Spanyolnátha művészeti folyóirat

Izsó Zita

Fotóalbum

Izsó ZitaIzsó ZitaIzsó ZitaIzsó ZitaIzsó ZitaIzsó ZitaIzsó ZitaIzsó ZitaIzsó Zita

Vendégség

Hosszabb folyamat volt, míg elkezdtem magam vendégnek érezni ott, ahol még csak nem is a második otthonom volt, hanem éppen olyan, mint házunk egyik, néhány kilométerrel messzebb található szobája. Mint ahogy kihajtanak a legelső virágok, és érni kezd a fákon a termés, úgy fiatalodott meg akkor a falu minden tavasszal, amikor a télen még vastag pokrócok, zsalugáterek és ajtók mögé zárkózott öregekhez megérkeztek a nyári szünetre az unokák.
Az én nagyapám volt a környék legerősebb embere. Innen tudtam, hogy ahogy a mesékben a hercegnek koronája, a szegény legénynek láthatatlanná tevő köpenye van, a világ legerősebb embereinek csak fél lába lehet. Nagyapám még csak huszonéves volt, amikor egyik társa hibájából a munkagép combközépből vágta le a lábát, ezek után ő szétszaggatta a ruháját, és saját maga tett rá szorítókötést, hogy ne vérezzen el, amíg megérkeznek az orvosok. Ő lett később futballista apám legnagyobb példaképe, de nem mondhattuk el neki rögtön, amikor meghalt, mert éppen Tunéziában focizott. Én még a temetésre sem mehettem el, mert még túl kicsi voltam, nem bírtam volna a hosszú szertartást, vagy az is lehet, hogy a megfázástól féltettek. Igazából, amíg gyerek voltam, olyannyira megvédtek minden veszélytől, hogy még a létezésükről sem tudtam, akkor sem, amikor már egyedül kellett szembenéznem velük. Nem mintha titkolták volna őket, sőt, gyakran fenyegettek azzal, hogy ezek a rossz dolgok bizony mind megtörténhetnek, ha nem vigyázok, de közben meg annyira távol tartottak tőlük, hogy létezésük éppen annyira volt reális a szememben, mint mondjuk a jetiké vagy a mumusoké, amikkel szintén legalább olyan gyakran ijesztegettek. Így felnőtt koromra végülis sikerült tökéletes gyereket nevelni belőlem.
Egyébként mivel a nagyapám nem hosszú betegeskedés után, hanem teljesen váratlanul halt meg, attól, hogy nem vehettem részt a temetésén, igazából csak azt tapasztaltam, hogy nincs már, azt sohasem, hogy halott. Azt hittem, azonnal az égbe vitték az angyalok. Emellett azonban olyan érzésem is volt, mint amikor egy bicikliút után hátranézve hirtelen nem találja az ember a csomagtartón azt, amit odatett, nyilván, mert rosszul rögzítette. Ez furcsa bűntudatot okoz. Ráadásul ha valamit elveszítünk, soha nem szűnik meg a remény, hogy egyszer csak megkerül - ezért nem tudjuk gyászolni sem. Az emberek nem értették, érzéketlennek tartottak. Egyáltalán nem sírtam sokat.
Nagyapámé és nagyanyámé volt egyébként a falu hentesüzlete, ami közvetlenül a bolt mellett működik azóta is. Apám, a legnagyobb fiú akkor már a fővárosban futballozott, így ő nem, helyette a keresztapám segített be nekik. Mivel akkor már ő is a jogi egyetemre járt, elhatározta, hogy azt írja majd ki a boltra: Dr. ..., hentes, de később az ügyfelek szerencséjére meggondolta magát.
Testvéremmel és unokatestvéreimmel együtt sok időt töltöttünk nagyszüleinknél abban a faluban. Az még az az időszak volt, amikor az ember a fájdalom hatására, mondjuk, ha rácsukják a kezére az ajtót, nem ordít vagy káromkodik, hanem egyszerűen csak sírva fakad. Azt hiszem, ez az egyetlen jól meghatározható dolog, ami elválasztja a gyerekkort a felnőttől.
