Spanyolnátha művészeti folyóirat

Ádám Tamás

Fotóalbum

Az első könyvem bemutatója. Na, ez is régen volt. <BR>Az a szakállas vagyok én, aki értelmesen próbál nézni Baranyi Ferenc költőre, mellette Csikász István, az utolsó reneszánsz ember gondolkodik.Tolnay Klári, a színészkirálynő is Nógrád megye szülötte. Virággal köszöntöm.Volt egyszer egy legendás Lobó nevű kutyánk, nyolcévesen fulladt az Ipolyba. De látható a fotón, hogy tyúkokból sem volt hiány.Ádám TamásBalról Áron, mellette Linda. Mindkét gyermekem Ludányhalásziban töltötte a nyár jó részét,<BR>és persze máskor is örömmel mentek a nagymamához.Az a drága jó édesanyám 84 évesen is fáradhatatlan.A párom és lánya, lányunk; ők is imádnak Ludányhalásziban, a kis konyhában lenni, és nagyon szeretik Gizi nénit.A kis Lindából nagy Linda lett, egy zsivány kisfiú anyja; és máig imádja a nagymamáját.

Hazatérés

Néha még falumba tévedek
az új harangozó
nyakamba zúdítja
esti harangjainak szavát
és elsodor az ősz
a temetőbe ahol a csontok
ismerősen vacognak
a fákon az évszámokat
már rég lemosták
lucskos esték
pillám rám csukja az éjszakát
s a sötétben
ujjaim a krizantém csokorra
fagynak
gyertyák égnek
világít a lelkiismeret
lábaim gyökeret eresztenek újra
mint az alkonyban ellobbanó fák
megemeli hegyes kalapját
a templomtorony
bár én nem köszönök el

Csobbanások Ludányhalásziban

Na, az a helységjelző pont ott áll a falu elején, mint régen, ráírva: Ludányhalászi. A két tartólábat kapunak használtuk, fejelés közben. Ez ma már nehezebben menne; elszaladt néhány évtized, ropog a derék egy-egy mozdulat után. De legfőképp azért lenne megoldhatatlan feladat, mert egy frissen kialakított tábla gátolná a mozgást. Rápingálták: Közép-Európa leghosszabb faluja.
Amikor mentem haza, és először megláttam a feliratot, meglepődtem, nem tudtam, hogy ilyen világhíres faluban töltöttem gyermekkorom. Valahogy nem tűnt hosszúnak az az öt kilométer, amit sokszor bejártunk gyalog, biciklivel.
Azóta sem néztem utána a falu igaz történetének. Minek, eligazításnak ott vannak az élmények. Csuda okos módon, rájöttem a titokra. Nyilvánvaló volt számomra, hogy három település fonódott egybe: Ludány, Halászi és az új telep: Horka, ahol mi laktunk. Az első rész megfejtése könnyű, lévén, minden családnál valóságos libafarm volt. Liba, Lúd, Ludány. S, ha lúd, legyen kövér! Azzal nem volt baj, a selymes rét elég tápláló füvet adott, vizet a Zicsi nevű, kristálytiszta tavacska. Nem értettem, miért mondják: buta liba! Hiszen csak kinyitottuk a kaput, a libák felsorakoztak, és mindenféle kíséret nélkül leballagtak a három kilométerre lévő rétre. Este meg tele beggyel, hófehérre kimosakodva hazajöttek.
Halászi, gondoltam, a halászatról kapta a nevét, mivel az Ipoly völgyében rengeteg, halban gazdag tó csábította a halászokat. Az Ipolyról nem is beszélve. Mint mindenről, erről is van pár történetem. Kezdjük a már említett Zicsivel, amit úgy is hívtunk, Icsi. Kristálytiszta víz, láttuk, amint ráérősen úszkálgatnak a vörösszárnyú keszegek, dévérek, csukák. Fűzfák, kökénybokrok, lapulevél, parlagfű sehol. A természet elrendezte a dolgokat. Nyesegetem a nosztalgiát, mégis szentül igaz, földi paradicsom.
Forró nyár, szünet az iskolában. Vágtunk jól hajló mogyoróhusángot, rákötöttünk három méter damilt, a végére horog került, amire gilisztát, szöcskét húztunk. Az úszó libatollból készült, szelepgumival erősítettük a damilhoz. Dobáltuk kifelé a halakat, kibeleztük, bicskával lehántottuk a pikkelyeket, és a tűzön megsütöttük. S hogy változatosabb legyen a kaja, a közeli kukoricásból loptunk pár zsenge csövet, amit megkapattunk a tűzzel. Máig emlékszem az ízére. A halfogás másik, nem éppen kifinomult módszere a kosarazás volt, a tó végén csak derékig ért a víz. A halak behúzódtak a bokrok tövébe, a pannal alá. Csak szembefordítottuk velük a kosarat, kicsit megmozgattuk fölöttük a vizet, máris a kosárban kötöttek ki. Különösen sok kárásznak ért véget így a karrierje.
Mikor kedvünk tartotta, mezítláb fociztunk a réten, ádáz küzdelem dúlt. A fű a Wembliben sem különb. Bár, a méhekre, dongókra vigyázni kellett, megszurkálták a meztelen talpunkat rendesen. Ha kimelegedtünk, megmártóztunk a vízben, aztán jöhettek a csukafejesek a partról, vagy éppen az öt méter magas topolyfáról. Hallom a csobbanásokat.
Sajnálom, nem szép, de nem tudok jobb befejezést, idehozom egyik versem.