Spanyolnátha művészeti folyóirat

Csaplár Vilmos

Fotóalbum

Én egy hűvös nyári napon (Dunafüred, 1953-1956)Keresztanyám indiai jósnőnek öltözött (Dunafüred, 1953-1956)A baráti négyes: apám (áll), keresztanyám (balról), keresztapám, anyám  (Budapest, 1960 körül)Az író vakarja a fejét az ártérben (Dunafüred, 1976)Keresztapám és Mészáros Mária (később első gyerekem anyja) a nyaraló erkényén (Dunafüred, 1976)Vigyorgok, szintén a nyaraló erkélyén (Dunafüred, 1976)

Dunafüredi élvezetek

Csakis az érdekelt, hogy kétkéményes vagy egykéményes hajóval megyünk-e. Az egyik kétkéményest Szent Istvánnak, a másikat Felszabadulásnak hívták. Bennük két gőzgép működött, az egykéményes Táncsicsban egy. Ha nem vittek le a gépházba, amilyen hamar csak lehetett, rugdaltam a hajó ajtajait, úgy tettem, mintha a korláton át be akarnék ugrani a vízbe, ráncigáltam a nővérem haját, ismeretlenek elé köptem a padlóra. Végül apám megtört. Volt egy függőfolyosó, onnan lehetett figyelni, hogyan működnek a karok, tengelyek és dugattyúk, amelyek a hajótest két külső oldalán vizet csápoló lapátkerekeket forgatták. A fűtők odaát a kazántérben lapátoltak, náluk forróság volt. A karok közt egy ember csőrös olajoskannával a kezében járt-kelt, hol ide, hol oda spriccelte a kenőolajat, hogy a mozgó részeket síkosan tartsa. Ez lekötött, a spriccelés meg az, hogy a fényes karok becsúsznak a dugattyúházba és kiemelkednek, aztán újra hatolnak be. Apám nem mert egyedül hagyni, neki is ezt kellett bámulnia.
Hosszadalmas szertartásokat követően, amelyeknek elengedhetetlen része volt az, hogy a hajó teste nekicsapódott a stégnek, partra léphettünk. A hajó és a stég közé előzőleg leeresztettek két, vastag kötélből font párnát, ez fölfogta az ütközés erejét. Egyszer elfelejtették őket leereszteni, hirtelen nagy, hangos csapódás következett be, amitől a nővérem megijedt, az anyám meg elveszítette az egyensúlyát, és térdre esett. Mindig azt vártam, hogy megint elfelejtsék.
A parton többnyire fölsorakozott a keresztapám, a keresztanyám meg a gyerekük, a Feri. Ha nem, este akkor is visszajöttünk velük a hajóállomás vendéglőjébe. Így adta vissza apám a motorházazást. Órákon át ki kellett bírnom, hogy ülnek a terebélyes vadgesztenyefa alatt, zöld, csőlábú asztalok mellett. A talajt vörös salakkal szórták le, ha csak pár métert is futottam, telement a szandálom az éles darabjaival, és ha panaszkodtam, hogy fáj, anyám megvonta a vállát, apám pedig közölte, hogy szedjem ki. Azzal voltak elfoglalva, hogy sört ittak, hallgatták a hegedűst és a tangóharmonikást. De ez még semmi! Táncoltak is! Ilyenkor apám szorosan átölelte anyám derekát. Olyan arcot vágott, amitől egész életemre meggyűlöltem a vörös salakot.
Keresztapámék házából kimentem az utcára, átvágtam a szemben lévő üres terület mellemig érő fűszálai közt, fölkecmeregtem a gátra, leereszkedtem a túloldalon, s akkor aztán működésbe lépett a horgászbotom. Egy bot, rákötve egy spárga, a végén egy horog alakúra hajlított gombostű. Gombostűt horog alakúra görbíteni kizárólag a keresztapám volt hajlandó, apám elutasított, ha erre kértem. A horogra általában legyet vagy valamilyen apró rovart tűztem. Belógattam a kiszemelt pocsolyába, s addig vártam, míg a possadt, mocsárszagú vízből a nagy szemükkel kibámuló, néha-néha egy-két úszómozdulatot végző békák közül valamelyik a rövid eszével elfelejtette, hogy én is ott vagyok, elszánta magát, bekapta a csalimat, persze a horoggal együtt. Kiemeltem a megszokott, bűzlő világából, egy ideig néztem, miképp kapálózik a levegőben, aztán megmarkoltam. Gondolkoztam egy kicsit, hogy mit csináljak vele, pontosabban, hogy hogy kezdjem. Csavargattam, majd kitéptem a lábát, és egyebek. Előfordult az is, hogy egyszerűen széttapostam, mert nagyobbat akartam fogni. Az mindig fontos pillanat volt, amikor megláttam a vérét.
1953 és 1956 között teltek a nyaraim Dunafüreden. Aztán anyám és a keresztanyám összevesztek valamin, anyám soha nem mondta meg, min. Pesten se látogattuk egymást. Kilencvenéves korában a halálos ágyán talán elmondta volna, csak akkor már nem emlékezett a keresztanyámra se meg magára se.
A hetvenes évek közepén, félévnyi amerikai tartózkodás után ellátogattam Dunafüredre. Ugyanis a darabokra szedett békák föltűntek Iowa City-beli szállodaszobámban. (Honvágy.) Mindenre abszolút közömbösen néztem. Leginkább az ártér dagonyáiban brekegő békákat hallgattam vigyorogva. Pontosan nem tudnám megmondani, min vigyorogtam.