Egy ideje azonban már nem tudom, mit tennék, sírnék-e vagy ordítanék, és már rég leszerelték nagyszüleim régi házának udvaráról azt a vaskaput, ami elég nehéz lenne ahhoz, hogy ezt kipróbáljam rajta. Mégis úton vagyok arrafelé, mint annyi évvel ezelőtt. Tudom azt is, hogy ebből a napból így bőven húsz év fölött is nem hogy ötven, akár pár tíz év után is éppen olyan gyerekkori élmény lesz, mint amilyenek azok az ötéves kori események, amelyekre olyan szívesen emlékszem. Sőt, azokat addigra talán még szebbekké felejtem. Olyanokká válnak, mint azok a régi veszekedések, az egymás fejéhez vágott legdurvább sértések, melyek már rövid idő elteltével is olyanok lettek, mint a fiatal állatok játékos verekedései. A húgommal mi úgy voltunk testvérek, mint az állatkölykök, azt hiszem ennél mélyebb emberi kapcsolat nem nagyon létezhet, ha a harc csak játék, de igazából nem tudod bántani a másikat, képtelen vagy, de nem csak saját akaratból, mert nem bántod meg soha- ez önmagában nem lenne csoda vagy olyan nagy dolog, hanem azért sem, mert a másik egyszerűen képtelen haragudni rád.

Most a távolsági buszra várok, ami a Moszkva tér és Epöl között közlekedik. Az ember érdekes módon indulás előtt még annál is sokkal türelmetlenebb, mintha mondjuk egy nagy dugóban állna- akkor ugyanis nem reménykedhet abban, hogy egyszercsak mégis felgyorsul a forgalom, hanem tökéletesen tehetetlen módon ki kell várnia, amíg letelik az az idő, ami az indulásig még hátravan. A járdaszegélyen állok, az utat nézem, amin türelmetlenül ugráló gyerekek árnyékai nyújtóznak el. Hirtelen valami a vállamhoz ér, máskor nem fordulnék hátra, hiszen azt hinném, valaki sietségében véletlenül meglökött, vagy az egyik gyerek talált el forgás közben propellerként széttartott karjaival. Most viszont, mivel magam is kitartóan reménykedem abban, hogy valaki megszólít, legalábbis nem hagy magamra a gondolataimmal, villámgyorsan abba az irányba fordulok. Ekkor veszem észre, hogy a mögöttem nem is gyerekek ugrálnak, csak az erős szél hatására mozog a lámpa, ennek köszönhető, hogy előttem táncolnak a görnyedt öregemberek árnyékai. Vagyis valójában senki sem türelmetlen a várakozás miatt, csak én. Mintha a többiek már nem is akarnának menni sehova, vagy ami még rosszabb- egyszerűen belenyugodtak abba, hogy mennek, ahogy abba is, hogy most várnak. Persze valószínűleg ez sem mindenkire igaz, igazából mit tudom én, a nőtől sem kérdezem meg, aki az előbb megbökte a vállamat, hogy türelmetlen-e, pedig talán ez lenne az egyetlen dolog, ami őszintén érdekelne vele kapcsolatban. Elég magas, jó alakú, hosszú hajú, koptatott térdnadrágban és strasszköves ezüst szandálban, ami teljesen úgy néz ki, mint valami nagyobb márka olcsó, nem túl jól sikerült utánzata. Olasz akcentusa van, amikor megszólal, szinte hátrahőkölök, annyira meglepődöm, hogy ezek szerint akkor az a lábbeli rajta mégsem utánzat. Úgy 35-40 év között lehet, arcán, főleg az orr és a száj vonalán nyugalmi állapotban is erős ráncok húzódnak meg, amik azonban engem egészen megnyugtatnak, akár az ágyban kelés után a test nyoma, azok a mélyedések, amik azt mutatják, hogy valaki az előbb még teljes nyugalomban és bizalommal aludt ott, ezek a ráncok számomra egészen otthonossá teszik azt az arcot.
