem szeretek javítgatni. Hanem valahogy az internetes közeg hozza magával a szöveggondozás rövidre zárását. Meg idő sincs hetekig vakarózni egy anyag fölött. Hetek, ugyan, a legtöbbször néhány napos határidővel kérjük az írásokat. Pedig fontos lenne a szerző és a szerkesztő effajta együttgondolkodása. Jobb, pontosabb művek kerülnének az üvegre. Mégse történik meg. Örül az ember, ha jó szerzőtől kap szöveget, és azt időre rendbe teszi, megkorrektúrázza, bekódolja — nemhogy még akadékoskodjon apróságok miatt, meg visszaküldözgesse az írást. Nem tudom, mennyire érthető, amit a szerkesztés és az internet relációjáról itt mondani akartam. De most majd világossá teszem. Az irodalmi művek publikálása (a benne mozgó szerzők és szerkesztők kvalitásaitól függetlenül is) egy bizonyos tempót kíván, de olyan erősen kívánja-követeli, mint egy természeti törvény. Követeli a lassúságot, a megfontolást, a vissza-visszatérést ugyanahhoz a kérdéshez-problémához több nap múlva, a tizedszeri átolvasást. Az internetnek mint médiumnak elemi jellegzetessége a sebesség, a folytonos mozgás-változás, képtelenség lelassítani arra fordulatszámra, ami pedig szükséges lenne a nyomtatott lapok által nyújtott esztétikai minőség eléréséhez és tartásához.

Remény, jóságok, summázat

Ebben a rövid hozzászólásban az internetes irodalmi közlés (mint művészeti tevékenység) néhány problémás aspektusát soroltam elő. Részben azért épp efféléket, mert sejtettem, hogy más úgyse fog róla beszélni, részben meg azért, mert tényleg riasztónak érzem, ahogy az irodalom az online hordozón hígul: veszít sokszínűségéből, erejéből, és mintha feladná, hogy úgy is beszéljen a világunkról, olyan lassúsággal, bonyolultsággal, differenciáltsággal, ahogyan azt csak kevesek értik meg. Riasztó számomra, hogy a neten terjedő irodalom egyre kevésbé mer a szubkultúra része lenni. Mámorítja a tömegesség, miközben rontja értékét a nem kellően gondozottság-ellenőrzöttség.
De nem akarom nyavalyogva befejezni a koreferátumot. Inkább valami előremutatót a végére. És ilyet is látok, és nagyon örülök neki, lelkesít, motivál. Az interneten létező irodalom adott két, direkt módon is jelentésgeneráló újdonságot az irodalom egészének (persze, nyilván többet is, de most ezt a kettőt említem, mert ezekkel találkozom naponta). A portálok szövegközlései sok esetben egy teljesen végiggondolt, a művel kapcsolatba lépő, ad absurdum vele eggyé váló grafikai környezetben jelennek meg: a szöveget kísérő képi elemek az irodalmi alkotás jelentésvilágának szerves részeivé oldódnak. Ez újszerű, progresszív eszköznek tűnik. Több mint illusztráció. (Tipikusan ilyennek gondolom Onagy Zoltán Ének éneke (korábban Visszaszámlálás) című, interneten publikált prózájának első öt részét.) És van egy másik jelenség, ami talán még az előzőnél nagyobb hatással lesz az irodalomra, annak nyelvére, az érvényes beszédmódokra. Az ún. netszleng, ez a sűrítésre, csonkolásokra, kihagyásokra épülő furcsa regiszter (amit eredetileg csak az e-mailekben használtak, akik) beszüremkedni látszik az irodalom nyelvébe. Karafiáth Orsolya regényében, Demeter Szilárd prózájában, a már említett Onagy Zoltán minden írásában, vagy az ebben a szekcióban elnöklő Vass Tibor műveiben a netszleng hatása nagyon kifejezett. Ráadásul irodalmi alkalmazása produktív és innovatív egyszerre — esztétikai nóvum. Ez a korábban nem létezett megszólalási forma alighanem a digitális irodalom legnagyobb, az irodalom egészét formálni képes eredménye. Vagy ki tudja.

 

Elhangzott a Tokaji Írótábor Digitális irodalom — Irodalom az interneten szekciójában, Tokaji Ferenc Gimnázium, 2008. augusztus 14.

 

» Fotók a szekcióról