Szerencsére, miközben felszállunk, már telefonál, így biztosan nem veszi észre, mennyire feltűnően bámulom még mindig az arcát. Eszembe jutnak róla az emberi lábnyomok is a porban, és még egy csomó hasonló dolog. Egyszer, úgy 4-5 évesek lehettünk, amikor a falu mellett a határon érdekes nyomokra lettünk figyelmesek- egy hatalmas négylábú állat tappancsai mellett hosszú, egyenes, tekergő mozgást mutató csapás, és ezek mindvégig egymás mellett haladtak. A nyomok többször is körbeérték a falut, az éjszakák után nappalra egyre sűrűsödtek, a kétfajta állat úgy látszik mindig együtt, határozottan ólálkodott a település körül. Egyik éjszaka valaki látta együtt a farkast és a kígyót. Nem egy gyerek, hanem egy öregasszony volt, aki beszámolt erről, ebben pedig számunkra nem is az volt a furcsa, hogy ő látta, hanem az, hogy nem nekünk, gyerekeknek, hanem a többi felnőttnek mesélt erről. Innen tudtuk meg, hogy a valóság a mesék jelen ideje, és hogy a felnőttek csak a régen történt sárkányos és hercegnős eseményekkel nem foglalkoznak. Kicsit meg is sértődtünk akkor, hogy bezzeg minket minden este azzal traktálnak. Később estéről estére egyre többen számoltak be arról, hogy látták a kígyót és a farkast. Alig volt már olyan család, ahol ne lett volna nemhogy egy, legalább két olyan ember, aki ilyen módon szemtanú volt. Csak mi gyerekek csodálkoztunk azon, hogy a mindennaposnak számító folyami tündéreken kívül nem vettünk észre semmit. Nem telt el több néhány hétnél, mire a farkas és a kígyó több, a határban vagy a szőlőben dolgozó asszonynak is megjelent. Az egyiknek a farkas még az ebédjét is megette. Nem sokra rá egyre többen jelentették be, hogy a farkas és a kígyó már bemerészkedik a faluba, és kerti veteményesekben, tyúkólakban garázdálkodik. A hetedik hétre férfiakat toboroztak, hogy meglessék és elfogják a két állatot. A nyolcadikon mi épp a falu szélén játszottunk Tenkes kapitányát, amikor hirtelen felbukkant mellettünk ...-ék hatalmas bernáthegyije, aki az előbb még a két vadra leső férfiak állomáshelyénél szedte össze az uzsonnájukból megmaradt falatokat, mint csaknem minden nap az elmúlt másfél hét során. Amikor a közelünkbe ért, vettük csak észre, hogy kígyózó alakban húzza maga mellett vastag fémpórázát a porban.
A nő közben mélyebb hanglejtésre vált, ez kizökkent, zavarba hoz. Kedvesebb lett, bár nem tudok olaszul, biztosan búcsúzik. Hamarosan leteszi, addigra elő kell rukkolnom valami beszédtémával, különben biztosan előveszi azt a könyvet, aminek a két sarka kilóg a térdei között lévő félig becipzárazott kézitáskából. De megmenekültem, újból hevesen gesztikulál, és hirtelen hangszínt vált. Aki azt hiszi, tudja, mi a szépség, annak bizonyára jobban megfelelne ez a nő abban az állapotban, amikor — feltehetően a szerelmével — így telefonon vagy egyébként is veszekszik, ekkor ugyanis nyugalmi állapotban is erős mimikai ráncai a kiabálásnak köszönhetően teljesen természetesnek hatnak, így nézhetett ki 20 évvel azelőtt is, veszekedés közben ugyanis a fiataloknak is vannak ráncaik, a mérges arca senkinek sem öregszik. A szerelme minden bizonnyal ebből a megfontolásból húzza fel őt gyakran, ugyanis nyugalmi állapotban lehet csak észrevenni, hogy arcán azok nem pusztán a veszekedés ráncai. Közben én elejtem a telefonom, jól célzok, pontosan a térdei alá, elnézést kérek, lehajolok, a nagymamám által kötött királykék kardigánom beleakad a nő kézitáskájának cipzárjába, és miközben óvatosan megpróbálom kiszabadítani, végre megnézhetem azt; hogy mit olvas. Csalódás. Miller, azt nem lehet letenni. Jobban örültem volna valami ponyvának, aminél még én is érdekesebb vagyok. A jó az ízlése egyébként sem érdekel, nem irodalomról akarok vele beszélgetni. Ha csak nem épp most kezd majd bele egy új drámába, amire kevés az esély, hiába fejezi be a telefonálást, az út hátralévő részében olvasni fog.
Rendkívül dühös vagyok, mert így nem tudom kivel megosztani, hogy mennyire furcsállom, hogy annyira felidegesített az előbb a pályaudvaron a várakozás, korábban ugyanis engem pont hogy ezek a tehetetlen, várakozó pillanatok nyugtattak meg a leginkább, ezekért a percekért érkeztem mindig jó korán oda mindenhova, egyáltalán nem azért, mert el akartam volna kerülni a késéssel járó kellemetlenségeket. Sőt, többször előfordult, hogy éppen azért késtem el, mert annyira belefeledkeztem a pályaudvaron való várakozásba, hogy nem vettem észre, hogy a busz közben elment az orrom előtt. A tehetetlen várakozás az egyetlen olyan semmittevés, ami nem hanyagság, nem lustaság, hanem kifejezetten gyümölcsöző dolog, ilyen módon a lehető legbiztonságosabb és legkényelmesebb állapot. Talán azért éreztem korábban így, mert egyébként is gyakran menekültem boldog elégedettséggel a tehetetlenségbe a kudarcok elől.
Valójában persze mindezeket nem mondtam volna el neki, semmit sem vesztettem, nem bántott meg azzal, hogy nem beszélgettünk az út alatt, valószínűleg végig magammal foglalkoztam volna, ahogy eddig is. De ilyen voltam, mindig szerettem engem ért sérelmekkel alátámasztani későbbi gonoszságaimat.
Mert a következő kanyar már ismerős. A nő most teszi le a telefont, direkt egy olyat kérdezek, amibe tudom, óhatatlanul belebonyolódik. Még megérkezés után is beszélni fog, és kénytelen lesz hagyni, hogy lesegítsem a táskáját, jóval nagyobb csomagja van ugyanis, mint nekem, látszik, hogy több napra, esetleg hétre érkezett. Ezt támasztja alá elbeszélése is, miszerint valami családi elintéznivalója van, nagyon hosszú ideig kénytelen maradni, a nyaralásra szánt idejét használja erre, pedig ilyenkor szokta beutazni a világot, Mallorca, Korzika, blablabla, és most tessék, helyette ez. Eltaláltam, még sosem járt itt. Leszállunk, én útba igazítom. Persze, ismerem a családját, egy ilyen kis faluban ez csak természetes, kövesse csak, nézze, azt a sétáló embert, látja, az ott hazafelé tart, maguk mellett lakik, a bal oldali házban, nem, nem tudom jobban elmagyarázni, ahhoz bonyolult, de kövesse csak. A nő hatalmas csomagjával az ember nyomába szegődik. J. Miklós, akinek neve ugyanaz, mint a híres filmrendezőnek, jó idő esetén minden nap a falu egyik végén található házuktól a boltig sétál, de ott nem áll meg, nem vesz semmit, mondván, hogy akkor nem lenne meg a kilométere. A település egyik lakója egyszer megkérte, hogy hozzon neki egy kis tejet, és adott Miklósnak egy százast, ő azonban csak annyit fűzött hozzá, hogy egy százas még sörre sem elég, és rögvest betért vele a kocsmába, hogy állítását bizonyítsa. Azóta sem kérték hasonló adás-vételben közreműködését.
A nő tehát követte J. Miklóst, a bolttól a házáig, ahol J. Miklós mindig újra megfordul, és elindul visszafelé, ezt csinálja ugyanis egész nap, természetesen csak jó idő esetén, de van egy olyan érzésem, hogy a nő azért nem fogja egész nap követni.
Egészen kicsi voltam, amikor utoljára csináltam meg ezt a csínyt, azt hiszem ahogy teltek az évek, csak idősebb lettem azóta, de egyáltalán nem öregebb. Talán annyi változott, hogy akkoriban végülis J. Miklóst sajnáltam meg, amiért kissé kótyagos állapotát kihasználva akaratán kívül bűnbe kevertem - hiszen végeredményben ő vezette félre minden alkalommal az aktuális áldozatot. Valójában azonban nem ezért sajnáltam. Azt mondták, elmebajos. Ma már inkább irigylem a szabadságát, mert én pedig pont abból nőttem ki az évek alatt a gyerekkor helyett. Szóval most a nőt sajnálom meg, ahogy elnézem, hogy vonszolja maga után a csomagot.
Talán direkt volt ez is. Talán még félig utánuk nézve, a bűntudattól terhelve sokkal jobban bízom magamban. Hogy tárgyalóképesebb, kezesebb leszek, nem lesznek felesleges kirohanásaim. Lassan betérek a hatalmas kovácsoltvas kapun. A töredezett járdaköveket már erősen körbenőtte a fű.
Azért indultam el, mert valamit be akartam jelenteni. Hogy mit, azt még most sem tudom. Talán azt, hogy nem maradok. Még oda sem értem, be sem léptem, és senki sem hívott, de én már azon gondolkodom, hogy jelentem be azt, hogy nem maradok. Talán kíváncsi vagyok, hogy tényleg engem akarnak-e ott tartani bármikor minden körülmények között, akkor is, ha bejelentés nélkül, esetleg váratlanul érkezem, vagy csak az illem és a szokások kedvéért tartóztatnak mindig, amikor egy előre beütemezett és megbeszélt találkozó után a vártnál előbb kell elmennem. Olyankor nyugodt szívvel mondhatják, hogy maradjak, hiszen ha egy jól sikerült vendégeskedés közben az ember nem szívesen áll fel, és ha mégis megteszi, az alighanem azt jelenti, hogy halaszthatatlan dolga van, a házigazdák pedig nyugodt szívvel marasztalhatják, hiszen tudják, hogy bármit is mondanak, neki úgyis el kell mennie. Gyűlöltem az ilyen eseteket, hiszen tudtam, hogy tudják, jól éreztem magamat, nem szívesen megyek, de muszáj, ők pedig tét nélküli cinikus marasztalásukkal furcsa lelkiismeretfurdalást akarnak kelteni bennem, mintha én nem értékelném eléggé kedvességüket, és udvariatlan módon megsérteném távozásommal a vendégszeretetet, miközben ők lepődnének meg a legjobban, ha azt mondanám, rendben, mégis maradok. Ezért hát, gondoltam, próbáljuk ki úgy, hogy a dolognak tétje van: tartóztatnak-e akkor, amikor megvan az esélye annak, hogy tényleg maradok. Igyekszem hát teljesen váratlan módon és valami kevéssé alkalmas időpontban meglepni őket.
Mindent elterveztem: bekopogok, ők vannak otthon, mégis én teszem vendéggé őket az általam teremtett szituációban. Mint amikor, úgy negyven évvel ezelőtt, később a Szakállasként emlegetetett úriember rejtőzködött a szőlőhegyen, és ellopta a határban dolgozók elemózsiáját. Egész legendák keringtek róla, hogy biztosan hős, vagy politikai üldözött. Az emberek közül, furcsa szokásként egyedül a gyerekekkel beszélt, cigarettát és ételt koldult tőlük. Ők élvezték a csínyt, nem egyszer hoztak neki otthonról elcsent kenyeret, kolbászt, szalonnát. Csak a kicsiknek köszönhető, hogy nem halt éhen a Szakállas a hegyen olyan hosszú ideig. Érdekes egyébként, hogy ő pedig saját otthonából pont a gyerektartás elől szökött.
Amikor aztán ottlétének szélesebb körben híre ment, kihívták a hatóságokat, felkutatták az erdőt, ő azonban egy fa tetején ülve szalonnázott ez idő alatt. Aztán a szalonna héja valahogy kicsúszott a kezéből, és az egyik rendőr sajnos túl közel volt hozzá ahhoz, hogy pusztán aláhulló száraz falevélnek nézze. A Szakállas ennek köszönhetően bukott le. Érdekes egyébként, hogy amíg éhezett, mindenféle cselhez folyamodott, hogy ételt szerezzen, de a lebukását sosem kockáztatta érte, viszont amikor már megvolt, azért hogy végre megehesse, úgy látszik igen. Azt beszélték, hogy elfogása után több évre börtönbe zárták. Féltem, hogy ez lesz velem is. Hogy nem bírom ki, elárulom magam, és végképp nevetségessé válok. Az ajtóhoz lépek, bekopogok.
Tudom, az olasz nővel a faluban később, pár hét után újból találkozni fogok. Azt mondja majd, pár nappal ezelőtt kellett volna elutaznia, de még legalább két hétig marad. Marasztalták, persze. Én meg majd színlelek, hogy csodálkozom. Ő elmondja, hogy eddig nem volt vendég sehol. Szállodákból szállodákba rohant, maga fizetett, maga intézett mindent, de igazából senki sem foglalkozott vele. Most viszont neki nem kell semmit adnia, terveznie, csinálnia, elég, ha itt van. Végre igazán vendég lehet. Ráadásul összejött valamelyik falubelivel, akiről én természetesen nem mondom el, hogy az összes feleségét verte. Az a nő úgysem lesz soha életében annál hosszabb ideig boldog, mint amíg rájön, milyen ember is a választottja. Nem foszthatom meg még ettől is.
Ekkor rájövök, hogy mikor kezdtem én is vendégnek érezni magam azon a helyen — amikor először marasztaltak, amikor indulni akartam. Aki ott lakik, arról úgyis tudják, hogy visszajön. Végre valóban benyitok. Ha most marasztalnak, akkor vendégül látnak, és a barátaim. Ha nem, akkor a családom, és az otthonom. És benyitok, és nem meglepő, hogy senki sem vár — érkezésem direkt erre az időpontra időzítettem, hogy senki ne legyen ott, és én sarkon fordulok, és örülök, hogy nem fogadtak, hogy nem lettem vendég. Arra pedig, bár eszembe jut, hogy így nem csak hazatérő családtag, hanem akár tolvaj is lehetnék, azért nem gondolok, hogy majd visszafelé, a főváros felé tartva azon merenghessek, hogyha most valami nosztalgikus filmben lennénk, és nem lenne Pesten az a légkondis, mélygarázsos, panorámás lakásom a negyediken, ami felé épp tartok, akkor leülhetnék valamelyik árokparton az utca szélén, és könnyes szemmel nyugtázhatnám, hogy úgy látszik, mégis van otthonom.

(Köszönettel drága nagyszüleimnek és Nóri húgomnak.)